A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-11 / 28. szám

Csak egy percre... A hegyétei (Kútniky) számazású ZSIGRAI ILDIKÓ június kilencedikén a Csehszlovák Rádió bratislavai koncerttermében Beethoven : III. zongoraversenyének előadásával zárta le a Zeneművészeti Főiskolán folytatott tanulmányait. — Életed első, valóban komoly hangversenyén miért éppen Beethoven zenéjét játszottad? — Mert kedvenc zeneszerzőim közé tartozik. Korábban is, a főiskolán töltött évek alatt is nagyon sokat játszottam, gyakoroltam a műveit. Söt, tavaly egy Beethoven-versenyen is sikerrel vettem részt. — Beethovenen kívül kinek a zongoramüveit játszod még szívesen ? — Szeretem Chopint, Bachot, a modernebbek közül pedig Bartókot. — Egy-egy zenemű tolmácsolásában mit tartasz a leglényegesebb szempontnak ? — A zongorán, hegedűn vagy más hangszereken fölcsendülő dallamok általában nagyon komoly gondolatokat rejtenek magukban. Az előadóművész feladata, hogy a zeneszerzők társalkodópartnerévé váljon és átszűrje saját magán üzenetüket. Az alkotó- és előadóművész tevékenységéből ezért az a legérdekesebb, amit a publikumnak adni tud. Egy művészre általában egyszerre hat az adni és a kapni kettős örömének élménye. — Július harmadikán volt a promóciód, úgyhogy a diplomádon talán még meg sem száradt a tinta ... Mégis hadd kérdezzem meg: mikor határoztad ei, hogy zongoraművésznő leszel? — így, ilyen fölfogásban soha! Az ilyesmit egyszerűen nem lehet elhatározni, hiszen ehhez a pályához nem elég a tudás és a tehetség, hanem jócskán kell szerencse is. Nekem szerencsém volt, hogy a konzervatóriumban kiváló tanárom volt, és a főiskolai felvételim is nagyszerűen sikerült. Tizenhét-tizennyolc jelentkező közül hármunkat vettek akkor föl! — Gondolom, az mégsem titok, hogy mikor ültél először zongora mellé ? — Még óvodás voltam, amikor egy játékzongorán hallás után pötyögtetni kezdtem különböző játékos dallamokat. Jó eredménnyel végeztem el a zeneiskolát, utána hat évig a bratislavai konzervatóriumon tanultam, ezután pedig már a főiskola következett. — Mi lesz most, hogy befejezted tanulmányaidat? — A dunaszerdahelyi zeneiskolában kaptam állást, de külső korrepetitorként talán a főiskolán is lesz kötelezettségem. — Ez azt jelenti, hogy a hangversenydobogón már nem látunk viszont ? — Egy pillanatig sem! Augusztusban például a fiatal előadóművészek trencsénteplici seregszemléjén játszom Beethoven és Bartók műveiből, de egy önálló, estét betöltő hangversenyműsor összeállításának gondolata is foglalkoztat. — Ha most teljesíthetném egy-két kívánságodat, mit kérnél? — Türelmet, kitartást és szerencsét. Fiatal vagyok még a pályán, sokat kell dolgoznom az elismerésekért. (mik-) Fotó: Gyökeres 4— Annyira buta tyúk azért nem va• gyok. Nekem sem midegy, hogy a kórházban teljesithetek-e szolgálatot, vagy valahol másutt, finoman megfogalmazva: szürkére mázolt, rácsos ablak mögött azért nem szeretnék kuksolni néhány évig. — Klára maga alá húzta a lábát, szétnyíló fürdököpenyét összerántotta. — Tudod, mi jutott eszembe, bácsikám? — Majd megmondod. — Mi történik akkor, ha mondjuk . .. véletlenül ... beleszeretek a pasasba? — Te, Zoltánba? Egy vénülő pókba? — Miért?... Azok után, amit mondtál róla ... Sohasem lehet tudni. Isten bizony kezd izgatni a dolog, fülembe tetted a bogarat. — Azt adja neked az isten, hogy beleszeress! — Abból semmi baj nem származhatna, vagy mégis? — Hogy-hogy semmi baj!?... Végzetes lehetne, galambocskám, végzetes mindanynyiunk számára, érted!? — Tényleg? — Tényleg bizony!... Voltál te már egyáltalán szerelmes? — Képzeld, még nem voltam! — mondta Klára kihívóan. — Eddig még csak önmagamat tudtam szeretni, meg a munkámat. Furcsán