A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-19 / 51. szám

Tudomány-technika AZ ELRABOLT TUDOMÁNY (Lapok az ipari kémkedés történetéből) 1Történelemkönyvekben, művelődéstör• téneti tanulmányokban, gyakran olvashatunk arról, hogy hajdanában — úgy 5—6000 éwel ezelőtt — a szellemi és tudományos ismeretek áramlásának volt egy meghatározott, keletről nyugatra mutató iránya, s ennek eredményeként új kultúrkörök és új szellemi központok alakultak ki a Földközi-tenger mentén. Az első pillantásra fel sem tűnik az embernek ilyenkor, hogy a derék szerzők milyen keveset árulnak el az ismeretek áramlásának és átvételének módjáról illetve hogyanjáról, többnyire beérik az efféle semmitmondó megállapításokkal, mint: „az egyik nép eltanulta a másiktól", „az ismeretek fokozatosan elterjedtek" stb. Pedig ha jól belegondolunk, ez korántsem lehetett ilyen egyszerű, s már végképp nem probléma- vagy konfliktusmentes. A legtöbb ókori társadalomban a tudományos és szellemi ismeretek birtoklása egy eleve meghatározott származású és összetételű, a társadalmi hierarchia csúcsán álló csoport (általában a papság) kiváltsága volt, amely több volt puszta kegynél, hiszen ennek a rétegnek gyakorlatilag korlátlan hatalmat biztosított — azóta is mondogatjuk: „a tudás hatalom" —, s ezért, érthetően, gondosan ügyeltek az információk és ismeretek terjedésének megakadályozására, persze — ahogy erről utólag meggyőződhetünk — nem nagy sikerrel. S ezen végeredményben nem is lehet csodálkozni. Nehéz és hálátlan feladat a szellemi értékek védelme és megőrzése, s bizony az éberség igen sokszor alul marad az emberi találékonysággal vagy a ravaszsággal szemben. Természetesen felelőtlenség volna azt állítani, hogy a kevésbé fejlett társadalmak „ellopták" a fejlettebb közösségektöl a tudást, de hogy az ismeretek megszerzése érdekében olykor-olykor kevésbé tetszetős módszerekhez is folyamodtak, az tagadhatatlan. E „kevésbé tetszetős módszerek" egyike az ipari kémkedés, amely lényegében egyidős az emberi civilizációval — az első „ipari kém" tulajdonképpen az az ősember volt, aki egy másik törzs tagjaitól ellopta a tűzgyújtás tudományát. Arra vonatkozóan, hogy kiből és hogyan lesz ipari kém nem lehet általános érvényű szabályt felállítani; ez esetenként változik, s nemcsak a személy egyéniségétől, képességeitől és tulajdonságaitól függ, hanem az adott helyzettől is. Azt a kínai hercegnőt például, aki kb. háromezer éwel ezelőtt igen furfangos módon — a kalapját ékesítő virágok közé rejtve — a szó szoros értelmében kicsempészte az országból az első selyemhernyót, elárulva ezzel a külvilágnak a kínai selyem titkát, nevezhetjük ipari kémnek is, de a szerelem bolondjának is akár, hiszen csak daliás indiai vőlegényének akart örömet, szerezni ezzel a „csekélységgel". Az ipari kémkedés célja: gyengíteni az ellenfél vagy a konkurrencia helyzetét s ugyanakkor erősíteni a sajátunkat. Ez persze így nagyon általánosan hangzik, a továbbiakban ismertetendő példák és esetek segítségével azonban feltehetően sikerül közelebbről is megvilágítani a dolog lényegét. Alighanem minden olvasóm hallott már a görögtűzrőf; azt viszont valószínűleg csak kevesen tudják, hogy ez az ördögi találmány mind a mai napig rejtély számunkra. Korabeli szemtanúk leírásából tudjuk, mire volt képes: nagy sebességgel repült a levegőben, óriási robaj kíséretében és egy szárnyas sárkányra emlékeztetett; amikor célba talált hatalmas fekete felhőt bocsátva ki magából felrobbant, s felgyújtotta maga körül az öszszes gyúlékony tárgyat; vízzel nem volt ajánlatos ezt a tüzet oltani, mert a lángok még nagyobb erővel terjedtek tova, csak a homok vagy az ecet segített. A görögtüzet állítólag az i. sz. 668-ban meghalt szíriai Kallinikhosz találta fel, aki a bizánci császárnak ajánlotta fel szolgálatait. Mind az arabok, mind az európaiak hosszú időn át hasztalan igyekeztek ellopni a görögtűz készítésének titkát, míg aztán a 11. században a Szentföldön élő muzulmánoknak sikerült megszerezniök a receptet, s ennek legfőképpen a velük hadban álló keresztes lovagok látták nagy kárát. Van történész, aki a görögtűz sikeres bevetésének tudja be mindenekelőtt a közel-keleti kereszteshadjáratok kudarcát. Később az arabok elveszítették a görögtűz készítésének receptjét, s azóta csak találgatjuk, vajon miből is készülhetett ez a „rémséges" harci eszköz: A