A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-19 / 51. szám

A jelzőtáblán kigyullad a fény. Az ügyeletes fölemeli a telefont: — Itt a mentőszolgálat. — Kérem ... nagyon kérem gyorsan segítsenek ... a feleségem ... ablakmosás közben kizuhant a negyedik emeletről... azonnal jöjjenek ...!!!!! Az ügyeletes pillanatok alatt felveszi az adatokat, az esetlap megkezdi útját, és a bázison máris hangzik a riasztás. A mentőtiszt, az orvos és a sofőr szinte futólépésben sietnek a rohamkocsihoz. Fölzúg a mentőkocsi motorja, megszólal a váltókürt, az úton félrehúzódnak a járművek, a mentőkocsi kerekei élesen csikorognak a kanyarokban. Műtőterem. Fehéreszölden világító műtőlámpa, narkotizáló készülék, tiszta lepedővei borított műtőasztal, infúziós oldat, szívritmusellenőrző-készülék, szike, tampon. Műtét. Bonyolult, hosszadalmas műtét. A kórház folyosóján ott tipródik a férj és a négy emeletnyit zuhant asszony anyja. Az ideges várakozás közben talán már századszor olvassák el a műtőajtón látható feliratot: BELÉPNI TILOS! INFORMÁCIÓKAT NEM ADUNK! Hirtelen kinyilik a műtőajtó. Egy nővérke a telefonhoz siet. Most ö hívja a mentőszolgálatot: sürgősen vérre van szükség. Egy mentőkocsi szirénázva száguld a transzfúziós központ vérraktárába. Az ÉLET nevében rohan! Mert a müszivet, a ritmusszabályozót, a művesét, a műtüdöt már ismeri az orvostudomány; de VÉRT, ezt az emberi szervezetet alkotó sejtek számára szükséges oxigént eljuttató folyadékot laboratóriumi úton eddig még nem sikerült előállítani. És ahol nem tud helytállni a tudomány — ott az EMBER, a humánum segít. A véradás ezért manapság már világméretű mozgalom. A bratislavai Hematológiai és Vértranszfúziós Klinikán, a zord szibériai sztyeppéken épült Bratszkban, a tengerentúli Melbourne-ben, a Gangesz partján, vagy akár az olasz AVIS vöröskeresztesszervezet országjáró vándorbuszában, egyszóval a világ valamennyi sarkán a vérgyűjtö edények ezrei, tízezrei telnek meg naponta ezzel a pótolhatatlan gyógyszerrel, hogy mindenütt olyan mennyiségben álljon az orvosok rendelkezésére, amennyi a gyors életmentéshez, a rászorulók gyógyulásához szükséges. HAUSEROVÁ, a klinika véradó központjának vezetője. — Az önkéntes véradók többségétől hétköznap, a délelőtti órákban vesszük le a vért. Ettől függetlenül azonban klinikánkon állandó, huszonnégy órás szolgálat van, hiszen az ügyeletes bármikor, még a legnyugodtabbnak tűnő ünnepnapon is kaphat egy telefont: a fővárosi vagy a vidéki kórházak valamelyikében azonnal szükség van egy bizonyos csoportú vérre, amit percek alatt a segélyt kérő orvosok rendelkezésére kell bocsátanunk. A hiba, a fejetlenség vagy a késedelem'a műtőasztalon fekvő balesetes beteg életébe kerülhet. A sokéves tapasztalattal, nagy gyakorlattal rendelkező doktornő tárgyilagosan mondja az adatokat. Egy agyműtét vérigénye másfél-két liter, egy érsebészeti műtét pedig öt-nyolc liter. A sebészet mellett nagyon fontos terület a nőgyógyászat a csecsemögyógyászat. A hirtelen fellépő eseteket leszámítva, a tüdő-, szív-, gyomor- és agyműtétek zöme előre megtervezhető, de ha véletlenül egy veleszületett vérszegénységgel sújtott asszony kerül a szülőszobába vagy egy balesetes beteg vércsoportja AB