hangzik, ugye? — Nem, egyáltalán nem hangzik furcsán — dörmögte a férfi. — Az osztályvezető orvosodtól tudom, hogy tehetséges, becsületes és lelkiismeretes orvos vagy. Rákérdeztem. Remélem ez nem bántja az önérzetedet? — Nem szeretem, ha bábáskodnak felettem munkaügyi kérdésekben. Légy szíves, többször ne érdeklődj, jó?... És most nem bánnám, ha magamra hagynál. Pihenni akarok. Ma éjszakás leszek. A bácsika összekapta magát. — Ott az asztalon a borítékban találsz ötezret, hogy ne kelljen fukarkodnod a Tátrában. Hát csak okosan. Szia! Ribli százados jókedvűen, fütyörészve nyitott be a hivatali szobájába. A hadnagy nagy füstfelhőket eregetett és éppen kávézott. — Hogy aludtunk, hogy aludtunk? — kérdezte a százados és az Íróasztala mögé ült. Cigarettát dugott a szája sarkába, átnézte a napi postát, majd az újság után nyúlt. — Kérdeztem valamit, hadnagy úr, elnyűttnek látszol. Mintha egész éjjel kergettek volna. Találkoztál Lolával? — Nem. — Akkor meg azért nem aludtál jól. .. Az én számomra is főztél kávét?... Köszönöm! ... — Belekortyolt. — Egyre jobb a kávéd. No, mi van veled, megkukultál? — Semmi, viszont abban igazad van: nagyon rosszul aludtam. Talán a nagy hőség miatt. — Nyilván — hagyta rá a százados. — Gondolkodtál az eseten? — Volt időm egész éjjel. — Kiokoskodtál valamit? — Semmit... Egyetlen épkézláb ötlet sem jutott eszembe — mondta a hadnagy. — Egyetlen egy sem ?... — mosolyodott el százados. — Már az is ötlet, ha nincs ötlete az embernek, nem gondolod? — Az is izgatja az agyamat, hogy ismerték-e egymást. — Mármint a mérnök meg a doktornő? — Igen. — És ha ismerték? — Akkor talán azon a szálon is el lehetne indulni. — És? — Azt már tudjuk a mérnökről, hogy nem vetette meg a gyengébbik nemet, azt is tudjuk, hogy a doktornő még lány volt, és LOVICSEK BÉLA HUILÓ CSIILAG most már ismerjük a boncolás eredményét is, miszerint... — ... miszerint a doktornő hathónapos terhes volt — fejezte be a százados a gondolatot. — Tegyük fel, hogy ismerték egymást. Tegyük fel, hogy a kapcsolatukból maradt állapotos a nö. Mit lehet ezekből a tényekből kikövetkeztetni ? — Azt semmiképpen sem — gondolkozott el a hadnagy —, hogy a mérnök ilyenformán akart megszabadulni a nötöl, főleg a botránytól. Annál is inkább nem, mivel nem véletlen baleset történt, nem is szándékos, hanem .. . — A kormányműre gondolsz? — Pontosan arra, vagyis arra, hogy valakik, vagy valaki áll az eset mögött. — Igen — húzta el a szót a százados. — Valakinek kell állni az eset mögött, akinek az volt az érdeke, hogy bekövetkezzen a karambol, és hogy tragikusan végződjön. — Tegyük fel, hogy így van — szögezte le a hadnagy. — Első kérdés: ki ellen irányult a bűncselekmény? — Mindenképpen a mérnök az első számú jelölt, hiszen ő volt a kocsi tulajdonosa. Lehet, hogy a doktornőnek semmi köze az egész ügyhöz, lehet, hogy csak véletlenül került a mérnök kocsijába pontosan akkor és azon a napon, s a véletlen áldozata lett. — Mondjuk — ingatta a fejét a hadnagy és feltette a harmadik kérdést. — És ha ismerték egymást, és ha nem véletlenül került a mérnök kocsijába, és ha mindkettőjük ellen követték el a bűncselekményt? — Helyes, nagyon helyes a következtetés, hadnagy — mondta a százados elismerő bólogatással. — Ezek után feltehetjük az utolsó kérdést: ki és miért!? — Ki és miért ? — ismételte meg a hadnagy is a kérdést. — Pontosan ezt kell kinyomoznunk, barátocskám. Ha megtudjuk, hogy ki és miért, kész. Lezárhatjuk az ügyet. Most pedig irány a doktornő volt működési helye! A főorvos szívélyesen fogadta a két nyomozót. — Megrendített az eset, uraim szerettem Klárát, megbizható, ráadásul igen tehetséges ember volt. — Néhány kérdést szeretnék