A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-12 / 50. szám

és történelem LUCA SZEKE Luca napja a népi hiedelemben igen gazdag főként tiltó cselekményekben. Ezek elsősorban varázsló és bajelhárító célzatukkal mindig az érkező új esztendő sikerét szolgálták. Legtöbbje a régi pogány hiedelemvilág gazdag hagyományainak töredéke, de még így is nagyszerűen érzékelteti a népi képzeletvilág gazdagságát. A Csallóközben erősen hitték, hogy ha ezen a napon bármit is kiadnak a házból, s ez a bűbájosok azaz a boszorkányok kezébe kerül, megronthatják vele az egész házat. Szokás volt ilyenkor a kukoricát — annak is a fias példányát — egy tálba morzsolni, amivel azt érték el, hogy a tyúkok is mindig ugyanarra a helyre tojtak. Luca napján tilos volt a varrás is, s aki ezt a tilalmat megszegte, annak a tyúkjai nem tojtak. E nap estéjén kezdték fonni az úgynevezetVLucasugarat, s karácsony estéjén fejezték be. A néphit azt tartotta, hogy az e sugárból font ostorral kitűnően lehetett kezelni az igavonó állatokat, s minden terhet könnyebben elbírtak. Jellegzetesen Luca-napi eszköz volt a Luca széke. Ennek két példányát láthatjuk a mellékelt képen. Az egyik négylábú, asztalka formája van négyszögletes lappal. Kisarasz nagyságú lábai alacsonyak, így könnyen rá lehet „topni", esetleg rá is ülni. Használatkor tehát kétféle módon volt kezelhető. Vagy ráült az illető, vagy rálépett. Az asztalka, illetve a szék fenyőfából készült Nagypaka községben az 1930-as évek elején. Egy ottani pásztorember készítette, aki a karácsonyi éjféli misén rálépve meglátta a falu boszorkányait. A másik, amelyet a gazdája ördögszéknek nevezett, hatlábú pad formájú alkotás. Színe koromfekete. Ugyancsak pásztorember műve Nagyabonyból a 30-as évekből. A Luca széke fontos darabja volt Luca napjának. E naptól kezdve egészen karácsony böjtjéig faragták, minden nap alakítva rajta egy keveset. Teljesen fából kellett készíteni, mert így megtartotta varázserejét, ami abban állt, hogy készítője az éjféli misére magával vitte, s Úrfelmutatáskor reáállva meglátta, kik a boszorkányok a faluban. Előzménye volt a műveletnek, hogy elindulás előtt meg kellett tömni a zsebeket mákkal vagy kölessel, s jól be kellett fűteni a kemencébe. Erre azért volt szükség, hogy a leleplezett boszorkányok szét ne tépjék az illetőt. Emberünk ugyanis útközben elszórta a magvakat, ezt madárrá változott boszorkányoknak fel kellett szedniük. Amíg a boszorkányok a magvakat csipegették, az illető egérutat nyerve hazasietett, s a Luca székét az égő kemencébe hajította. Ez volt az oka annak, hogy a Csallóközben nem lehetett Luca székét találni, mert gazerősítettek. A kantárt sok esetben sallangok díszítették. A ló igába fogására szolgált a ham és a gyeplő. A hám a ló szügyere fekvő részével, a szügyellővel (húzóval) segítette, könnyítette a munkát. Volt egyes és kettős hám. A szerszám fontosabb részei voltak a szügyellő, a marszíj, a segédkötés vegy veseszíj — ez a szügyellőt a kívánt helyen tartotta — és az istrángok. Kiegészítő elemei voltak a vállszíj vagy nyakszíj, a szügyellöpárta, a hasló, a hátszíj, a farhám, a farmatring, az izzasztó vagy hámpárna és a kápakarika. Ezek a gyeplő vezetésére szolgáltak. A gyeplő vagy másik nevén hajtószár szintén néhány részoől állt. Ezek voltak a szárperec, a szárak vagy erek. A szárakat átfűzték a kápakarikákon és mindkét oldaláról, tehát jobbról és balról is a zabiákhoz erősítették. A szárperechez csatlakozott az álomszíj, ezt a kocsis a szekéroldalhoz hurkolta a célból, hogy a szárperec kiejtése esetén a gyeplő könnyen kézbe kapható legyen. Voltak díszes, sallangos, parádés lószerszámok is, ezeket ünnepi alkalmakkor használták. A képen látható lószerszám Nagylúcsról való. Ma már a ló csaknem teljesen kiszorult a gazdaságból, helyét a gépek foglalták el. így a lószerszámok is múzeumi emlékekké váltak. MARCZELL BELA dáik használat után megsemmisítették azokat, hogy elkerüljék a boszorkányok bosszúját. A képen látható példányok megrendelésre készültek. LÓSZERSZÁMOK A ló igen fontos szerepet játszott főként a nomád, pusztai népek életében. Megbecsülték mint háziállatot, hű barátként tartották, s felhasználták vallási szertartásaiknál is. így, pl. a honfoglaló magyarok papjai, táltosai fehér lovat áldoztak Hadúrnak, a magyarok istenének, és a temetési torok alkalmából is lóáldozattal engesztelték és tisztelték meg hozzátartozóik emlékét. Az ember, hogy könnyítsen a munkába fogott ló helyzetén, s gyorsabbá tegye magát a munkát is, fölszerszámozta, „befogta" a lovat. A hátaslovak nyerget és kantárt, az igavonó, szállításra és mezőgazdasági munkákra használt lovak pedig hámot, kantárt és gyeplőt kaptak. A kantárt, a kötőfék egyik változatát korábban kenderből, később bőrből készítették. A ló fejére helyezett kantár feladata volt, hogy a ló szájában levő zablával a hátas és a fogatolt lovakat irányítani, fékezni, viszszatartani lehessen. A kantár részei a ló fejetetejére helyezett tarkószíj, azután a homlokszíj vagy másképpen a párta, a pofaszíjak, az orrszíj és az állszíj. A fogatolt lovaknak még szemzőik, szemellenzőik is voltak, amelyeket a tarkószíjhoz üstökszíjak