A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-31 / 44. szám

Innen-onnan Hallottukolvastuklättuk KÖNYV Kolozsvári Grandpierre Emil: Árnyak az alagútban Hvar szigetén napozva olvastam a Mester önéletrajzi regénysorozatának legújabb kötetét s az utolsó laphoz érkezve roppantul sajnáltam, miért csak 233 oldalnyi terjedelemben irta meg a cím alatt tervezett visszaemlékezéseit. Hiszen a könyv stílusa, mondanivalója az embert teljes mértékben lekötötte még a nudista strand kellős közepén is. Bár az ötéves évek idejéből már jelent meg néhány könyv, visszaemlékezés, sőt, újabban elkészült a Mérkőzés című film is, de ilyen viszonylatban — ironikusan, humorosan és groteszk szemszögből —, hogy maga az író veti alá önmagát saját nagyítójának egy kritikus korszakban, még nem igen került az olvasó kezébe. Kolozsvári Grandpierre Emil könyve első részében jórészt irodalmi berkek ma már joggal nevetséges, de még mindig hihető anekdota-valóság történeteit eleveníti föl, s mindezt jól érzékelteti egy könyvből kiragadott mondat: „Szép a lábad, elvtársnö". És aztán ott van a könyv teljesen szubjektív fejezete: a szerző nőügyeit meséli el. Lehet, ha ezt X.Y. regényíró tenné, nem érdekelné az olvasót, de ezt Kolozsvári Grandpíerre Emil meséli, aki tudvalevőleg még hetvenéves fejjel is — egyebek mellett — csodálója a nöi szépségnek, s minden írásába belopta a nőt, a kedvest, az asszonyt. Az ö egyéni nöcentrikus világa teszi érdekessé, már-már közüggyé ezt a személyes visszaemlékező kitárulkozást. No, és ott a cím: Árnyak az alagútban. „Árnyakat egy alagútban" — mondja arra a kérdésre: „Mit látsz, ha visszanézel?". Persze, nem árnyak ezek a szereplők, hanem éles kontúrokkal megrajzolt, jól jellemzett alakok, akik nem csak éltek a kor adta helyzetükkel, de vissza is éltek vele. Várjuk a folytatást! -zolczer-Szó-beszéd Ötletes formában rendezte legújabb könyve anyagát a nagyközönséghez szóló nyelvművelő írások szerzőjeként (remélhetőleg) nálunk is jól ismert Hernádi Sándor, aki ezúttal egy „képzelt nyelvi folyóirat"-tal lepi meg az anyanyelvünk titkai iránt érdeklődő olvasót. Igazat adunk a szerzőnek, aki úgy véli, hogy e rendhagyó formában, „jól megfért egymással a nyelvi lektűr, a szolid nyelvészkedés, a vallomásos megnyilatkozás, a jegyzet, valamint a tanulásra vagy továbbképzésre szánt szakanyag". A választott formának köszönhetően a nyelvművelő szakíró kisebb-nagyobb, sokféle alkalom szülte írása egységbe rendeződik, olyan rovatokat alkotva, mint a nyelvi hibákat kipécéző, vadhajtásokat nyesegető Nyögvenyelö, a nyelvismeretet és -készséget szilárdító Nyelvi edzés, a nyelvistilisztikai finomságokat kínáló (z-lelő, stb. A műhely elmélkedéseket, kisesszéket tartalmaz, a Tárlat rovatban pedig melyet a szerző tallózó és gyűjtő szenvedélye hozott létre, irodalmi müvek nyelvi értékeiben gyönyörködhetik az olvasó, természetesen Hernádi szakavatott tárlatvezetése mellett. Az már a cikkgyűjtemény külön eredményeihez tartozik, hogy Hernádi Sándor, a tankönyvíró s a nevelő szellemében, nem csupán bemutat, elemez, illusztrál, hanem társszerzővé avatja müve forgatóját: rendszeresen közöl nyelvi feladatokat, játékos feladványokat, bevonva az olvasót a