A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-19 / 51. szám

harcostársainak állit emléket. A Budapesttől Budapestig című kötetében Budapesten, Bécsben, Kassán és Bukarestben született és a Vörös Lobogóban, a Kassai Munkásban, az Előrében és más kommunista lapokban megjelent cikkeiből, valamint az utóbbi években írt tanulmányaiból közölt válogatást. (E kötet számunkra a Kassai Munkásra utaló adataiért különösen érdekes és értékes). Az 1972-ben megjelent Hispániában című műben a spanyol polgárháború katonai történetét mondja el, és állít emléket ismert és ismeretleh hősöknek. Az 1974-ben megjelent Hugenották című kötetével a XVI. század Franciaországába kalauzol el, és a nálunk többnyire csak a szakemberek által ismert hugenotta háborúk eseményeit eleveníti fel. Könyvének különösen azok a részei kötik le az olvasó érdeklődését, ahol a hadtörténész éleslátásával elemzi az osztályviszonyokat, és rámutat a hugenotta háborúk sajátosságára. A tőlünk kissé távoli témát tudományos értékén kívül vonzóvá teszi a szerző rendkívül világos stílusa és okfejtése, nem utolsósorban az a tény, hogy négy háború veteránja vall, ha ebben az esetben ne nem is személyes élményeiről, de olyan eseményekről, amelyeknek egy későbbi időpontban maga is személyes résztvevője és irányitója volt. A Hugenották című kötetében Jász Dezső külön tanulmányban foglalkozik a katonai tehetségével fiatalon kitűnt Gaspar de Coligny admirális szerepével. Különösen vonzó és érdekes Jász Dezsőnek az 1976-ban megjelent Első kézből Vita az irodalomról. Balról: Jász Dezső, Tolnai Gábor, Illés Béla című kötete. E gyűjteményben Illés Béláról, Münnich Ferencről, Gábor Andorról, Kun Béláról, Landler Jenőről, Alpári Gyuláról, Köblös Elekről, Zalka Mátéról és más ismert és neves forradalmárról közöl személyes emlékekre épülő adatokat és új ismereteket. Személyes emlékeiről szól a Sok közül egy cimü kötete is. Jász Dezső írásainak mindegyikét a cicoma nélküli közlésmód, a tömörség, a latin történetíróknak jellemző puritán szűkszavúság jellemzi. Ügy is mint pártmunkás, és úgy is mint hivatásos forradalmár, mindig érdeklődéssel és nagy szeretettel viszonyult az irodalomhoz. A hatvanas évek elején az Élet és Irodalom cimű hetilapban egy rövid megjegyzéssel arra hívta fel az irodalom barátainak a figyelmét, hogy a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalomban jelentős szerepet játszó Kassai Munkás nem szerepel súlyának megfelelően az év tavaszán megjelent Magyar Irodalomtörténet VI. kötetében, és megérné, ha az illetékesek behatóbban foglalkoznának a Kassai Munkással és a Kassai Munkásnak a haladó szellemű irodalom érdekében kifejtett tevékenységével. Jász Dezső gondolatát sokan helyeselték és támogatták. Indítvágya eredményeképpen született meg később Botka Ferencnek a Kassai Munkásról szóló monográfiája és látott napvilágot több, a csehszlovákiai haladó magyar irodalmat bemutató kiadvány. A témáról Fábry Zoltán az Irodalmi Szemle 1966. augusztusi számában hallatta hangját. Igy írt: „Egy Jász Dezső által indított — vita kapcsán az Élet és Irodalomban épp a napokban vallanak az emlékezés melegével, a harc, a fiatalság utáni nosztalgiával a Kassai Munkásról a még élö főszereplők; és mi e sorokat ma — pironkodva — úgy olvassuk, mint akik most vesznek és most vehetnek e fejezetről tudomást. Nekünk — nagy részünknek — erről az elsüllyedt irodalomról nem volt tudomásunk. Ezért fontos, hogy ez most Botka Ferenc munkája nyomán felmerül, és így beiktatható az egészbe. Csak e színfolttal válik — utólag is — teljessé az összkép. Jász Dezső mint a CSKP egyik alapító tagja 1971-ben részt vett Fenyőházán (Lubochna) a CSKP megalapításának az 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi ülésen. Az ülés után ellátogatott Bratislavába. Hosszan beszélt életéről, valamint a Csehszlovákiához füzödő emlékeiről. Többek között ezeket mondta: „Hivatásos forradalmárnak érzem és tartom magamat. Azóta, hogy 1918-ban beléptem a kommunista pártba, sok helyen megfordultam. Jártam Ausztriában, Romániában, Jugoszláviában, Görögországban, Németországban, Svájcban, Hollandiában, Spanyolországban, Franciaországban és még több országban. Életem legszebb szakaszának azonban még ma is a kassai éveket tartom. A városhoz nagyon sok régi emlék fűz. Amikor elöször jártam ott, még a császár kabátját viseltem és a kassai pályaudvar parancsnokságán teljesítettem szolgálatot. A Magyar Tanácsköztársaság leverése után emigránsként kerültem ismét Kassára. Az EMLÉKEZÉS JÁSZ DEZSŐRE Ismét szegényebbek lettünk. Örökre lehúnyta a szemét Jász Dezső is, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő harcosa, a Kassai Munkás egykori szerkesztője. Egy olyan harcossal lettünk szegényebbek. aki szóval, tollal, fegyverrel évtizedekig küzdött a szebb és a jobb életért. A nagy idők nagy tanújának hamvait november 9-én helyezték végső nyugalomra Budapesten, a Mező Imre úti temető Munkásmozgalmi Panteonjában. Nagykárolyban