A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-18 / 29. szám

Nemzetiségi kérdés — kisebbségi egyenjogúság napjainkban (Joó Rudolf tanulmányáról) Napjainkban egyre inkább gyarapodik az európai nemzetiségekkel foglalkozó szakirodalom is. Főleg a szomszédos Magyarország kiadói, tudományos intézetei jelentetnek meg a téren figyelemreméltó munkákat. A szerzők közül Joó Rudolf neve talán hazai körökben is ismeretes. A fiatal nemzetiségkutató legújabb népszefüsítő tanulmánya a TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) Nemzetközi Politikai Választmányának kiadásában jelent meg. A vékony füzetecske bevezető írásában Joó Rudolf a kisebbségi kérdést mint világjelenséget vizsgálja. Abból a tényből indul ki, miszerint földünkön kevés olyan ország található, amely „nemzetileg, etnikailag, nyelvileg homogén lenne". A földgolyó több mint 150 országában ugyanis 3000—4000 nyelvet beszélnek. Többek közt ez tette szükségessé. hogy az egyes népcsoportok helyzetét szerte a világon mélyebb elemzés alá vessék. A szerző szerint a kisebbségek megnevezései, jogi elismerése „nem utolsósorban politikai kérdés: az adott állam viszonyát is kifejezi ezekhez a kisebbségekhez". Az ENSZ-nek már régebben megalakult Diszkriminációellenes és Kisebbségvédelmi Albizottsága 1977-ben olyan felmérést végzett, amely 70 tagállamra terjedt ki. A kisebbségi jogszabályzatokat elemezve a szerző hangsúlyozza, hogy „az adott jogipolitikai rendszer akkor törekszik a teljes egyenjogúság megvalósítására, ha a kisebbségek társadalmi szükségleteit nemcsak mint általános állampolgári igényt, hanem mint egy sajátos társadalmi csoport speciális igényeit is szem előtt tartja". Egyetérthetünk a szerzővel abban is, hogy az alapvető emberi jogokat kiegészítő nemzetiségi jog nem „privilégium", hanem olyan státus, melynek feladata a különböző okokból fakadó „hátrányos helyzet kiegyenlítése". Az európai nemzetiségeket vizsgálva a szerző pontos adatokat közöl az egyes országokban élő kisebbségekről, noha a népszámlálási adatok eredményeit nem tekintheti mindig merev és mérvadó számadatoknak. Magyarországon például az 1970-es népszámlálás szerint százezer fő vallotta magát nem magyar anyanyelvűnek, viszont a „magyar nemzetiségpolitika teendőinek meghatározásánál a becslési adatot veszi alapul, tehát azokkal is számol, akik a részleges vagy teljes nyelvi asszimiláció következtében már magyar anyanyelvűnek vallották magukat, de a nemzetiségi kulturális tevékenység, oktatásügy iránt továbbra is érdeklődést mutatnak". Annak ellenére, hogy az országban egyik nemzetiség sem él kompakt településformában, etnikailag homogén területen" megvan a nemzetiségi iskolák hálózatának két csoportja; magyar, német, román és szerb-horvát napilapok jelennek meg; van televízió- és rádióadásuk stb. Ezenkívül a nemzetiségi szervezetek tagjai a „legszélesebb magyarországi politikai mozgalomnak, a Hazafias Népfrontnak". A tanulmány befejező részében Joó Rudolf aláhúzza azt a tényt, miszerint a „jogszabály mindig csak keret, amelyet tartalommal az adott állam nemzetiségpolitikájának kell megtöltenie". A szerző Leninre utal, aki a kisebbségi jogot „a demokrácia próbakövének nevezte". CSÁKY KÁROLY Rembrandt életrajzírói, s kiváltképp a Rembrandtról szóló regények szerzői igen megrázóan és komor színekkel ábrázolják a nagy holland festő életének utolsó másfél évtizedét, amikor is állandóan a nyomor fenyegette és a hitelezők hada leselkedett rá, s a többség szenvedélyes szavakkal ítéli el kortársait, amiért felelőtlenül és könyörtelenül magára hagyták őt a bajban, sőt azt még azzal is tetézték, hogy elfordultak művészetétől és más, sokkal szerényebb képességű, de látványosabb képet festő mesterekhez pártoltak. Ez valóban mind igaz, de mégsem a teljes