A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-11-21 / 47. szám

— Semmiség az egész! — mondja kissé türelmetlenül a tatár egészségügyi tündér, bal kezével gyöngéden megfordít, kápráza­tos rutinnal lerántja rólam a pizsamanadrá­got. Mire cammogó észjárásommal fölfogom ezt az inzultust, az injekciót is rég belém döfte. — Most egy pár percre feküdjön vissza! Nemsokára kezdünk! S kirepül az ajtón, csak úgy csattognak hófehér szárnyai. Én borzongva visszabújok a paplan alá. Bánatosan várom a folytatást Hirtelen minden átmenet nélkül, olyan jó­kedvem kerekedik, hogy-azt hiszem megbo­londultam. Vigyorogni kezdek, mint valami pojáca, röhögcsélek, sót kiugrok az ágyból és elhatározom, hogy most pedig ezeknek a savanyú képű gégebetegeknek megmuta­tom, hogyan járják az igazi csárdást. És csakis azért nem kezdem el, mert nyílik az ajtó s az ajtónyílásban újra megjelenik a feltehetően Alma Atából ídeszerzödtetett álarcos balerina, és gyönyörű némajátékkal felkér: kövessem. A világ végére is, mondom, de csak úgy magamban, s kitárt karral, hetykén rákacsintva a melankolikus betegek­re, lebegek utána. Mindössze néhány lépés a folyosón és már itt is vagyunk, belépünk a műterembe, akarom mondani műtőbe . Ázsia lányát természetesen gálánsán magam elé engedem, meghajolva, öklömet a szivemre szorítva. A teremben, legnagyobb sajnálatomra, rajtunk kivül mások is vannak. Sokan. Példá­nak okáért B. tanár úr, az orvostudományok doktora és még vagy tíz orvosnő, meg egy sereg kedvesnővér. — Szervusz, doki! — akarom üdvözölni a professzort boldogan, de a kazahsztáni tán­cosnő pajzánul rámpisszeg, "s mutatóujját eltakart ajkára téve, csendre int. — Várjon egy percig! — suttogja és a többiekhez siet. Jó, én várhatok. Van idom. De ha az iménti injekció jótékony hatása még tovább fokozó­dik. attól tartok, én mütöm meg a profesz­szort. Vagy legalább megnézem a gégéjét. „Doktor úr, az ön gégéje sose fáj?", lélekben ezt a régi slágert énekelem, persze szövegét a helyzethez alakítva. Tudom, hogy most ők is rólam tárgyalnak. Központi személyiség lettem, szinte rpár za­var, nem vagyok a személyi kultusz hive, ámbár, hogy ennyi hölgy érdeklődik irántam, nem épp megvetendő, még ha fájdalmas dolog is kissé. Vígan és elfogulatlanul szem­lélem őket, az aszkétikus fehér köpenyeken is átvirit ifjúságuk, csupa mostanában vég­zett „doktor néni", akik itt gyakorolják mes­terségüket az őszhajú, de még karakán professzor, az orvostudományok doktora mel­lett; és a karcsú kedvesnövéreket is gátlásta­lanul szemügyre veszem, köztük is a legkar­csúbbat, a műtősnővért Alma Ata gyön­gyét ... — „Na ki vagyok?" — teszem fel a nagy, Duba Gyula-i kérdést, persze szónokian, vagyis hangtalanul. Na, ki vagyok hogy igy az érdeklődés középpontjába kerültem ? Talán a vacak Larynx miatt? Kizárólag amiatt? Hi­szen Larynx-ja, gégéje, mindenkinek van (leg­alábbis, amig ki nem veszik; amint hallot­tam B. professzor épp ezeknek a műtétek­nek, tehát a gégekivételeknek a nagy speci­alistája!!) Vigyázat, mintha az örömóda halkulni kez­dene bennem, mintha már nem is töltene el olyan nagy büszkeséggel az a központi hely, amit ebben a műteremben