stilisztikumképzés, a nyelvi értéktudatosítás, a nyelvmüvelés folyamatába. A szórakoztatva tanító kiadvány, amely ugyanúgy foglalkozik az irodalmi, mint a hivatalos nyelvvel, ugyanúgy a sajtónyelvvel, mint az utca nyelvével, világjáró magyar szókkal és magyarrá honosodott idegen kifejezésekkel, a költői stílus finomságaival s a beszéd- és írásmód bosszantó pallérozatlanságaival, s ajánljuk diákok, tanárok s mindazok figyelmébe, akiknek szívügye nyelvünk sorsa, s akik Szemlér Ferenccel együtt vallják szavainkról: „Miattuk érzem, hogy itthon vagyok/ a földön ... élnem s küzdenem szabad ... /Magamra hát sohase hagyjatok,/ világteremtö szavak!" (zalabai) André P. Brink: Fekete éjbe nézve (regény) Bár jól ismert számunkra a négerek történelmi hányattatása, viharos sors-alakulása, mégis, megdöbbentően szörnyű, szinte állati kegyetlen néger-sorsok villannak át a maga is izig-vérig feketebörű főhős, Joseph Maian, dél-afrikai kortárs színész családja történetének felelevenítése során. Joseph Maian bőrük szine miatt megbélyegzett,/ állati léthelyzetük miatt/ kiszolgáltatott elődeinek sorsa általában döbbenete, sen tragikus véget ér; sokszor csak merő véletlen, hogy a családfa fennmarad egyáltalán. S ez a családfa a legmagasabbra emelkedett és egyben a tudatos harc legnagyobb súlyát vállaira vett tagjával érkezik, tragikus, mégis a szebb és jobb jövö igéretét előrevetítő végéhez. A regényt a francia és az angol kritika az utóbbi évek legkegyetlenebb öszinteségű dél-afrikai könyvének nevezte. A pretoriai cenzúra viszont közvetlenül a megjelenés után a regényt pornográfia címén betiltotta. Ez már magában ékesszólóan bizonyítja a könyv társadalom-felrázó erejét, mélyen realista, bátorhangú igazság-ábrázolását. Joseph Maian hőstette ott domborodik ki, amikor Ígéretes, fényes sikerekkel kecsegtető színészi pályafutását Angliában megszakítja és visszatér hazájába, Dél-Afrikába, egy teljesen más világba, hogy népéért, a néger-milliók sorsáért, szebb holnapjaikért tegyen valamit. Végzete pedig ott kezd alakot ölteni, amikor néhány felszínes, csupán szexuális jellegű viszony után Jessicával. a szabad, haladó nézeteket valló törékeny fehér lánnyal teremt kristálytisztán mély szerelmi kapcsolatot. Sokáig kettőjük titka e szerelem, a környezet, ha tudomást szerezne róla, kegyetlenül elpusztítaná őket. S a Joseph életének értelmét-célját jelentő színtársulat lassú csődje, amit a rendőrség egyre célratörőbb brutális közbelépései okoznak, a harc vállalásának egyre emberfelettibb körülményei, a szerelmüket szüntelenül beárnyékoló félelemérzés, a nyomasztó, légzésgátló társadalmi légkör a legfőbb tényező, hogy Joseph határozzon: ö maga öli meg Jessicát, hogy szerelmüket mások ne ölhessék meg. Joseph nem lesz öngyilkos, pedig az lenne a könnyebb megoldás, de egyúttal a megfutamodás is. Vállal mindent. A börtönt, a fasiszta következetességgel végrehajtott drasztikus, kínzások véget nem érő sorát. Mindezt végigszenvedni, bár emberroncsként, és mindig találni óriási erőt nemet mondani — ez volt a néger Joseph győzelme a baasok, a fehér urak felett kivégzésének hajnalán. (Mázsár László) KIÁLLÍTÁS Jugoszláviai szlovák könyvek Ez év szeptemberében jelent meg