A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-26 / 52. szám

Tudomány-technika AZ ELRABOLT TUDOMÁNY (Lapok az ipari kémkedés történetéből) 2Alfred Krupp radikális intézkedései ter• mészetesen nem vethettek véget a Krupp-müvek ellen irányuló kémkedésnek (legföljebb megnehezíthették azt), mint ahogy a Krupp példáját és módszereit követő gyártulajdonosok sem érezhették biztonságban vállalataikat, illetve az ott alkalmazott vagy bevetésre váró legújabb eljárásokat. A monopóliumok közötti versengés mindinkább kiélesedett, senki sem engedhette meg magának, hogy ebben az ádáz, életre-halálra menő küzdelemben lépéshátrányba kerüljön. Az ipari kémkedés tehát „korszerűsödik" és gyorsan alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez. A katonai kémhálózatok mintájára ipari kémhálózatokat hoznak létre, de ezek rendszerint magánvállalkozások; közismerten „talpig becsületes" úriemberek : ügyvédek, bankárok és más derék polgárok szervezik meg, illetve pénzelik a jól csengő nevü, ám nagyon is homályos rendeltetésű ügynökségeket, amelyek jó pénzért még a „legkényesebb" feladatokat is elvégzik. Ezeknek az ügynökségeknek a munkatársai szinte mindenütt ott vannak, ahol fontos ipari titkokat rejtegethetnek, s gyakran megtörténik, hogy a katonai kémhálózat embereit is megelőzve jutnak nagy horderejű hadititkok birtokába. A jól megszervezett ipari kémhálózat is jelentős mértékben hozzájárult például ahhoz, hogy Japán már a XX század első évtizedeiben komoly versenytárssá léphetett elő a nyugati országok számára az ipari termelés területén. Igaz, kezdetben elkövettek néhány baklövést is. Közismert az az eset, amikor egy angol hajógyárból beszerzett tervek alapján felépítettek egy hajót, amely a vízrebocsájtást követően azonnal az oldalára fordult és elsüllyedt. Egy másik eset is nagy derültséget keltett Európában. Valamelyik japán vállalat azzal az Ürüggyel, hogy szivattyúkat szeretne vásárolni, megszerezte az egyik szivattyú prototípusát. Ennek a berendezésnek történetesen korábban kilyukadt a dugattyúja, amelyet egy csavar segítségével javítottak ki: a lyukba menetet fúrtak, a nyílásba csavart helyeztek, s mind a két végén egy anyával rögzítették. Nem sokkal később megjelentek az első japán szivattyúk Európában, s valamennyinek a dugattyújában ott volt az ominózus csavar... Az idő múlásával azonban a japánok bebizonyították, hogy ők fejlődőképesek, s az európaiaknak hamarosan lefagyott a mosoly az arcukról. Amerikában is eleinte a szellemi import járta, noha oda nem is annyira az ipari kémek vitték a híreket, mint inkább maguk az ötletek gyártói. A nagy bevándorlás során nemcsak kétes hirü kalandorok, arany után sóvárgó nincstelenek, hanem ügyes kezű technikusok és mesteremberek is szép számban érkeztek az Ígéret földjére és a korlátlan lehetőségek országába. Az USA a XX század hajnalára iparilag a világ legfejlettebb állama lett, s hegemóniáját azóta is megőrizte. Az amerikaiaknak sok értékes műszaki találmányt köszönhetünk (telefon, fonográf, lemezjátszó, váltóáramra működő villanymotor stb.), ugyanakkor az ipari kémkedés területén is jónéhány újdonsággal rukkoltak elő. Amerikában a telefon elterjedésével szinte egyidöben megjelentek az első telefonlehallgató berendezések is, s ugyancsak ott jött divatba először a konkurrens cég igazgatói tanácsába ügynököt ültetni... Az ipari kémek nem válogattak sem az eszközökben, sem a módszerekben. Ha kellett, ellopták a páncélszekrényben örzött tervdokumentációt, máskor viszont szabotázsakciókat szerveztek, hogy igy hiúsítsák meg a jól jövedelmező üzletek megkötését. Egy ilyen szabotázsakciónak lett az „áldozata" Remington, amerikai fegyvergyáros, aki egy alkalommal személyesen utazott el Poroszországba, hogy ott a királlyal 20 000 puska eladásáról tárgyaljon. A király saját kezűleg szerette volna kipróbálni a fegyvert, amely azonban következetesen csütörtököt mondott. Az üzletet így természetesen nem kötötték meg, jóllehet a puska kifogástalanul működött, csak éppen valaki szándékosan rossz töltényeket helyezett a tárba ... Az első világháború egyik rettegett harci eszköze volt a tengeralattjáró; a németek majdnem megnyerték segítségével a háborút. Az ember azt hinné, hogy a tengeralattjáró eredeti német találmány volt, amely meglepte a szövetségesek tábornokait és tengernagyait, ezért nem találták ellene sokáig a megfelelő harcmodort. Valójában a tengeralattjárót, pontosabban annak egy miniváltozatát egy J. D. Holland nevű ír férfiú ötlötte ki, még a múlt század kilencvenes éveiben. A terveket megvásárolta tőle egy amerikai cég, amely megkezdte a sorozatgyártást is. Később a tengeralattjáró eljutott Angliába is, feltehetően a tervező szándéka ellenére, hiszen Holland fanatikus angolgyülölö volt, s a tengeralattjárójával Anglián akart bosszút állni. 