A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)
1981-10-24 / 43. szám
Érdeklődéssel olvastam el a Hét 35. szómában Soóky László „Üzlet-e a könyv?" cimü írását. Dicséretre méltónak tartom a szerző ügybuzgalmát, azt az észrevételét, hogy mind a könyvnépszerüsítés, mind a Versbarátok Körének megmaradása érdekében valamit tenni kell. Sajnos, Soóky László nem mondja ki, mit is kellene tenni. Megmosolyogtató, de — sajnos — egyben bosszantó is az a naivitás, amely a Madách-könyvek példányszáma emelésének „módszerét" jellemzi. Ilyen, tipikusan adminisztratív úton „megoldani" a könyvterjesztés, a könyvárusítás problémáját jó szatíra téma a kulturális forradalom céljainak félreértelmezéséről, de véleményem szerint semmi esetre sem lehet reális alapja az irodalom megszerettetésének, mindennapi szellemi szükségletté tételének — ami a könyv elsőrendű feladata lenne. Hiszen nyilvánvaló, hogy amint az iparcikkeket sem csak azért gyártják, hogy a termelő üzem és a cikkeket forgalmazó kereskedelmi vállalat eladja azokat, hanem elsősorban azért, hogy a különböző iparcikkek a legkülönfélébb igényeinket kielégítsék, természetes, hogy a könyv is elsősorban azért készül, hogy olvassák. Minden egyes könyvkiadó, — gondolom, a Madách is — arra törekszik, hogy érdekes, színvonalas, a legkülönfélébb olvasói igényeket kielégítő könyvekkel örvendeztesse meg az irodalomkedvelőket, az olvasókat. És úgy gondolom: elsősorban az egyéni könyvvásárlás útján könyvhöz jutó olvasókat. Azokat az olvasókat, akik értéket, gyakran kincset látnak a könyvben, szellemi gyarapodásuk, igazi emberré válásuk, jellemformálásuk és világnézetük alakításának nélkülözhetetlen eszközét, nem pedig mit sem érő fölösleges nyűgöt, haszontalanságot, szemétre való badarságot. Egy szó mint száz: Nincs igaza a Soóky László által emiitett Irodalomnépszerüsitő (?) Albizottságnak! A megjelenő könyveket ugyanis nem közületekre, intézményekre kell „rásózni", „ráerőltetni", mert ezek, ha — engedve a kényszerítésnek, — meg is vásárolják a könyveket, még egyáltalán nem biztosítják a könyv találkozását az olvasóval. Hiszen „gyengécske" könyv esetén szinte holtbiztos, hogy a több példányban megvásárolt „áru" ott fog porosodni a polcokon, ordító példájaként annak, hogy nem az irodalmat, hanem az ügyeskedő könyvterjesztési politikát szolgálja. (Bár nem vagyok biztos benne, hogy itt szabad-e egyáltalán „könyvterjesztésről" beszélnem). Gondolom, minden irodalom- és könyvbarát egyetért velem abban, hogy nem 6000 porlepte, elfekvő, az intézményekre rásózott könyvre van szükség a jó könyvüzlethez, hanem egészen másra. Mikor üzlet tehát a könyv? Amikor sorban álnak érte. S milyen könyvért állnak sorban? A jó könyvért! Ez pedig — bármennyire is nehéz ezt leírnom — manapság berkeinkben ritka, mint az a bizonyos fehér holló. Ez persze dialektikus módon összefügg számos nagyon is nem kívánatos jelenséggel. Nálunk szokássá kezd lenni, hogy gyorsan avatjuk iróvá, költővé a tollforgatókat. Ez azt eredményezi, hogy „félig érett" vagy „éretlen", magyarán szólva — gyengécske müvek is kiadásra kerülnek. Az pedig aztán már az olvasó, az igényes olvasó szemszögéből nézve igazán érthető szempont, hogy a könyvvásárlásnál a féldilettáns művecskékkel szemben előnyben részesíti az irodalmat. Mert hát köztudott, hogy a jó könyvek nem porosodnak tucatszámra a könyvesboltok és a könyvtárak polcain. Persze, itt felme-VARGYAS LAJOS UJ KÖNYVÉRŐL Vargyas Lajos a kiváló magyar zenetudós, ez évben új, nagyszabású összefoglaló tanulmánnyal gazdagította a népzenei szakirodalmat. Mielőtt azonban rátérnénk új könyvének ismertetésére, néhány szót szóljunk a szerzőről. Vargyas Lajos 1914-ben Budapesten született. Kodály zenefolklór előadásait a budapesti Tudományegyetem Bölcsészeti karán hallgatta a harmincas évek elején. Ugyanott 1941-ben doktorrá avatták. Kodály Zoltán ösztönzésére és útmutatásai alapján 1942-ben zenei monográfiát irt, „Áj falu zenei élete " címen egy Torna (Turna nad Bodvou) melletti kis falu népzenéjéről. A felszabadulás után, 1952-ben Kodály Zoltán: „A magyar népzene" című tanulmányának harmadik kiadásához, 495 szólamból álló példatárat szerkesztett. Ebben az időben a Néprajzi Múzeum népzenei osztályának vezetője, majd 1961-től a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának munkatársa. 1952-ben a zenetudományok kandidátusa, 1963-ban a zenetudományok doktora lett A valódi értelemben vett népzenei gyűjtést és a zenefolklór tudományos művelésének megindulását 1904-től. Bartók és Kodály munkásságának kezdetétől számítja a szakirodalom. Gyűjtőmunkájuk eredménye 1918-ig körülbelül tízezer dallam volt. Ennek az anyagnak az alapján Bartók Béla 1924-ben publikálta az első összefoglaló tanulmányt a magyar népdalról. Kodály Zoltán tanulmánya 13 évvel később, „A magyarság néprajza" IV. kötetében jelent meg. A népzenekutatás akkori eredményeinek birtokában Vargyas Lajos 1949-ben „A magyar népzenekutatás" című írásában már részletesen foglalkozott a kutatómunka feladataival, problémáival. A kutatómunka elsődleges feladatául a nagyszabású és részletes anyaggyűjtést helyezte. A gyűjtés problémái között a feljegyzés techni-N kájának külön fejezetet szentelt. Harmadik témakörként az összegyűjtött anyag rendszerbe foglalását jelölte meg. Már ebben az Írásában le/veti azt a gondolatot hogy az eddigi záróhangok szerinti rendszerezést tovább kellene fejleszteni. A kutatómunka negyedik területét — az eredetkutatást, a történeti összefüggések feltárását a szomszéd népek, valamint a rokon népek népzenéjével való összehasonlítást — a további kutatómunka egyik előfeltételéhek tartotta, amely szorosan összefügg az előző munka-területekkel. A rendszeres és részletes anyaggyűjtés a felszabadulás utáni évtizedekben nagy méreteket öltött. Ma a Magyar Tudományos Akadémia népzenei adattárában több mint százezer dallamot tartanak nyiNán, amelyek túlnyomó részét hangfelvételeken is rögzítették. Ez a tovább mélyülő és szélesedő gyűjtőmunka — a szerző szerint — meglepetésekkel is szolgált. Idézem: „Teljesen megváltoztatta a magyar népdalról alkotott korábbi képünket néhány igen régies hagyományú terület és sok új dallamttpus fölfedezése, de a korábban ismert területek rendszeres, alapos feltárása is." Az ötfokúságnak olyan formáit fedezték fel, amire korábban nem figyeltek fel a kutatók. Az újabb kutatások alapján bizonyosságot nyert, hogy a „la"pentatónián kívül népzenékben a „szó", a „dó" és „ré" pentatóniát is megtalálni. A mezőségi magyarság és a gyimesi csángók népzenei hagyományának kutatásánál ezekről a területekről sok „szó-penteton " dallam, kishangkész/etü, ősi típusok, hagyományos hangszeres stilus, a bolgár ritmus magyar változatai kerültek elő. Az intenzív gyűjtőmunkával párhuzamosan a feljegyzés technikájának problémái is tisztázódtak. Bartók Béla pontos lejegyzéseinek 14