ezekben a per­cekben elfoglalok. Az imént még valami kimagasló helyet, valamiféle talapzatot kerestem, ahol valamelyik fontos versemet elszavalhatnám, hadd tudják meg, kinek a gégéjébe lesz szerencséjük bepillantani... most viszont már megelégszem azzal a ka­rosszékkel is, amelyben a professzor nyájas arccal helyet kínál. S a gégémben is piszok nedvesség szivárog. Honnan vajon ? „ Ázsia fekete rózsája azonban észrevesz valamit és a professzor füléhez hajol. A tanár mosolyogva bólint. A karbunkulus szemű keleti angyal valahonnan ismét előkeríti in­jekciós tűjét és bocsánatkérő mosollyal be­lém döfi. Evőé! Ismét lebegek ég és föld között, mint Mohamed koporsója, az ájtatosan buz­gólkodó orvoslányok és kedvesnővérek alig tudnak elkapni és a műtőasztalra fektetni. Leszíjaznak. Lekötözik a karom és a lá­bam. Ezen akkorát nevetek, hogy a könnyem is kicsordul: hát mit képzelnek ezek a csitri doktornők, hogy tán elszaladok innen, elszö­köm, dezertálok, én, a hajdani tankparancs­nok? Tudom, hogy tekintetemben annyi gúny van, hogy inkább lehunyom a szemem. — Kérem, nyissa ki a száját! Jobban! Még jobban! — a professzor osztogatja ezeket a kurta parancsszavakat. Ugyan mi lehetett katona-korában, tűnődőm, de azért jókedvű­en teljesítem a parancsait. Egyszer pillantok fel csupán, látom, hogy közvetlenül a fejem mellett áll, kezében hegesztöpisztoly. (Ám lehet, hogy ők másképp hívják.) A fekete tatárszemeket sehol sem látom, elmegy a kedvem a nézelődéstől. Annál is inkább, mert valami szokatlan dolog történt velem: nem tudom becsukni a számat. Jól beugrasztottál, doki, mondanám nevetve, ha tátott szájjal egyáltalán lehetne beszélni és nevetni. Most valószínűleg a hegesztőpisztolyt dugják a torkomba. Legalábbis szeretnék, úgy érzem. Érzem bi­zony, pedig a torkomat az imént valami folyadékkal érzéstelenítették. — Látja, doktornő — hallom a professzor hangját —, ha az emberek nem dohányozná­nak, elmehetnénk zabot hegyezni, nem len­nének pácienseink. A professzor hirtelen kirántja torkomból a „hegesztőpisztolyt", valahova a sarokba ha­jítja, hallom, ahogyan koppan, és valami sokkal vastagabb és súlyosabb csövet próbál a torkomba gyömöszölni. Gyömöszölni? Ugyan! Verni, püfölni. Látom is őt, noha a szemem csukva van, amint föltűri az inge ujját, a tenyerébe köp és megragad egy öt kilós nagykalapácsot. — Hohó, professzor úr, ez a nagyapámé volt. Ez a kalapács tudniillik! Ilyen finomkodva próbálok társalogni az orvostudományok doktorával, de ő már igen dühös és úgy vág szájon a rozsdás kalapá­csával, mint egy kovácslegény. A lélegzetem elakad, természetesen. — Lélegezzen, kérem, lélegezzen! — ezt egy egész nöi kórus zengi fölöttem és körü­löttem. — Gezzen, gezzen, gezzen! — csicsergi egy tatár koloratúr szoprán a bal fülem mellett. Jó vicc, gondolom mosolyogva. Előbb be­tömik a gégémet, aztán arra kérnek, hogy lélegezzek. Azért se! Hisz most már tisztán látom a helyzete­met: egyszerű kísérleti nyúl vagyok, a pro­fesszor úr most nyilván egy tévékamerát püföl be a torkomba, amivel szépen és elegánsan lefilmezik a Larynxomat, a felvéte­leket pedig majd a Terde szemű tatárlány elviszi Alma