középkorban-nagyon sok kém ólálkodott az alkímiai laboratóriumok tájékán. A legtöbben az aranykészítés titkát szerették volna megkaparintani, de kénytelenek voltak beérni kevesebbel. Például a porcelán készítésének a módszerével, ami ha nem is volt olyan jövedelmező, mint az aranycsinálás vagy az asztrológia, végeredményben biztosabb megélhetést jelentett az alkimista számára. Erről sokat tudott volna mesélni Friedrich Böttger (1682—1719), aki miatt két uralkodó — I. Frigyes porosz király és a szász választófejedelem — majdnem háborúba keveredett, s akit csak az mentett meg a bitófától, hogy sikerült rábukkannia a porcelán készítésének titkára, amelyet addig a kínaiak féltve őriztek. Mint minden valamire való alkimista akkoriban, Böttger is aranyat akart kotyvasztani, s ennek érdekében minden lehetséges anyagot, ami csak a kezeügyébe került kipróbált. Teljesen véletlenül sikerült előállítania a vörös és a fehér kaolint, a porcelángyártás e két fontos alapanyagát. Böttger természetesen tisztában volt felfedezésének jelentőségével, ezért senkinek sem volt hajlandó elárulni a mázas porcelán készítésének titkát, ami végeredményben érthető, az viszont már kevésbé, hogy még csak le sem jegyezte valahová a receptet. A meisseniek szerencséjére (mert hiszen Böttger alapozta meg a meisseni porcelán karrierjét) Böttger élőszóban továbbadta a titkot, mégpedig két részben: a porcelán készítésének receptjét Harteimei-nek. a máz receptjét pedig Nehmitznek. íme, a kémelhárítás egy korai, de igen hatásos módja! Franciaországban valamivel később szintén megkezdődött a porcelángyártás d'Entrecolles jezsuita atya jóvoltából, akinek az 1710-es években a helyszínen sikerült elles* nie a kínai porcelán készítésének titkát. Két levélben adott hírt King-c-csen városáról (rejtély, hogyan jutott el oda, hiszen külföldieket nem engedtek arra), ahol a császári porcelángyár működött. A nyersanyagból mintát küldött René Antonie Ferchaull Réaumur-nek (1683—1757), a híres francia fizikusnak és mtneralógusnak, aki megállapította, hogy kaolinról van szó, arról az anyagról, amelynek óriási lelőhelyeit éppen az idö tájt tárták fel Limoges környékén. Hamarosan megkezdte a termelést a vincennes-i porcelángyár amelyet 1756-ban Sévres-be költöztettek át. A kínai porcelán titka az angolokat is izgatta, ök azonban az egyszerűbb megoldást választották: miért Kínából szerezzük be a szükséges információkat, amikor azok már megtalálhatók Franciaországban is? — nosza küldjünk egy ügynököt Sévres-be, ő majd ellopja az adatokat. Megbízói nem is csalódtak Thomas Briand-ban, aki, hogy a feltűnést és a leleplezést elkerülje, beállt kétkezi munkásnak a gyárba, s amikor mindennel tisztába jött, egyszerűen odébbállt. Természetesen a meisseni porcelángyár tájékán is hemzsegtek a kémek, némelyikük — az ügy érdekében — odáig merészkedett, hogy még a porcelángyárban dolgozó mesterek lányait is megkörnyékezte. Szinte valamennyi kínai porcelánfajta titkát sikerült feltárni. csupán a rózsaszínű porcelán készítésének módját fedi mind a mai napig homály. (Egy régi legenda szerint a kínai mesterek állítólag szűz lány vérével festették rózsaszínűre a porcelánt.) Az alkímiai laboratóriumokban olykor egyéb titkokra is fény derült, hogy aztán idővel ismét a feledés homályába vesszenek. Feljegyzések tanúsága szerint néhány alkimista értette a módját, hogyan kell eltávolítani a gyémántból a nemkívánatos színezőanyagokat — a gyémánt eredeti szerkezetének megbontása nélkül! Más alkimistáknak olyan anyagokat sikerült előállítaniuk, amelyekkel élelmiszereket lehetett tartósítani. Homályosan utal erre a XVI. században élt Nostradamus, aki nemcsak jövőlátomásait vetette papírra (Centuries cimü könyvében), hanem a befőzéssel kapcsolatos megfigyeléseit is, s müvének ezt a címet adta: Traité des Confitures (Értekezés a befőttekről). Egyes kutatók véleménye szerint Nostradamus fölfedezte a benzoé- illetve a szalicilsavat; hogy valóban így volt-e, azt ma már nem fogjuk tudni kideríteni, mint ahogy azt sem, hogyan sikerült néhány alkimistának 99, 999 999 999 %-os tisztaságú vasat előállítania. (Csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy a nagy reneszánsz festők olajfesték-keverékeinek összetételét sem ismerjük többnyire.) A XVIII. században a mind nagyobb méreteket öltő ipari kémkedés arra ösztönözte az egyes országok vezetőit és