1901 után viszont a „zsebtengeralattjárókat" már boldog-boldogtalan gyártotta Európában, de stratégiai jelentőségüket legelőször Németországban ismerték fel, mégpedig jóval a háború kitörése előtt. Ha a tengeralattjárót nem is a németek találták ki, maradt még elég harci eszköz, amelyről nem kis büszkeséggel állíthatták, hogy ök fedezték fel. Egy híres német vegyész, Fritz Haber nevéhez fűződik például az Yperit elnevezésű mérges harci gáz előállítása. Haber korábban azzal tüntette ki magát, hogy megoldotta az ammónia nagyüzemi gyártásának a problémáját, ami kétségtelenül nagyon jelentős tudományos cselekedet volt; a mérgező harci gázaira azonban aligha lehetett büszke. Az Yperit vegyi öszszetételét egy Charles Lucieto nevű francia ügynök jóvoltából sikerült a szövetségeseknek megállapítaniuk. Lucieto szinte James Bond-regénybe irtó módon jutott be a Krupp-müvek gyakorlóterepére, ahol a gázzal töltött ágyúlövedékeket próbálták ki. Az egyik esseni kocsmában, sörözgetés közben összebarátkozott a Krupp-müvek kémelháritó osztagának egyik tagjával, aki a kívánatosnál bőbeszédűbbnek bizonyult, ráadásul újdonsült „barátjának" — aki a Krupp-müvek őszinte csodálójának adta ki magát — még azt is elintézte, hogy személyesen részt vehet a próbalövések valamelyikén. Már ez önmagában nagyfokú könnyelműségre vallott, de a derék német még arra is hajlandó volt, hogy egy repeszdarabot szerezzen a felrobbant lövedékből. A minta természetesen három napon belül Párizsban volt, ahol rövid idő alatt kiderítették az Yperit titkát. (Jellemző egyébként, hogy a francia hadvezetés csak akkor tudatosította ennek a harci gáznak a veszélyességét, amikor a németek 1915 áprilisában először bevetették; pedig a különböző helyeken müködö hírszerzők már jóval előbb jelezték a németek szándékait, mi több, egy német katonatisztnél gázmaszkot is találtak, amiből azért illett volna már egyre s másra következtetni. Ferry tábornokot, aki az esetet fölfelé jelentette, előbb kinevették, majd mikor kiderült, hogy igaza volt — nyugdíjba küldték ...) Természetesen nemcsak a franciák és az angolok kémkedtek a németek titkai után, hanem a németek is igen nagy számú ügynököt menesztettek az ellenség hátországába. Amerikában például több éven át működött egy csoport, amely végül egy csekélységen bukott le. Az egyik kém házában olyan folyóiratra bukkantak a rendörök, amelynek a szélére láthatatlan tintával titkos üzenetet írtak. A szobalány később elmondta, hogy ezt az újságot az antikváriumba kellett volna vinnie eladás céljából, ugyanúgy, ahogy ezt eddig is tette. Az antikváriumban szerencsés módon ráakadtak az újság régebbi számaira is, s miután előhívták a szöveget, kezükben volt az egész kémhálózat névsora. A nyomozás során az is bebizonyosodott, hogy ezek a német ügynökök több száz szabotázs-akciót hajtottak végre különböző ipari üzemekben, s néhány tehetséges szakember haláláért is felelősek. Persze, nem ez volt az első eset, amikor a kémkedés emberi életeket is követelt. Valószínűnek látszik például — habár az igazságot sohasem sikerül már kideríteni —, hogy német ügynökök tették el láb alól Rudolf Dieselt, a Diesel-motor feltalálóját, aki 1913-ban egy Anglia felé tartó hajóról tűnt el rejtélyes körülmények között. Diesel eltávolításéra állítólag azért lett volna szükség, mert félő volt, hogy fontos információkat ad át az angoloknak. • Vannak esetek, amikor a „megérdemelt" nyugdíjukat élvező kémeket éri váratlanul és rendszerint tisztázatlan körülmények között a halál. A már emlegetett Lucietoval 1930-ban az akkor még illegálisan tevékenykedő fasiszta kémelhérítás végzett. Érdekes módon Lucieto nem sokkal korábban megjelentette az emlékiratait, amelyekből sok érdekes részletre derült fény. Mivel nemcsak Lucieto fejezte be így, kézenfekvőnek látszik a megállapítás, hogy egy kémnek nem érdemes idő nap előtt lelepleznie magát, biztonságosabb, ha a halála után tudódik ki a dolog... A