Atába, s ott az egyetemen fogják tanítani: íme ilyenek az elsatnyult közép-európai gégék. Hát kérem én ehhez nem járulok hozzá! Nem lélegzem és kész! — Kész! — hallom>a professzor hangját — egészen tűrhetően viselte magát az úr. Az úr, vagyis e sorok írója, akit azért még vagy öt percig pofozgattak vissza ebbe a kutya életbe, hol gyöngéden, hol erélyeseb­ben amolyan tatáros lánykezek. Kövesdi Károly versei PÉLDABESZÉD A GÓLYÁKRÓL Dohogják joggal jogtalanul nem az б madaraik ezek a gólyák szárnyuk kupolája alatt nem kavarog kihűlő szemük látta por visszhangtalan porladni készül ez a por s a merülésre váró országnyi lámpa fényét nem lopja vissza új Prométheusz Meri a csoda épp azért csoda hogy ismételhetetlen nem is csoda csak szakadékok magtalan ugarok közt is mindig kihajtó gyalogút mert a csoda az épülő por csodája nem szájtáti virágoké kik az égzengésben alusznak Jönnek pedig jönnek a gólyák jó Tompa Mihály föltépik illatos szemeid héját találnak tán lapuló hegedűt te tudhatod homlokod lüktető húrja érinti őket hinnéd megpörkölődnek jönnek egyre jönnek a dohos őszben hol egyek vagyunk Egyek vagyunk lassú esőkben szomorú elégiákban szárnyak és tollatlan álmok százszor kirabolt virágos rothadásban s nem riaszt zuhanó gerenda végrehajtó s hol csecsemő tejszagától árva az ajtó százszor fészket rakunk Mondják pusztulunk kifelé zuhanunk a létnek nevezett csodából de lásd csak a szerencse váltja Janusz-arcát s mutatja hátát arc helyett hát vesd el a csodát és minden maskarát ne dadogj pusztulásról költözz be élettel öld az életet S ha dohogók morgók hitetlenek költöznek pihéid alá bölcsővel cirkalmas hitvesi ággyal adj fészket minden szerelemnek te fészektelen adj édes szót a néma kivetettnek hihessen a gólya a szabad ég madara de mindenekelőtt az ő madara BETEG, BETEG DÉLUTÁN • bzeretem ezt az oszi délutánt. Eső jön, végigoson a városon, gyerekkorom halai ilyenkor hazatérnek. Szeretem, s lassan megindul az ének, mintha lassú vér szivárogna a park lenyakazott virágaiból. Az édennek nyoma sincs, elvitte a vénasszonyok nyara az utolsó riadt pókot is; világgá ment az első döbbenet Már csak az eső szava, ez a végnélküli menetelés, mintha ismeretlen, s új hadak kelnének útra, csak az ismerős dobszó a gyomorban s a villámok hiányát kereső beteg szavak. Varga Erzsébet EGYSZERCSAK SZÁRNYRA KELT Egyszeresek fogta magát és szárnyra kelt: nyárzöld tollakat hullajtva homlokomra komoly megfontolt mozdulatokkal emelkedett fölém a falum esteledett már azt hiszem mert szárnya alól sora kibújtak a csihesároa csillaaok sasként csap rám majd hirtelen gondoltam a betonhoz bújva a neonpocsolyás rossz úton de csak nézett rám szomorún csak nézett rám és hallgatott Tóth László BEJEGYZÉSEK ÉS GONDOLGOZATOK A (MEGÍRATLAN) NAPLÓ-BÓL ettkarcsú hölgy vallomása z amolettem г amulettem. étomás Földről feneketlen űrbe hull le, kereng ott időtlen időkig minden hulla. ársas űrutazás gyensúlytalanság. t-lét o(z)mikus. Summa. História? Hisztéria! Felirat Happy (rjend. Milyen címmel írta volna meg Solohov Cervantes főművét? Csendes Don Quijote. Mai költő életútja Aranyértől az Óceánig.

Next

/
Oldalképek
Tartalom