Rh negatív (ez a legritkább, lakosságunknak csupán egykét százaléka ilyen vércsoportú!) — akkor bizony néha két kerületnek is össze kell fognia, amíg a szükséges vérmennyiséget összegyűjtik. De nem kevésbé fontos, hogy a levett vérből vérkészítmények, vérsejt-szuszpenziók és gyógyszerek is készülnek. üvegbe. Az idézőjel itt jogos, hiszen éppen arról van szó, hogy a véradó nagyon is egészséges, határozott nemet int a nővér következő kérdésére: köszöni, nem érzi magát rosszul, nem is szédül. Mosolyogva leveti a steril köpenyt és karján már csak egy fehér kötés jelzi az eseményt. Indul a büfébe, ahol a térítésmentes véradókat frissen főtt virsli, felvágott, sajt, gőzölgő feketekávé várja. — Ilyenkor mindig szomjas vagyok, mindegy, hogy mit iszom, csak folyadék legyen — mondja a fiatalember. — Orvostanhallgató vagyok, nem kellett különösebben meggyőzni, tudom, milyen fontos a véradás. Az iménti jelenetsor aznap összesen kilencvenhétszer játszódott le a Partizánska utcai klinika véradási központjában; aznap ennyien adtak vért. Címke kerül az üvegekre: a véradó neve, vércsoportja. Miközben az egészséges szervezet a vérraktárak, azaz a máj és a lép segítségével rögtön pótolja az önzetlen adakozó három-négy deciliternyi vérveszteségét, a hematológiai klinika laboratóriumaiban a levett vér egy részét alkotóelemeire, plazmára és vörösvérsejt-koncentrátumra bontják, amit hűtőszekrényekben tárolnak. Az orvostudomány fejlődésének köszönhetően manapság már mélyfagyasztással igen hosszú ideig tudunk vért konzerválni. A hagyományos eljárással, plusz négy fokos hőmérsékleten a vér huszonegy napig tárolható; az utóbbi másfél évtizedben azonban felfedezték az úgynevezett „sejtfiatalító" anyagokat, amelyeknek segítségével a vér egy teljes hónapnál is hosszabb ideig megőrzi friss minőségét. — Országszerte naponta átlagosan ezer páciens kap vért. ami nagyjából napi háromszáz liter vérfogyasztást jelent — mondja határozottan a doktornő. — E tekintélyes vérmennyiség ránk eső részét a véradás megfelelő szervezettségével biztosítanunk kell, mégha térdig is lejárnánk emiatt a lábunkat! Sohasem lehet tudni, mikor csörren a telefon, mikor robog be egy mentőkocsi vérzésgátló plaz- Valamennyi állampolgár kötelessége, mát vagy AB Rh pozitív vércsoportot kér- hogy minden tőle elvárható segítséget ve ... megadjon a sérült, balesetet szenvedett vagy az olyan beteg személynek, aki életét, testi épségét veszélyeztető helyzetbe A véradók többnyire ismeretlen ember- jutott"—olvasom az egészségügyi törvény nek, önszántukból, különösebb dicsőség talán legszebben hangzó mondatát, reménye nélkül ajándékoznak vért. íme. Szép. kerek fogalmazás, megérdemelné, néhány vélemény: hogy tanítsák. Nemcsak a szövegét, ha-41 éves vasutas: „A barátom kilenc nem azt is: hogyan tegyünk eleget neki. évvel ezelőtt súlyos balesetet szenvedett. Mert akkor minden bizonnyal szóba jönne akkor én adtam neki vért. Azóta pedig az is, hogy minden egészsége felnőtt emmár tizenegy alkalommal jártam itt ön- bertársi kötelessége lenne életében lekéntes véradóként. Sohasem lehet tudni, galább egyszer vért adni. egyszer talán és is rászorulok a mások Mert nincs nagyobb kincs a világon, segítségére." mert a vér: ÉLET! 27 éves gépkocsivezető: „A térítésmentes véradást elsősorban a gépkocsiveze- MIKLÓSI PETER tők erkölcsi kötelességének tartom." fotó: Gyökeres Gy. 32 éves hivatalnoknő: „Engem nagyon gyakran hívnak véradásra, B Rh negatív a vércsoportom, ez nagyon ritka. Mindig szívesen jövök, bár eddig még soha nem tudtam meg, kinek adtam." 