A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)
1981-07-18 / 29. szám
ILL A paraszti háztartás nélkülözhetetlen, mindennapi tárgyai közé tartoznak a cserépedények. Ezek között a legrégibb és legjelentősebb csoportot a fözőfazekak alkották. Maga a mesterség is finnugor eredetű fazék szóval jelölt edénytől kapta a nevét. Régészeti ásatások során a honfoglalás korától fogva folyamatosan kerülnek elő főzésre használatos cserépedények, főleg az olyan telephelyek közelében, amelyeket feltehetően pásztorok és halászok laktak. Ezekkel az edényekkel kapcsolatban László Gyula 1944-ben így írt: „Majdnem bizonyos, hogy első fazekasaink (gölöncsérek) itt talált avar és szláv mesterek voltak." Ezt az állítását a régészeti leletek, valamint a témával foglalkozó kutatók a későbbiekben is megerősítették. A 9—13. századból való telephelyekről egy széles peremű, gömbölyű edényfajta került elő. Ebben a nyílt tűzön úgy főztek, hogy az edényt szolgafára függesztették a tüz fölé. A 13. század után a régészeti anyagban már nem jelentkeznek ezek a cserépbográcsok, erre az időre — 13. század végére, 14. század elejére — tehető azonban a fazekasság nagyobb mérvű fellendülése a magyarság kezén. A 14—15. században bekövetkezett gazdasági fejlődés nyomán emelkedett a parasztság életszínvonala, megnagyobbodtak a lakóházak is. A korábban csupán egy helyiségből álló, félig földbe mélyített veremházak helyett háromosztatú, szobakonyhás, esetleg kamrás házak épültek. Megnövekedett a háztartások eszközkészlete, megszaporodtak a cserépedények is. Ezidőre nagyjából kialakult és véglegessé vált az edények formagazdagsága; itt a későbbiek folyamán leginkább csak a máz és a díszítés hozott újat. A fazék az egyik legváltozatosabb edényfajta volt a konyha igen gazdag cserépedénykészletében. Változatosságát az edény szájának, aljának és hajlatának a méretaránya, illetve ezeknek a magasságához való viszony adja meg. A gazdasszonyok nemcsak a vidékenként változó ízléstől függően vásárolták hol öblösebb, hol magasabb, köcsögszerüen karcsú edényeiket, hanem a különböző céloknak megfelelően is, a kisbögrétől kezdve az ötven literes ún. lakodalmas fazekakig. A fazék legfontosabb funkciója a főzés volt. Főztek benne szabadtűzhelyen vagy a kemencében, később a takaréktűzhely vaslapján is. A szabad tűztől a keskeny aljú fazék alsó része bekormozódott, ezt az elszíneződést évtizedek múltán is megtartotta, amikor az edényt már nem főzésre használták. Az edény formája szerinti elnevezések is nagyjából mindenütt megtalálhatók, ilyenek voltak például: keskeny fenekű, egyfülű, kétfülű stb. fazék. Kivételt talán csak az észak-dunántúli műhelyekben, főleg Csákváron készített ún. szakállas fazék képez, amely mintegy átmenetet alkot a nagyméretű lakodalmas fazekakhoz. Sokszor csak abban mutatkozik különbség, hogy amíg a lakodalmas fazekak mindig nagy kétfülű edények, a szakállas fazék különböző méretekben készült. Az egyfülű edényt füllel szembeni oldalán ujjbenyomásokkal díszített szakállal látták el. A nagyobb fazekak felső részét csakúgy, mint a lakodalmas fazekakat ujjbenyomásos abroncs díszíti, amely az edény erősítését is szolgálta. Egyes vidékeken ez utóbbiakat a középkorig folytonosan visszanyúló díszítmény az edény egész felületén megtalálható és vízszintes csíkozásként hat. A cserépedények főleg olyan ételek főzésére voltak alkalmasak, amelyekhez lassú tüz kellett. A bennük főtt ételek szerint nevezték ezeket káposztás-, leveses-, kásásfazekaknak. Az egyenletesen főtt étel jobb ízü volt, s ezt a cserépfazéknak tulajdonították. Ezért a cserépfazekak akkor is használatban maradtak, amikor a múlt század végétől kezdve a paraszti háztartásokban is a szabadtűzhelytől öntöttvas lappal ellátott takaréktűzhely használatára tértek át. Az új tűzhelyen azonban a meleg elsősorban az edény alját éri, s ez az edények addigi formáját is módosította. Az addigi keskeny aljú fözőfazekak helyett a tűzhely lapjával nagyobb felületen érintkező széles aljú sporheltes, sparhe/tos vagy más néven masinásfazék került forgalomba. Enpek a külsejét már nem éri láng, így az edény a legtöbbször mázazott, olykor még díszítmény is került rá. Az ipar nagyobb arányú fejlődése folytán ugyancsak a múlt század vége óta terjedtek el a zománcozott fémedények, amelyek tartósabbak, tisztán tartásuk is könnyebb. Ezek s más előnyeik miatt kiszorították majd kb. a harmincas évek végére teljesen felváltották a cserépből készült főzőedényeket. SZANYI MÁRIA A fényképfelvételek a Galántai Járási Honismereti Múzeumban készültek. FÖZŐFAZEKAK