A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-05 / 49. szám

autók, de hiába integettem. Amikor aztán egy domboldali akácerdő lábához értem, engem intett le, állított meg valaki egy szíves, az útonjáróknak hajdan kijáró köszönéssel. Rögvest kiderült, hogy nem útonálló az illető, még csak nem is a gyaloghintómon akar Kassára utazni. Egy helybéli pincésgazda volt, aki nem csupán merő kíváncsiságból, inkább illemtudásból kérdezett utam iránya felől. Még csak nem is poharazgatni kívánt velem, de úgy gondolta: egy pohárka borral leöblíthetném torkomról az út porát. Akkor láttam először a géresi pincesort és estig ottmaradtam. Nem is a pompás bor marasztalt, hanem a régi idők hangulata, a hamisítatlanul szíves vendégszeretet, a pincésgazda ízes nyelven előadott meséi, észjárása, mindaz, ahogy a szolid borozgatás közben meghánytuk-vetettük a világ dolgait. Nyár volt, akácvirágzás ideje. Alkonyat előtt megszaporodtak a pincesoron a férfiak. Tucatnyi gazda borát kellett végigkóstolnom. Remek borok voltak, annyi szent. Mint ahogy az is biztos, hogy nekem életemben akkor esett jól először igazán a borital, mi több, még csak nem is ártott meg, pedig hát igencsak gyakorlatlan ivó voltam, s maradtam azóta is. A magyarázat, hogy nem borivászat közben beszélgettünk, hanem beszélgetés közben borozgattunk, ami nagy különbség. Azóta sok év telt el, amint hírül vettem, meghalt a jó öreg pincésgazda is. Most ellenkező irányból, nem Királyhelmec, hanem Nagygéres felől közelítem meg Kisgérest. Alig teszem be a lábam a faluba, máris megtudom, amit eddig sosem tudtam. Nevezetesen, hogy Kisgéres a Nagygéres, tehát Kisgéresen van több ház, több lakos. Sose gondoltam volna, bár az is igaz, hogy Nagygéresen még csak át sem utaztam életemben, most is elkerültem. Összehasonlítási alapom tehát nem volt, nincs. Megyek hát, hogy szerezzek. A helyi nemzeti bizottság elnöke egy pirosarcú asszony, Nagyidai Sarolta. Nem őslakos, mert Nagybáron született, és húsz esztendeje jött ide férjhez. Nekiszegezem a kérdést: befogadta-e vajon a falu? Mert hogy tudomásom szerint errefelé egészségesen lokálpatrióta nép lakik. És ha befogadta, mennyire rendhagyó az, hogy még vezetőnek is elfogadta, megválasztotta ? Érzése szerint befogadták, de ezt ne tőle kérdezzem, hiszen a válaszadásban magát találja a legilletéktelenebbnek. A nap folyamán aztán óvatosan, ravaszul másoktól is megkérdezem. A válaszok szerint úgy ítélem. Nagyidainé immár odahaza van ebben a faluban, olyannyira, hogy vezetői posztja ellen is legföljebb rossz szándékú kifogás akad, az is elvétve. Ami a két falu közti különbséget illeti: Kisgéres valóban nagyobb, kis híján háromszáz léleknyi előnnyel vezet. 1374 lakosa van. A szám meglepően alacsonynak tetszik, hiszen a falu szemmel megítélhető területe korántsem kicsi, az ember joggal gondolhatná, hogy kétszer ennyi ember lakja. De mégsem. További növekedésének, mondhatnám inkább, hogy terjeszkedésének — komoly akadályai vannak, mert akármennyit is ülnek a vezetők a helyrajzi térkép fölött, új építési parcellákat nagy gond találniok. Annak ellenére hogy sok a beltelek, a telekigénylők kielégítése még kisajátítások útján sem oldódott meg ezidáig, mert a faluban sajátos módon alig akad olyan ingatlan, amelyiknek egy, és ne több tulajdonosa lenne. Annál több a teljesen, vagy részben lakatlan ház. Az itteni településrend ősi Ha félezer esztendővel ezelőtt járok ebben a faluban, emlékezetemben akkor is a pincesor képe, hangulata marad meg legélesebben. De ha igaz feltevés, pincenézóbe már akár római katonaként is jöhettem volna, mert hogy a kisgéresi pincék már talán akkor is léteztek. Ezek a pincék pedig olyanok, hogy akár évezred múltán sem feledheti, aki valaha látta. Korukról, eredetükről mégsem tudni semmi bizonyosat. Persze, a hívatlan, de mindenkor szíves kisgéresi vendéglátásnak olyan eredménye is lehet, hogy az ember borostul, gazdástul elfelejti a pincét, mert ahogy mondani szokás: a sárga földig leissza magát. A hegyoldali föld itt valóban sárga, ám a fenti mondás mégsem eredhet erről a tájról, mert itt a föld sötét, fekete mélységeibe ihatja le magát az. aki a bort nem szereti, csak issza, issza ... Ilyenkor aztán az emlékezetben egy sötét űr tölti ki az élmények helyét, hasonló, vagy pontosan olyan üreg, mint bármelyik kisgéresi pince. Géresi emberrel ilyesmi ritkán történik meg. Ez inkább a betévedő vendég, „előjoga". Ha pedig megesik, annak nem a bor rossz minősége, hanem inkább a jó borminőség az oka: itatja magát. És ugye jóból is megárt a sok. Tizenvalahány éve történt: Királyhelmec felől baktattam Kassa irányába, abban reménykedve, hogy majdcsak felvesz valamilyen jármű. Jöttek is szaporán az