született 1897. december 14-én. Élt Budapesten, Kassán, Bécsben, Bukarestben, Moszkvában, Madridban, Párizsban és legutóbb Berlinben. Magyar-francia szakos tanárnak készült. Alighogy leérettségizett, a frontra került, és 1919-ben részt vett a Magyar Tanácsköztársaság harcaiban. Később, magas katonai beosztásban, Spanyolországban küzdött. A második világháború csatatereit is megjárta, és főleg a francia népnek a náci megszállók ellen vívott harcában szerzett érdemeket és gazdag tapasztalatokat. Ám Jász Dezső több mint félévszázados forradalmi útját nem csupán katonai cselekedetek jelzik. Egyike a kommunista újságírásnak úttörőinek, s a kommunista újságíráson belül a szociográfiai forradalomnak. Az utóbbi években egymást követően jelentek meg publicisztikáját, hadászati tanulmányait és dokumentumértékű visszaemlékezéseit tartalmazó kötetei. A Tanácsköztársaságtól a Pireneusokig cimü müvében életútját írta meg, és egykori „AZ ISKOLÁK FÖLÖTTÉ B SZÜKSÉGES VOLTÁRÓL..." IApáczai Csere János kolozsvári beszédéről) 1648 tavaszán Erdélyben szekérre ült Apáczai Csere János, hogy Hollandiába utazzon — látni, tanulni és tapasztalni. S vajon mi mindent tapasztalhatott akkor Apáczai a tudományok hazájában? Mindenekelőtt azt, hogy van, ahol „haszonnal jár a bölcsesség, érdemes tanulni mechanikát, fizikát, matematikát, csillagászatot, optikát, mindenféle tudományt", mert „messzebbre merészkednek a hajók, gyorsabban dolgoznak a gépek, ha irányítóik gondolkodó emberek". Látta hogy „tudományokat anyanyelvükön tanulnak a hollandusok", s ezért lehetnek már fiatalon jártasak" a világ titokzatos, de megismerhető csodáiban." És szomorúan vette tudomásul azt, hogy az erdélyi iskolát járt ember, bár tudja a latint, de nem tud latinul gondolkodni. Söt „magyarul sem, hisz anyanyelvén gondolkodni nem tanította senki sem." Aztán könnyen rádöbben itt Apáczai arra is, hogy hazájában a fejedelem „uralkodó csak." Olyan hatalmi személy, aki csupán egy veszélyt érzékel, mégpedig azt, hogy könnyen meginoghat trónja, ha „megsokasodnak ingatag birodalmában az önállóan gondolkodó emberek." Eme ismeretektől felvértezve tért vissza hazájába 1653-ban a teológiai fiatal doktora és professzora. Már elkészítette anyanyelven írt tankönyvét, a Magyar Encyklopédiát, mielőtt belépett a gyulafehérvári kollégiumba. A tehetséges tanárember itthon is dolgozott: tanított és hadakozott. 1665-ben a fejedelem jelenlétében nyilvános vitára készült, majd egy év múlva az új kolozsvári kollégium élére állt. Mint újdonsült igazgató zengzetes ünnepi székfoglaló helyett Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és magyaroknál való barbár állapotuk okairól c. híres beköszöntőjét adta elő a hallgatóság nagy meglepetésére. A művelődéstörténeti szempontból felbecsülhetetlen értékű beszédet 1981-ben a Magvető Kiadó is megjelentette a Gondolkodó Magyarok c. sorozatában. Sürün lehetne idézni Apáczai magvas észrevételeiből, de talán az alábbi néhány kiragadott rész is érzékelteti az egykori előadás lényegét, évszázadokon át nem múló aktualitását. Apáczai előadása a korabeli társadalmipolitikai és művelődési viszonyok egész területét érinti. A dolgok lényegét az előadó széles összefüggéseiben vizsgálta. A szükséges változások módját és lehetőségét mindenekelőtt az oktatás megreformálásában vélte felfedezni. Éppen ezért az „alsó népiskolák" hálózatának gyors kiépítését szorgalmazta, ahol valamennyi tudományág oktatását anyanyelven képzelte el. Szerinte már az alsófokon nagy súlyt kell helyezni a „szóbeli „érintkezésre", mert „a szerencsétlen teremtések, akik annak tudatában, hogy másokkal beszélni nem tudnak, kerülnek minden társaságot." A tudatlanság veszélyére hívta fel hallgatói figyelmét Apáczai akkor is, amikor Neuhusanus apátot, a pápa hű ajtónállóját idézte. Az apát szerint „ha Luther nem jött volna, ök arra is rávették volna a népet, hogy szénát egyék." A tudatlanságból származó hasonló veszélyektől féltette népét maga Apáczai is. Székfoglaló beszédében a fiatal igazgató bírálta a triviális iskolákat, melyekben a nem anyanyelvükön tanuló diákok csak olyanok, mint a repkény, amely „egy darabon felkúszik a fára de ha a faágak, amelyek tartják, nem nyúlnak tovább, akkor saját súlyánál fogva visszahajlik a földre." A tudós tanár nagy veszélyt látott abban, ha egy népnek bezáratják az iskoláit. Julianus Apostatára, a keresztények nagy ellenfelére utal beszédében, akinek az volt a véleménye, hogy „tűznél, vasnál is nagyobb szerencsétlenségét zúdít a keresztényekre, ha császári paranccsal mindenfelé bezáratja iskoláit." Platónra hivatkozva a bölcsességet s a tudományt az államigazgatásban is fontosnak tartja Apáczai. A belgákat emlegeti példaként. akiknél a „tanácsatyák gyülekezete .. . babérkoszorús doktorokból áll." Ezeknek „székeit nálunk békében és háborúban gyakran csupa műveletlen, semmihez sem értő ember foglalja el, emberi bábok inkább, semmint eszes emberek" — mondja a szónok. 14