A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-05 / 49. szám

Innen-onnan Az alistáli (Hroboöovo) falumúzeum- Csitáron (Dőlné Stitáre) a falu kútjában kapta lencsevégre fotóriporte- nak vize árokba ömlik, abban mosrünk ezt a ma már ritkaságnak számító két vasalót. Az egyik háztartási faszenes vasaló, a másik pedig a szabók által használt vasaló. nak az asszonyok. Lejjebb, a felgyülemlett vízben jót úsznak a libák. A Rozsnyó (Rozfiava) melletti Lúcskán ivóvízként használják e források vizét. A földből feltörő, kristálytiszta víz köré kivájt farönköt helyeznek, így védik a szennyeződéstől. •I'* , - -VySné Ruíbachy fürdőváros mellett található ez a kőbánya, amelynek érdekessége, hogy évente szobrászművészek alkotótáborának színhelye. Az itt születő alkotások itt is A komáromi (Komárno) temetőben maradnak. látható ez az érdekes növésű fatörzs. Újságírói noteszemből RIPORT MAGNÓVAL Már az ember természetéből adódik, hogy inkább a szép emlékeit tartja számon. Nekem is akad belőlük jó csokorra való, abból az időből, amikor még aktív újságíróként a Hét szerkesztőségében dolgoztam. Most azonban egy lidércnyomást okozó élmény jut az eszembe, hadd mesélem el. Úgy volt az bizony, hogy színházi kritikától külpolitikai kommentáron át mezőgazdasági cikkekig mindent Írtam, ha úgy hozta a szükség. Biztos, ami biztos, gondoltam, mikor a földművelésügyi minisztérium egyik magasrangú tisztviselőjével készültem beszélgetni, és beszereztem egy magnót, ami akkor még nem állt a szerekesztöségben az újságírók rendelkezésére. A magnó — ügyetlen és nehéz készülék — ott lógott a vállamon és mindenesetre önbizalmat kölcsönzött. Riportutak alkalmával, ha szép az idő, az újságíró kedve is derűsebb. Azon a napon a felhők szinte a fejem búbját érték. Kassára repültem, majd az ottani autóbusz-pályaudvaron felültem a buszra, amely a kérdéses községbe tartott. Kibámultam az ablakon, amelyen rézsútos vonalban már átszaladt néhány esöcsepp. No lám! — gondoltam elégedetten, amikor a busz egy irtózatosat zökkent, s én nem győztem örülni, hogy nem beszélgetés közben ért a zökkenés, mert átharapott nyelvvel bajosan tudtam volna elkészíteni az interjút. Minden rosszban van valami jó is, tört elö örök optimizmusom, ami csak akkor kezdett elhagyni, mikor a busz néhány hörgés után megállt. Házakat még nem lehetett látni, nyilván jócskán kellene gyalogolnom, ha most leszállnék. Senki nem mozdult, én is várakoztam, hátha meggondolja magát a vén bádogparipa és mégis elindul. Egyre idegesebben néztem az órámat, tudtam, hogy a minisztériumi látogatás nem tart estig, nem vesztegethetem az időt. Berregést hallottam, a fák, a bokrok közül a földekről bekanyarodott egy traktor az országútra. Nem sokat gondolkoztam, leszállva a buszról a nyomába eredtem. Úgy néztem a köztünk levő távolság nemigen fogy, leginkább csak az érv lélegzetem. A magnó is mérgesen verte az oldalamat, torkom szakadtából kiáltozni kezdtem. A traktoros vagy nem hitte, hogy a nagy hallózás neki szól, vagy nem hallotta a nagy búgástól a hangom, vagy talán nem is akarta? Ezt a gondolatot elkergettem magamtól és hangomba némi mézízü arnyalatot vegyítve, hogy ne eshessen félreértés, úgy folytattam a csendháborítást: Traktoros, halló traktoros, álljon meg! Megállt. Úgy éreztem csoda történt. Boldogan másztam fel az üres pótkocsiba. A községbe érve láttam, milyen élénk ott az élet. Emberek tűntek fel, autók, de milyen autók! Amikor pihegve megérkeztem a szövetkezetbe, szinte senki sem volt ott. Egy irodista kislány fölvilágosított, hogy az elvtársak kimentek a földekre. — És onnét hová mennek? — kérdeztem. — Hát — vont vállat —, ki hazajön, ki meg megy vissza Bratislavába. Értettem a szóból. A falhoz támasztva állt egy női bicikli. Megragadtam a kormányát, s már szinte menetközben kértem engedelmet, azzal, hogy kisvártatva visszahozom. Megindultam visszafelé az autók nyomában. Buzgón nyomogattam a pedált a sáros úton, amikor végre felfedeztem a három szép hivatali kocsit — a földútnál, ahonnét a traktor tűnt fej az imént. Ezt az utat hát megspórolhattam volna magamnak, de ki tudta előre? Az autóbusz még mindig ott állt. És ott álltak az elvtársak is, beszélgettek, mutogattak a földekre, számok, adatok hangzottak el, én pedig a biciklit a földre fektetve riportalanyom közelébe férkőztem, s egy alkalmas pillanatban megmondtam neki, miért is vagyok itt. Készségesen kötélnek állt. — Bemegyünk a háenbére — közölte —, ott majd elmondom amire kíváncsi. Negyed óra múlva én is kibicikliztem az autók után. Most már nyugodt voltam. A hnb irodájában elhangzott az első kérdés, aztán kellemes, szinfe kötetlen beszélgetés alakult ki. A magnót persze mindjárt az elején bekapcsoltam, úgy, ahogy megmagyarázta nekem, aki kölcsönadta. / Az esti repülőgéppel már haza is érkeztem. Jól aludtam a viszontagságos út után, majd kényelmesen nekiültem, hogy papírra vessem a beszélgetést. S akkor megfagyott bennem a vér. A magnószalagon nem volt semmi! Rosszul jegyeztem meg, hogy kell bánni vele! Mihez fogjak? Néhány kétségbeesett verejtékes próbálkozás, gyors iramú, magas hangú beszéd, csönd, majd a forgó szalag sziszegése, valami régen készült Idegen szöveg, visszaszámlálás, néhány taktus zene. Jól nézek ki. A fejemben semmi, hiszen mindent erre az átkozott masinára bíztam! Az izgatott a legkevésbé, hogy mit szól majd az elvtárs a minisztériumból, hogy az interjú nem jelenik meg. A szerkesztőségben bevallhatom-e ezt a baklövést? Csak egy kis „kéjutazást" tettem repülővel Kassára meg vissza. Ha tudnának a traktorról, a biciklizésről — én mindent megtettem, amit lehetett. Nincs más hátra megbetegszem. Valami hosszú, nehéz nyavalyára lenne sürgősen szükségem, amiből mire felépülök, már a feledés borítja a meg nem írt riportot. Az efsz meg a községi elöljáróság majd vár egy ideig — hiszen többen mondtak egy-két érdekes, okos mondatot.. . Megsemmisülve ültem az íróasztalnál, semmi mentő ötlet nem jutott az eszembe. Összerezzentem, amikor szólt a telefon. — Minden rendben ment? — érdeklődött kedvesen a magnó tulajdonosa. — Végem van — nyögtem keservesen. Úgy látszik, rosszul nyomtam meg a gombokat. Nincs rajta az interjú. — Pedig hányszor elismételtettem veled — dorgált meg barátom — hiába, te egyáltalán nem vagy technikai beállítottságú. Hát nem. Gyűlölettel néztem a gombokra, ezekkel a különböző jelekkel ellátott gúnyos szemekre, amelyek mintha csak azt mondták volna: jól elbántunk veled. Nemsokára jött a barátom, hogy visszavigye a magnót. Gyanakodva nézett a gépre, aztán megkérdezte. — Nem csináltál vele valamit? Nem rontottad el? Bár nem olyan könnyű elrontani.. . Nem esett le? Vagy nekivágtad valaminek? Eszembe jutott az autóbusz nagy zökkené?e. Ha csak nem akkor. .." — No, mindegy, majd megnézem mi van vele. Nyomogatta, én oda se néztem. Jöttek a hangok, a gyors, magas, érthető beszéd, a csönd, minden, amit már hallottam. Aztán egyszerre szép bariton hangon: „Mert mi az idén a többéves tapasztalat alapján a cukorrépa termesztésénél. .. Fölkaptam a fejem. Ez nem lehet igaz! Zoli varázsló! Ránéztem és csaknem könnyekre fakadtam. — Te kis hülye — mondta gyengéden. — Szerencsére nem akkor, hanem most nyomtál meg rossz gombot. ORDÓDY KATALIN 21