igazság. A tragikus elemek és vonások kihangsúlyozása természetesen érthető egy regényíró esetében, hiszen ő egy nem mindennapi ember életét és küzdelmeit szeretné bemutatni, s ehhez óhatatlanul szüksége van egy kis „arányeltolódásra" — de mondhattam volna akár nagyítást is —, ugyanakkor bizonyos tények elhanyagolására is. Előtérbe kerülnek a személyi kapcsolatok: a család, a feleség, a rokonság, a barátok és ellenfelek köre, a modellek, az ivócimborák, a mecénások, a pályatársak; elmosódik viszont a tágabb társadalmi háttér, az általános európai helyzetképről meg jóformán szó sem esik, jóllehet Rembrandt esetében egyáltalán nem lényegtelen a helyszín és az idő kérdése. Mert bármennyire is meghökkentő, Rembrandt Harmenszoon van Rijn, a leideni molnár fia egy más országban, egy más korban nem lehetett volna az, aki a XVII. századi Hollandiában volt. A hosszú időn át spanyol uralom alatt sínylődő Németalföld északi része egy évtizedekig elhúzódó, számtalan áldozatot követelő háborúban harcolta ki függetlenségét, s amikor Rembrandt 375 évvel ezelőtt 1606. július 15-én meglátta a napvilágot már elindult a gazdasági fejlődés útján, s élelmes polgársága, valamint tekintélyes — Anglia és Franciaország hajóit együttvéve kétszeresen meghaladó — kereskedelmi flottája jóvoltából alig 50 esztendő alatt Európa egyik leggazdagabb országa lett. A külpolitikai helyzet elsősorban a tengeren túli kereskedelem és az árubehozatal szempontjából érdekli, hatalmi célok nem vezérlik, ugyanakkor kényesen ügyel nehezen kivívott függetlenségére. A harmincéves háborúban csak annyi áldozatot vállal, amennyi okvetlenül szükséges a szövetségesek megnyugtatására. Csoda-e hát, ha ilyen józan gazdaság- és külpolitika eredményeképpen nemcsak a kereskedelem és az ipar prosperál és a töke koncentrálódik, hanem a szellemi értékek is lendületesen gyarapodnak, s mindenekelőtt a festészetre virradnak ragyogó napok. Rembrandthoz háromszorosan is kegyes volt a sors. Először is azért, mert olyan kivételes tehetséggel adományozta meg öt Másodszor azért, mert egy gazdag országban születhetett, ahol a festményeket nemcsak a vagyonos föurák vásárolták, hanem a kevésbé tehetős polgárok és a kézművesek is, igy jóval több lehetősége nyílt képei értékesítésére, ugyanakkor nem volt kiszolgáltatva néhány ember ízlésének. Harmadszor pedig azért, mert már életében felismerték szenialitását és művészi nagyságát. Egyik kortásra és nagy tisztelője, a kiváló államférfi és tudós, Constantin Huygens — a nagy fizikus. Christian Huygens édesapja — az alig huszonhárom éves Rembrandtról irja töredékes Önéletrajz ában a következőket : ,A fiatal nemzedékből utoljára hagytam két kiváló leideni fiút. (...) Az egyiket, akiről már elmondtam, hogy egy hímzőnek a fia, Jan Lievensnek, a másikat pedig, aki molnár családból származik, Rembrandtnak hivják. Még egyiknek sem nőtt ki a szakálla, és ha megfigyeljük az alakjukat vagy arcukat, láthatjuk, hogy közelebb állnak a gyermekkorhoz, mint a fiatalember korhoz. Erőmet meghaladja, és nem is tartozik megkezdett munkámhoz, hogy kettejük müvéről és munkásságáról (egymástól függetlenül) ítéletet mondjak. Amit Rubenstöl kívántam, az erre a kettőre különösen vonatkozik, nevezetesen, hogy könyvet írjanak müveikről és jegyzéket készítsenek képeikről. (...) Mindkettőjükről futólag a következőt mondhatom: Rembrandt ízlésben és az érzés megelevenitésében Lievens felett áll, az pedig ötletgazdagságban, a téma és figurák vakmerőségében emelkedik Rembrandt fölé. Miközben az egyik fiatal (Lievens — L. T. megj.) a nagyszerűre és a fenségesre törekszik, inkább eltúlozza a nagyszerűség előtte álló formáit, ahelyett, hogy közelebb férkőzne ezekhez a formákhoz; — a másik (Rembrandt — L. T. megj.) viszont munkájába