feltenni. — Állok rendelkezésükre . .. Megkínálhatom valamivel önöket? kérdezte az enyhén kopaszodó, hatvan felé haladó, de még mindig fiatalosan mozgó főorvos. Kopaszsága ellenére is szimpatikus ember benyomását keltette. — Főorvos úr, kérem, tudott ön arról, hogy a doktornő állapotos volt? — Tudtam. — És azt is netán, hogy kivel volt kapcsolata? Feltételezem, hogy a doktornő esetében ez csakis komoly kapcsolat következménye lehetett. — Sajnos, azt nem tudom, hogy kivel volt kapcsolata — felelte a főorvos. — Soha senkivel nem láttam, itt sem mutatkozott soha senkivel, igy hát... — tárta szét a kezét —, nem tudom. — Érdekes és meglepő ... Beszélt vele az állapotáról? — Hogyne beszéltem volna, kérem. Többször is. — És hogy viszonyult a kérdéshez. — Elhatározta, hogy mindenképpen megszüli. — Nem próbálta lebeszélni az elhatározásáról? — Többször is, minden hiábavalónak bizonyult — felelte a főorvos. — Söt a nagybá csikája is felhívott egyszer és arra kért, hogy bírjam jobb belátásra Klárát. — Hogy-hogy a nagybácsikája és nem a szülei? Tíz-tizenegy éves korában elveszítette Klára a szüleit, s a nagybácsikája nevelte fel. — A nevét nem tetszik tudni véletlenül? — Dehogynem, kérem, már hogyne tudnám: Rácz Kálmán mérnök. A két nyomozó jelentőségteljesen összenézett, s a hadnagy bejegyezte Rácz nevét a noteszába. — Most is együtt laknak? — Nem. Klárának volt saját lakása. Szövetkezeti. — Egyszóval megpróbálta lebeszélni a főorvos úr? — Igen. Hallani sem akart róla, sőt nagyon is boldognak látszott, hogy anya lesz. — Ez mivel magyarázható? — Nem volt szép nő — felelte a főorvos —, és ő azt tudta. Gyakorlatias ember volt, nagyon reálisan tudott gondolkozni. Nézze, kérem, szokta mondogatni, én nem kellek a kutyának sem, rangon alul pedig nem akarok férjhez menni. Ha szerencsésen megszülöm, egyedül is felnevelem, senkitől semmi hozzájárulást nem kérek, nem követelek, senkivel sem akarok osztozni a gyerekemen. Csakis az enyém lesz, csakis hozzám fog tartozni én pedig őhozzá. Ő lesz az életem értelme, így hát ne kísérletezzen és ne próbáljon rábeszélni holmi csacsiságra, kár a gőzért. Mosolygott, mosolygott és rámfüggesztve a szemét ezt mondta: csupa közhelyet mondtam, tudom, de most a közhelyek fedik leginkább a valóságot. Ez van . .. — Érdekes egyéniség lehetett — jegyezte meg a százados. — Egyszerűen egyéniség. Volt bátorsága, tartása .. . Hogy őszinte legyek, valahol a lelkem mélyén igazat adtam neki. — Jól öltözött ? — Jól... Választékosan, de nem kihívóan. Utálta a rongyrázó embereket. — Szóval nem állt rosszul anyagilag? — A lakására kölcsönt vett fel, tavaly a születésnapjára pedig egy kis Fiat kocsit kapott a bácsikájától. — Ezek szerint a bácsika szivén viselte a nevelt lányának a sorsát. — A jelek szerint, igen ... Máskor is szokott töle kapni ajándékokat, karórát például, meg egy-egy gyürüt, nyakláncot, söt ha jól emlékszem, a tavalyi tél elején bundát is kapott töle. Persze nem a legdrágábbat, olyan közepes minőségűt.. . — Nagyon szépen köszönjük a közreműködését, főorvos úr, s ha netán szükségünk lesz valamire, majd újra jelentkezünk. — Valamit azért nem értek — mondta a főorvos kissé zavartan —. hogyis mondjam csak . . . valami nem stimmel a baleset körül? — Ne aggódjék, főorvos úr, csak a szokásos kivizsgálás — mondta a százados —, elvégre meghalt egy ember, sajnos... A viszontlátásra! — Remélem letalálnak a kijárati ajtóhoz? — szólt még utánuk a folyosón a főorvos. — Biztosan kitalálunk, főorvos úr. Viszontlátásra! ... Remek ember — jegyezte meg a százados elismerően —, valahogy ilyennek képzelem el a vérbeli orvost, ilyen megnyerő modorúnak, emberségesnek. Neked mi a véleményed ? (Folytatjuk) 22