A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-28 / 48. szám

Tudomány-technika POLIPOK, KALMÁROK, SZÉPIÁK „Elevenen felfalatni is több mint félelmetes, de elevenen italként szolgálni — ez még borzalmasabb halál." Igy írt Viktor Hugo A tenger munkásaiban arról a matrózról, aki egy hatalmas polip karjai közt lelte halálát: az óriási szörny valósággal kiszipolyozta a szerencsétlen tengerész testét. Valóban léteznek olyan hatalmas tintahalak, amelyek húsz méternél is nagyobbra nőhetnek. Ámbár nem a La Manche-csatornában levő Jersey-sziget táján, ahová a francia iró képzelte őket a múlt században, hanem a szárazföldtől jóval távolabb, az óceánban. Az is előfordul, hogy o óriási állatok hajókat támadnak meg, és a hajótörzset átfogják hosszú karjaikkal, csakhogy ez - hála a hajócsavarnak — mindig a polipok vesztével végződik. Ezek a támadások különben nem a hajónak szólnak, lényegében félreértésen alapulnak: a tintahalak bálnának nézik a hajót. Az ámbrás cet a fő ellenségük, mert a hatalmas tengeri emlősök kedvenc tápláléka a tintahal. Megszigonyozott ámbrás cetek fején olykor tányér nagyságú sebhelyek láthatók — az ezerméteres mélységben vívott titáni küzdelem nyomai, amelyeket óriás polipok szívókorongjai hagytak rajtuk. Amit a puhatestűekkel foglalkozó kutatók ma a mélytengeri tintahalakról tudnak, azt elejtett bálnák gyomrának tartalmából olvashatták ki. Szívókorongos polipkarok és poliptörzsmaradványok mellett így kerültek felszínre 40 centiméter átmérőjű polipszemek is — a legnagyobb szemek, amelyek a természetben léteznek. A nyolckarú polipok és a tízkarú kalmárok legérzékenyebb szerve a szem. „A vízi élőlények között nincs még egy, amelynek a látása ennyire tökéletes lenne. E gerinctelen puhatestűeknek éppolyan rece- és szivárványhártyájuk, ugyanolyan szemhéjuk van mint a szárazföldi emlősöknek és az embereknek" - magyarázza P. Kaiser hamburgi biológus professzor. Egyes kalmárok még a tenger sötétjében is a látósukkal tájékozódnak. Sőt a világításról is maguk gondoskodnak: néhány fajuk olyan szerveket fejlesztett ki, amelyek sugárzó anyagot állítanak elő. Más fajok meg fénykibocsátó baktériumokkal világítják meg és teszik láthatóvá környezetüket, s külön e célra kifejlődött mirigyek táplálják a világító mikroorganizmusokat. A fényt -mint megannyi prizma és homorú tükör - testük szarupikkelyei erősítik fel. A mélytengeri kalmárok még a párjukat is fényforrásuk segítségével találják meg, s fényjelekről ismerik föl egymást. A Desmoteuthis nevű mélytengeri tintahal szinte szabályszerű reflektorral megy párkeresőbe. Egy vele rokon fajnak viszont két nagy „macskaszeme" van hátul. Ezeket azonban rögtön kikapcsolja, ha támadás éri és menekülni kényszerül. A macskaszemek egy-egy kocsányon ülnek, veszély esetén azonban úgy húzza be őket bőre redői közé, mint a csiga. Egy másik tízlábú, a Heteroteuthis védekezésre használja a fényt. Ha úgy érzi, hogy veszélybe került, fénycsóváját támadójára szegezi, és otthagyja az elvakított állatot. A közönséges polip, ez a Földközitengerben is gyakran előforduló állat ugyancsak ravasz fogásokat alkalmaz. Nem a sötét mélységek, hanem a fénytől átjárt parti vizek lakója. Ellenségeit azzal rázza le, hogy fekete „tintát" fecskendez feléjük. Ha polip hirtelen tintát lövell az öt üldöző murénóra vagy fűrészes sügérre, nem azért teszi, hogy elrejtőzzék a tintagomoly mögött. Csak a támadó megtévesztése miatt teszi. Míg az elképedt hal bizonytalankodik, mert egy pillanatig nem tudja, hogy a két sötét folt közül