a Slovensky spisovatef könyv- és lapkiadó gondozásában a felszabadulás utáni jugoszláviai szlovák költészet antológiája. A szép kiállítású könyv a Rodisko hmiel (Ködök szülőtája) címet viseli. A versanyagot Michal Harpán, a» újvidéki egyetem szlovák tanszékének tanára, a kitűnő irodalomtörténész válogatta, s ö a bevezető irodalomtörténeti vázlat és az életrajzok szerzője is. A Hét olvasói az elmúlt pár év során több vajdasági szlovák költö nevével és müveivel is találkozhattak, a szlovákiai magyar sajtó egészében pedig az antológia valamennyi szerzője szerepelt már. Tizenhárom költőről van itt szó, ennyien jelentek meg a közös válogatásban. A háború utáni első nemzedékből Paío Bohus, Ján Labáth, Michal Babinka, Juraj Tusiak, a másodikból Viera Benková, Vifazoslav Hronec, végül a harmadikból Miroslav Demák nevét kell feltétlenül megemlítenünk. A vajdasági szlovák költészet közel kétszáz éves múltra tekinthet vissza. A mai jugoszláviai szlovákok ősei közvetlenül azután költöztek le a régi Magyarország déli vármegyéibe, illetve a Nagyalföld mai ma gyarországi és romániai területeire, hogy ezeket a vidékeket végérvényesen megtisztították a törököktől, s a török hódoltság idején elnéptelenedett mezőgazdasági terű leteken munkaerőre, telepesekre volt szükség. így alakult ki az 1848—49 óta több-ke vesebb folytonossággal Vajdaságnak nevezett vidék tarka nemzetiségi képlete: a szerbek és a magyarok mellett szlovákok, németek, horvátok, románok és ruszinok lakják. A szlovákok száma mintegy 80 ezerre tehető, de irodalmuk és irodalmi életük rendkívül eleven, dinamikus és nyitott. Iskoláikban szlovák nyelvű oktatás folyik, van könyv- és lapkiadó vállalatuk, van nyomdájuk, hírlap juk, irodalmi folyóiratuk, tanárképzésük, tudományosságuk, s a szlovák nemzeti intézményektől is megkapják a szükséges támogatást. A könyv megjelenése alkalmából szeptem ber 29-én délután a Slovensky spisovateí földszinti Novomesky-termében sor került az újvidéki szlovák kiadóvállalat, az Obzor könyvkiállítására. A megnyitón Ján Kopcok igazgató vezetésével egy kilenc tagú vajdasági szlovák írócsoport is részt vett. Ján Kopcok a jugoszláviai szlovák könyvkiadás történetét és eredményeit, kiadójuk szlovák kapcsolatait tekintette át, Michal Harpán pedig a vajdasági szlovák líra fejlődéséről beszélt. Végül a költők egy-egy versüket olvasták föl a népes hallgatóságnak. (konc sol) s^t • a "^t'' I Messze földön nem találni bizarrabb házakat, mint Helmondban, a hollandiai Eindhoven közelében. Piet Bloom építész emelt itt kísérleti lakóházakat állami támogatással. A dús fantáziájú tervező jelszava: lakjunk fán — vagy legalábbis faalakú házban. Az üvegpoharakon megszólaltatott zenének nem sok művésze akad világszerte: a stuttgarti Bruno Hoffmann egyike e keveseknek — s általában őt tartják a legkiválóbbnak. Az ötven üvegpoharat, amelyen zenéje megszólal, az ő személyes felügyelete mellett fújja egy kiváló üvegmüves. Hoffmann nemcsak a poharakat hordja magával világjáró útjain, hanem néhány palack vizet is — a műsor közben többször is meg kell nedvesítenie ujjait, s erre a célra a közepes keménységű stuttgarti víz a legalkalmasabb. „Én vagyok a világ leghosszabb kutyusa..."