törvényhozó testületeit, hogy rendszabályokat foganatosítsanak a találmányok, felfedezések és a szabadalmak védelme érdekében. Franciaországban 1791-ben hoztak egy törvényt, amelyben először esik szó a szabadalomról, mint olyanról. Ez a törvény megtiltja a francia szabadalmak külföldön történő értékesítését, ugyanakkor biztosítja a külföldön tevékenykedő ipari kémeket — legyenek bármilyen nemzetiségűek — hogy információikat ugyanúgy értékesíthetik Franciaországban, mint ha ök lennének a feltalálók. A törvény hatására évről-évre nőtt a bejelentett szabadalmak száma: a XIX. század elején átlagosan 100—250 szabadalmat jegyeztek be évente, 1831-ben már 750-et, 1855-ben pedig több mint 4000-et. Franciaországban a XIX. század vége felé az évente bejelentett szabadalmak száma .meghaladta a tízezret. Közben persze az ipari kémek sem henyéltek. A szabadalmak védelmére hozott törvények tovább nehezítették ugyan a dolgukat, de a sikeres „lopásért" kapott jutalom bőségesen kárpótolni tudta őket. Az ipari kémkedés mind az ipari kém, mind pedig a konkurrencia orra alá borsot törni kívánó cég számára kifizetődő vállalkozássá lett. Nem is csoda, hiszen viszonylag kis befektetéssel nagy értékű információkra lehetett így szert tenni, de ennél is fontosabb volt az, hogy mindenkit megelőzve elsőként lehetett egy új termékkel megjelenni a piacon. Az ipari kémkedésnek azonban vitathatatlanul volt egy pozitívuma is: meggyorsította a tudományos és az ipari fejlődést, amit — akárhogy is szépítjük a dolgot — a szabadalmak rendszere bizonyos mértékig akadályozott. Ennek egyik klasszikus példája az a monopolhelyzet, amit James Watt (1736— 1819), a gőzgép feltalálója számára biztosítottak a vízgőz kihasználása területén. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy meghatározott ideig — több mint 30 évig — kizárólag James Wattnak volt joga kutatásokat végeznie Angliában a vízgőzzel, pontosabban a vízgőz mechanikai alkalmazásával kapcsolatban. A közismert, sőt egy időben hírhedt Krupp-cég is tulajdonképpen az ipari kémkedésnek köszönheti létrejöttét. Az alapító Friedrich Krupp nem éppen szabályos módon megismerkedett az angol acél titkával, s 1811 -ben megteremtette az esseni acélgyárat, amelyből fokozatosan a Krupp-művek nőtte ki magát. Friedrich Krupp ügyei eleinte nem a tervek szerint alakultak: nem sikerült olyan jó minőségű acélt termelnie, mint az angoloknak, ezért különböző ipari kémekkel szövetkezett, akik révén további információkra tett szert. A Krupp-művek valódi aranykora azonban utódjával, Alfred Krupp-pal érkezett el, aki nemcsak kiváló ipari kémnek bizonyult, hanem jó szervezőnek is, így aligha meglepő, hogy a Krupp-művek az akkori Németország egyik legnagyobb ipari vállalata lett. Alfred Krupp két dolgot is tudatosított; az egyik az volt, hogy a fegyverekre, főleg a korszerű és hatásos fegyverekre mindig talál vevőt, hiszen a háborúk — szerinte — „elkerülhetetlenek". A másik dolog, ami szüntelenül foglalkoztatta az előbbinél talán jelentéktelenebbnek tűnik, de korántsem elbagatellizálható — s ez pedig az ipari kémelhárítás problémája. Alfred Krupp jól tudta milyen sok kellemetlenséget jelenthet egy cégnek az ipari kémkedés, ezért mindent elkövetett annak érdekében, hogy vállalatának falai között az ipari kémeknek semmilyen esélyük ne legyen az eredményes munkára. Először is pontokba foglalta minden alkalmazottja jogait és kötelességeit. Szigorú büntetéseket helyezett kilátásba arra az esetre, ha valaki idegeneknek gyártási titkokat szolgáltat ki. Ennyivel azonban korántsem érte be. Létrehozott egy kémelháritó osztagot, amelynek tagjai alapos kiképzést kaptak minden téren. Alfred Krupp, ha érdeke úgy kívánta, az erőszaktól sem riadt vissza. Hírhedtté váltak a Krupp-müvek kinzókamrái, amelyekben még a legedzettebb és a legvakmerőbb ipari kémet is szóra bírták. Olykor persze nemcsak a kémeket, hanem a szervezkedő munkások vezetőit vagy a szocialistákat is. Alfred Krupp sok tekintetben példakép lett. Egyre több kapitalista ismerte föl a múlt század második felében, hogy csakis akkor gyarapíthatja vagyonát és hatalmát, ha átveszi azokat a .módszereket, amelyeket Alfred Krupp vezetett be a saját vállalatánál. Kinzókamrái viszont a náciknak szolgáltak mintául a különböző koncentrációs táborokban és börtönökben. (A befejező rész következő számunkban) LACZA TIHAMÉR. 1R