melyikre támadjon, addig a polip már eltűnt valamelyik sziklahasadékban vagy egy kő alatt. Olykor még egy sekély mélyedés is megteszi, hiszen csonttalan, puha testének alakját mindig a körülményekhez megfelelően változtathatja. Olyan szűk repedésben is elrejtőzik, amelyről azt hinnnénk, hogy még az egyik karja sem fér bele. S ha mór fedezékbe húzódott, nem lehet előcsalogatni. Csak a szemei kandikálnak elő, érzékeny, zsákszerű teste az üregben rejtőzik. A polipok sziklarepedésekben laknak a legszívesebben, de gyakran rendezkednek be hajóroncsokban, kagylótelepeken és kavicshalmok között. Rejtektelyükről csak éjszakánként merészkednek elő. Nyolc lábukon lépkednek a tengerfenéken rákok, kagylók után kutatva. Nappal inkább rejtekhelyükön tanyáznak. Gyakran megesik, hogy a zsákmány házhoz jön. Ha egy tápláléknak alkalmas tengeri állat közeledik az odúhoz, a polip játékosan, minden irányban lebegtetni kezdi karjait úgy, hogy a rajtuk kettős sorokban elhelyezkedő szívókorongok láthatóvá váljanak. Ezzel felébreszti a különféle rákok kíváncsiságát, amelyek a fehér foltokat ennivalónak nézik. A kellő pillanatban aztán a karok megragadják a rákot, a polip elősiet fedezékéből, zsákszerű testét áldozatára borítja, és nyomban megöli mérgező váladékával. A méreg olyan erős, hogy még egy nyúllal is azonnal végezne. Az Ausztrália környéki vizekben olyan tintahal faj is él, amelynek mérge még az emberre is halálos. A polip a megölt rákkal azonnal visszatér tanyájára. Csőrszerű szája elég erős ahhoz, hogy felnyissa vele a rák páncélját. Ezután oldószert fecskendez a nyílásba, mire a rák húsa mintegy húsz perc alatt meglágyul, hogy a polip mór könnyedén kiszippanthatja. Jacques Cousteau, a mélytengeri búvárkodás francia úttörője egyszerű kísérlettel igazolta, hogy a polip inteligensebb állat, mint amilyennek eddig a puhatestűeket tartották. Cousteau magához szoktatott egy földközi-tengeri polipot, rejtekhelye elé több ízben langusztákat helyezve. Amikor a polip nem félt többé tőle, átlátszó üvegedényt állított odúja elé. A dugóval lezárt, öblös üvegbe egy langusztát tett. Három próbálkozás után a polip már rájött o megoldásra: két karjával szilárdan megfogta az edényt, két másikkal pedig a dugót ragadta meg, és kihúzta. Amikor a dugó hirtelen kiszabadult az üvegből, és vele együtt a polip két karja egy pillanatra a magasba lendült, a következő pillanatban két másik karjával már keményen megragadta a langusztát. A polip amellett, hogy megoldotta a feladványt, a leckéből is tanult: ettől kezdve mindig elsőre kaparintotta meg a nagyhasú palackba zárt ennivalót. A nyolclábúak laboratóriumi kísérletek során is bebizonyították, milyen tanulékonyak. A hawaii orvosbiológiai kutatóintézetben a kísérleti pglipok jól beváltak patkányok helyett. A labirintusban éppoly gyorsan eljutottak az élelemhez, mint a patkányok, még meg is jegyezték az utat. Még hetekkel később is pontosan emlékeztek az útvonalra. Ha nehéz feladat elé állítjuk a polipokat, a szó szoros értelmében szemtanúi lehetünk mintegy félmilliárd sejtből álló. fejlett agyuk működésének. Feszült idegállapotban ugyanis az állatok bőrének színe állandóan változik, valóságos minták hullámzanak át karjaikon és rövid testükön. A színek e csodálatos játékát o polip testét borító megannyi vörös, fekete, lila és barna festéksejt teszi lehetővé. Testük a központi idegrendszer parancsára ölti föl a különböző színeket. A festéksejtek azonban a környezeti hatásokra is elváltoznak. A kutatók azt gyanítják, hogy a polipok