két világháború közötti években az ipari kémkedés fokozatosan államilag is támogatott tevékenységgé lett, s addig sohasem tapasztalt méreteket kezdett ölteni. Különösen a németeknek volt kiterjedt kémhálózatuk, de az angolok és a franciák sem lustálkodtak. Meglepő modon az am er tk arak eléggé elhanyagolták az ipari kémkedés problémáját, s a háború kitöréséig ez több száz milliárd dollár veszteséget jelentett a számukra. Ezért is csodába illő, hogy az atombomba előállítását — amelyben körülbelül hatszázezer (!) ember vett részt ilyen vagy olyan minőségben — mindvégig sikerült eltitkolni mind a német, mind pedig a japán ügynökök előtt. Amikor a második világháború befejezése után a győztes hatalmak megbízottai behatoltak a nagy német ipari vállalatok féltve örzött széfjeibe, hogy hadi zsákmányként lefoglalják az ott elhelyezett titkos feljegyzéseket és terveket, ugyancsak elámultak azon a gazdagságon, ami eléjük tárult. Ekkor szerzett tudomást a világ egy bizonyos Reppe nevü szerves kémikusról, aki szinte forradalmasította a szénvegyületek kémiáját. Ugyancsak 1945 után vált ismertté Schwartzkopf osztrák professzor neve is; ő volt az. aki kidolgozta a porkohászat módszerét. A páncélszekrényekben természetesen nemcsak eredeti találmányok titkait őrizték, hanem azoknak a felfedezéseknek, módszereknek és eljárásoknak a titkait is. amelyeket a németeknek külföldről sikerült beszerezniük. Ennek az anyagnak az elemzése során kiderült, hogy sok mindenről igen pontosan voltak informálva, viszont voltak olyan „témakörök", amelyekről sejtelmük sem volt. A páncélszekrényekből olykor meghökkentő dolgok is előkerültek. Igy például egy német vegyész, aki ugyanabban a városban és ugyanabban az órában született, mint Herman Göring birodalmi marsall, eme „asztrológiai rokonság" folytán korlátlan lehetőséget kapott arra, hogy éveken át milliókat költsön a mesterséges pókháló előállítására. A szintetikus pókhálótól csodákat reméltek: a hazafias érzelmű, de enyhén szólva hibbant vegyész komolyan meg volt róla győződve, hogy a német katonák számára golyóálló ingeket, eltéphetetlen ejtőernyőket és egyebeket lehet majd készíteni az anyagból. A nagyszabású kutatómunka során odalett a világ egyetlen pókhálóból szőtt kesztyűje is, amelyet az egyik német múzeumból szállítottak a laboratóriumba ... Az ipari kémkedés a második világháborút követő esztendőkben egyre inkább komoly tudománnyá vált. Manapság, a bonyolult berendezések és a számítógépek korában már nem elegendő, hogy az ipari kém jól bánik a gyűszű nagyságú fényképezőgéppel és észrevétlenül tud ki- és besurranni. Az ipari kémnek ma már felkészült szakembernek kell lennie, hiszen igen sokrétű és összetett információkat várnak tőle, olykor kész számítógépes programokat is. Természetesen számtalan műszaki újdonság segíti munkájában, ezek közül csak találomra említenék néhányat, főleg azokat, amelyek viszonylag olcsó áron beszerezhetők egy közönséges amerikai áruházban: öngyújtóba szerelhető rádióleadö, gyufaskatulya méretű magnetofon, képnek álcázott rádió adó-vevő készülék (ára 200 dollár), parabola-mikrofon, amely segítségével 2—300 méter távolságból is lehallgathatók beszélgetések, kulcslyukba szerelhető mikrofon 119 dollárért, s állítólag megjelent a piacon a melltartóba rejthető tévékamera is. Az ipari kémek mindemellett igen találékonyak. Feljegyezték, hogy egy nagy koktélpartin nemcsak a szokásos helyeken, tehát a virágok között, a karosszékek támlájába rejtve voltak elhelyezve lehallgató készülékek, hanem az egyik vermutos üvegben is, tovább a fogvájótartóban, fémfogvájónak álcázva. Ú£abbaf> mindennapos dolognak számit a légifényképezés is. Nemcsak a műholdakra és a felderítő repülőgépekre gondolok, hanem arra az esetre is, amikor az ipari kém helikopterbe ül, megközelíti a konkurrens cég székházát és speciális fényképezőgépe segítségével jól elemezhető felvételeket készít azokról a dokumentumokról és tervekről, amelyeket az illető vállalat vezetői éppen tanulmányoznak. (Hogy ezt megelőzzék, kifejlesztettek egy masinát, amely a helikopter zúgására automatikusan összerántja a függönyt.) Hogy milyen lesz az ipari kémkedés jövője? Erre a kérdésre talán azoknak a titkos svájci és japán kémkiképző központoknak a vezetői tudnának válaszolni a leghamarabb, ahol a holnap ipari kémjei ismerkednek a „szakma" mesterfogásaival. LACZA TIHAMÉR