37 éves tanítónő: „Véleményem szerint a társadalomnak többet kellene foglalkoznia térítésmentes véradókkal. Nem pénzre gondolok itt, hanem bizonyos előnyökre a betegellátásban vagy a fürdöutalványok elosztásában. Azt sem bánnám, ha egyszer megtudnám, ki kapta az általam adott vért, tudtam-e segíteni rajta?" 54 éves kőműves: „Húsz év alatt harmincnyolc alkalommal adtam vért. Szívesen jövök akár éjfélkor is, hiszen ezzel valakinek az életét menthetem meg." 34 éves bolti elárusítónő: „Az édesanyám tavaly komoly műtéten esett át, akkor nagy mennyiségben kapott vért. Viszonzásképpen én is véradó lettem." A doktornő egy kissé eltűnődik, aztán mintegy zárótételként leszögezi: — A vér mindmáig pótolhatalan gyógyszer, ezért életet jelent. Azt szoktuk mondani igy egymás között, hogy a véradók száma egyben „humanitási index" is. Ha valahol sok a véradó, az jó jel, mert ott nemcsak a vöröskeresztes szervezet helyi csoportja végzi jól a munkáját, de az emberek is bele tudnak érezni mások bajába és bíznak a közösségben. Már önmagában az is szép szám, hogy a lakosságnak mintegy öt százaléka térítésmentes véradó, de hadd mondjam ki őszintén, hogy az emberek felelősségteljesebb hozzáállásával a tíz százalékos határ elérése sem tűnik túlzott igénynek. Az a tapasztalatom. hogy sokan természetesnek tartják a vérrel való gyógyítást, elvárják, hogy baj esetén ők is kapjanak vért; ám amíg egészségesek, eszükbe sem jut vért adni. Úgy is mondhatnám, hogy lelkiismeret dolga az ilyesmi. A hematológiai klinika véradási központjában egyszer ötven, másszor száznál is több ember fordul meg naponta. Mindenkit kötelező ruhatár és fehér gumipapucs vár; a folyosókon, várótermekben, rendelőkben és laboratóriumokban pedig ragyogó tisztaság. Az érkezők első kötelessége jelentkezni a központi bejelentőben, aho| név, lakcím, foglalkozás és vércsoport szerint esztendőkre visszamenőleg is. precízen nyilvántartanak mindenkit, aki véradás céljából megfordult ezen a klinikán. Az adatnyilvántartó kisablaka előtt gyülekező önzetlen emberek pillanatok alatt kézhez kapják személyi lapjukat majd szigorú laboratóriumi próbák (vérkép- és vizeletvizsgálat) következnek; végül pedig az ügyeletes orvos személyesen is megvizsgál mindenkit a leendő véradók közül. Az enyhe tüszúrással járó vérvétel az emeleten, gondosan fertőtlenített környezetben történik. Természetesen, a riporter is csak patyolatfehér köpenyben léphet abba a terembe, ahol egymás mellett sorakoznak az üvegfalakkal elkülönített véradófülkék. — Melyik karját akarja? A balt? — kérdi a nővérke, s néhány perc múlva a „beteg" vére lassan már csepe'g is az Lankás hegyoldalba ékelve, kertes házak és fenyők gyűrűjében, távol a belváros lüktető zajától működik a bratislavai vértranszfúziós állomás. — Ne keressen nálunk szenzációkat vagy drámai sodrású sztorikat — mondja üdvözlésképpen Dr. ANASTÁZIA PAJDL-