temetkezve egy kisebb képbe szereti összefoglalni azt, és a kis méretnek kölcsönöz olyan hatást, amit az ember hiába keres másoknak akár a legnakopirozva akar tanulni, sokkal nagyobb tanítómestere van: a természet. Egy másik kortársa. Joachim von Snadrart (1606— 1688) német festő Az építészet, szobrászat és festészet német akadémiája című munkájában szintén megjegyzi, hogy „semmi sem hiányzott nála, ami a természet kiválóságát a lankadatlan szorgalmat és állandó gyakoriást illeti, csupán az, hogy -nem járt Itáliában s más országokban, ahol az antikok s a művészet elmélete tanulmányozható, s minthogy nem tudott, csak hollandul, s alig olvasni, a könyvekből nem sok segítséget meríthetett. így aztán állandóan meg is maradt a maga bevett szokásainál, s nem riadt vissza attól, hogy harcoljon a mi művészeti szabályaink ellen." Az ember ezek után azt várná, hogy Rembrandtot pellengérre állítja a derék német, s leszedi róla még a keresztvizet is, ehelyett a lehető legelfogulatlanabbul megkisérli elemezni Rembrandt művészetét: „Mindevvel (mármint Raffael rajzmüvészetével, az antik hagyományokkal, meg az Rembrandt: A posztóscéh elöljárói (reszlet) gyobb vásznán is. Valamennyi műve közül példaként azt a képét idézem, amely a bűnbánó Júdást ábrázolja, aki az ártatlan Jézusért jutalomként kapott ezüstpénzt viszszahozza a papoknak. Mellé lehet állítani Itália minden alkotását, ami a legrégebbi kortól kezdve, mint szép és csodálatra méltó fennmaradt. Nem beszélve a vásznon levő számos, csodálatra méltó mellékalakról, nézzük egyedül a kétségbeesett Júdást, azt a Júdást, aki őrjöng, jajgat, megbocsátásért könyörög, de azt mégsem reméli (...). Ezt a figurát állítom szembe valamennyi korszak művészetével, és szeretném látni azokat a tudatlan embereket, akik azt gondolják, hogy ma már semmi olyat nem lehet alkotni vagy mondani, amit a régi korban már meg ne tettek, vagy meg ne mondtak volna." Constantin Huygens lelkesedése Rembrandt iránt egyáltalán nem eltúlzott. Ez a fiatalember húszéves korában mindent tudott, amit Hollandiában megtanulhatott; mások még javában leckéket vesznek az ö korában, őt már tanítványok serege övezi. Ha képzőművészetről van szó, akkor feltűnően határozott és magabiztos, de egyáltalán nem beképzelt vagy gőgös. Huygens arra biztatja: utazzon Itáliába, a helyszínen ismerkedjen a nagy mesterek müveivel és „hozza haza az olaszokat", Rembrandt azonban nem kíváncsi rájuk; ö nem a nagy elődök műveit oly fontosnak tartott akadémiákkal — LT megj.) vitába szállt, azt hozván fel, hogy egyedül és csupán a természetet kell követni, és semmilyen más szabályt, mint ahogy azután egy mű követelményeiként helyesnek tartotta a fényt és árnyékot és a dolgok körvonalait, még ha azok ellenkeztek is a horizonttal, ha azokat jónak találta, s a dologban segítettek. (...) Műveiben mesterünk igen kevés fényt engedett látni, s szándéka szerinti legfontosabb részek kivételével, ezek körül a fényt és árnyékot mesterségesen együtt tartotta a megfelelő reflexszel, úgyhogy a fény túlerővel került ki az árnyékból, színeiben tűz volt, s mindenben magas értelem. Öreg emberek, különösen bőrük, hajuk ábrázolásában igen nagy szorgalmat, türelmet és tapasztalatot mutatott, úgyhogy egészen megközelítette az egyszerű természetet." Az olaszokon nevelkedett Sandrarttól még ez a szűkmarkúan osztogatott dicséret is komoly elismerésnek számít, s bár úgy véli: Rembrandt végeredményben a szükségből csinált erényt, nagysága és zsenialitása előtt kénytelen meghajolni. Nem különben az utókor embere, aki ráadásul még az előítéletektől is mentes, s tudja azt, amit Sandrart és Rembrandt kortársai még nem tudhattak, nevezetesen azt, hogy Rembrandttal egy egészen új fejezet kezdődött a képzőművészet történetében. LACZA TIHAMÉR 15