bőrének felülete a különböző színű tárgyak közötti minimális hömérsékletkülönbségre reagál. Bár ez alig mérhető, de egy vörös kő a víz alatt melegebb, mint egy zöld palack, mert a vörös fény színhőmérséklete magasabb, miht a zöldé. A polipok nemcsak környezetük színeit képesek reprodukálni a bőrükön: a tengerfenék felületének szerkezetét is imitálni tudják. Egyszer úgy csillognak, mint egy sima kavics, máskor ismét elborítják testüket a dudorok és szemölcsök, hogy meg sem lehet különböztetni őket, bőrükön fekete-fehér kockák jelennének meg. A viselkedéskutatók és a biológusok különös érdeklődéssel tanulmányozzák a polipokat, újabban pedig már az orvostudomány is kivetette rájuk hálóját: ezeken a puhatestűeken végzik az idegek ingerületvezetésével kapcsolatos kísérleteket. A kewalói kutatóközpontban azonban nem kerül minden foglyul ejtett polip a laboratóriumok asztalára. Solkan közülük idejében biztonságos helyre szöknek. A menekülés ösztöne mindig arra készteti őket, hogy visszamásszanak a tengerbe. Egy óra hosszat a szárazon is kibírják, s a tengerből magasan kinyúló zátonyokon rákokra vadásznak. Fogva tartásuk azért is bajos, mert megtalálják a módját, miként távolítsanak el az útjukból jókora akadályokat. Erőteljes karizmaikkal testük súlyának hússzorosát is megmozgatják. Két polip például — egyik sem nyomott Többet fél kilónál — közös erővel elmozdította az akvárium húszkilós fedelét, és örökre búcsút mondott a laboratóriumnak. Érdekes, hogy úszásban korántsem nyújtanak olyan kitűnő teljesítményt, amilyet szárazföldi ügyességük láttán elvárnánk tőlük. Pedig ha a szükség úgy kívánja, még „rakétahajtást" is igénybe vehetnek: testüket összehúzzák, és tarisznya alakú köpenyükből nagy nyomással préselik ki a vizet egy kúpos szelepen át. Kaiser professzor a következőképpen magyarázza ezt a jelenséget: amikor a polipok háromszázmillió évvel ezelőtt kialakultak, fémekben szegény közeg vette őket körül. A polip vére ennek megfelelően nem vörös, mint a magasabb rendű állatoké, hanem kékeszöld vagy teljesen áttetsző. A vörös vér vastartalmú hemoglobinja leköti az oxigént. A tintahalak vérében levő légzőpigmentek azonban rezet tartalmaznak, amely távolról sem vehet fel annyi oxigént, mint a vas. A sugárhajtású mozgáshoz az állat anynyi levegőt használ el, hogy hamarosan meg kell állnia, ha ismét lélegzethez akar jutni. A gyors tízlábúak elől még a repülőhalak sem mindig menekülhetnek. Amint a halak kipattannak a vízből, a kalmárok utánuk vetik magukat; néha hat méter magasra és tizenöt méter távolságra szökkennek a levegőben. A szépia, amely a Földközi-tengerben él tömegesen, tengeralattjáró módjára szabályozza merülését. Főleg a párzás idején hagyja el a tengerfenéken levő biztonságos helyét. Tudják ezt a földközitengeri halászok is, és sajátos módszert eszeltek ki a szerelmes kedvű hím szépiák foglyul ejtésére: csónakjuk mögött egy vékony zsinóron eleven szépianőstényt vontatnak. Mikor ezf a hím átkarolja, a halászok bevonják a zsinórt, és megfogják a mozgásképtelen hímet. A nőstényt ismét a vízbe bocsátják. Minthogy a polipok szaporodási üteme igen nagy, és az erősen szennyezett Földközi-tengerben, ahol a halászat túlságosan nagy arányokat öltött, mind kevesebb a természetes ellenségük, a szenynyezőanyagokra alig érzékeny puhatestűek egyre nagyobb tömegekben fordulnak elő. Olyannyira, hogy néhány év múlva - jósolja Kaiser professzor -a Földközi-tenger menti országok lakosságát a tenger elsősorban nem hallal, hanem polipokkal fogja táplálni. 18