A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-17 / 42. szám

Tudomány-technika Olyan korban élt, amikor bárki, aki kellőképp szemfüles, agyafúrt és könyörtelen volt — megcsinálhatta a szerencséjét Amerikában. Egy jól időzített tőzsdespekulációval szinte néhány óra alatt lehetett milliókat keresni; egy alkalmas helyen és pillanatban bevetett találmánnyal hatalmas vagyonokat lehetett megalapozni. S aki egyszer megmarkolta a pénzt, az már többé nem akarta elengedni, mert hiszen a pénz nemcsak a jólétet és a fényűzést jelentette, hanem a hatalmat is, amelyet ezek az olyan hirtelen meggazdagodott fiatalemberek — hajdani rikkancsok, cipőtisztítófiúk, vékonypénzű lakatosinasok stb. — mindennél többre tartottak. Edison tulajdonképpen sohasem tartozott közéjük, élete, sorsa mégis elválaszthatatlamajdnem teljesen megsüketült, s csak a morze jeleket volt képes tisztán megérteni. (Csak az érdekesség kedvéért említem, hogy két ízben is a morze jelek segítségével vallott szerelmet: először Mary Stilwellnek, majd amikor megözvegyült Mina Millernek; a két hölgy ugyancsak morze-jelekkel adott igenlő választ.) Távirászként persze nem sokra vitte. Az esze mindig másutt járt, nem a munkán, igy gyakran kötöttek a talpára utilaput. Bejárta az egész keleti partvidéket, végül New Yorkban kötött ki, ahol ha nem is azonnal, de megcsinálta ő is a maga szerencséjét. A nagy alkalom egy váratlanul elromlott tőzsdei számlálóberendezés képében jelentkezett ; ezt a rakoncátlan masinát javította meg olyan ügyesen, hogy felkeltette bizonyos A LEGNAGYOBB FELTALÁLÓ (THOMAS ALVA EDISON HALÁLÁNAK 50. ÉVFORDULÓJÁRA) nul összefonódott az övékével; valamilyen módon mindig meg kellett alázkodnia előttük, jóllehet azt hitte, a feltételeket ö szabja meg, ő az, akitől függnek. Ő is szemfüles volt meg agyafúrt, s ha kellett, könyörtelen is — kivált odaadóan hűséges és sok mindent elviselő technikusaival szemben —, de nem úgy, hogy ez egyszer s mindenkorra gazdaggá tette volna, s megszabadította volna az anyagi nehézségektől és a nagy nyereséget szimatoló hitelezők siserehadától. Mert Tho mas Alva Edison (1847—1931) mindenekelőtt feltalálónak tartotta magát, s a pénzre is elsősorban azért volt szüksége, hogy kutatásait időben be tudja fejezni. Az igaz, hogy nagy gyakorlati érzékkel megáldott ember volt, ennek már gyermekkorában is tanújelét adta, amikor vasúti rikkancsként zöldséggel és gyümölccsel kereskedett a vonaton, s így egészítette ki csekélyke jövedelmét. De már ekkor is mindenféle szerkentyükön járt az esze, s a rikkancskodás közben is időt szakított a kisérietezgetésre — az egyik vagonban ugyanis kis laboratóriumot rendezett be magának, ahová alkalomadtán félrevonult —, s amikor csak tehette, olvasgatott, mert bizony az iskolában nem sok ragadt rá. Összesen ha három hónapot töltött ott; olvasni, írni és számolni az édesanyjától tanult meg, a munkájához szükséges ismereteket autodidakta módon, olvasással és mások munkájának „titkos" megfigyelésével sajátította el. Bízvást elmondhatta volna tehát magáról: az élet iskolájában nevelkedtem. Edison feltaláló volt már akkor is, amikor még senki sem akarta őt komolyan venni. Találmányai természetesen ekkor még nem voltak világraszólóak: egy-két módosítás a távíróberendezésen, néhány változtatás a környezetében található masinákon — ez volt a kezdet. A távíróberendezést különösképp megkedvelte. Egy állomásfőnök tanította meg a kezelésére, hálából azért, hogy Edison megmentette a kisfia életét. Edison számára azonban a távíró nemcsak kenyérkereseti lehetőséget, hanem egyfajta kommunikációs eszközt is jelentett, mivel igen fiatalon — máig se tisztázott okok miatt — pénzemberek érdeklődését. Csakhamar egy nélkülözhetetlennek bizonyult tőzsdei árfolyamjelzö gépet szerkesztett, amelyért negyvenezer dollárt kapott: ezzel az összeggel indult el azon a buktatókkal teli úton, amely végül is a halhatatlanságba vezetett. Kezdetben a távíróberendezés tökéletesítése foglalkoztatta. Az akkori berendezéseknek az volt a legnagyobb fogyatékossága, hogy egyszerre csak egy irányban lehetett információkat továbbítani rajtuk. Ezért Edison megszerkeszti a duplex-távírót — amint utóbb kiderült: többedmagával kell osztoznia a dicsőségen —, s megszületik a fejében a quadruplex-táviró ötlete is. Tökéletesiti — pontosabban: működőképessé teszi — egy bizonyos George Little nevü, jobb sorsra méltó feltaláló önműködő távíróberendezését, amely kiiktatja az emberi munkaerő jelentős részét a távíróberendezések mellől. Ezután már egyetlen szó sem esik többé a derék George Little-ről, az önműködő távíró is Edison neve alatt kerül a technikatörténetbe .. . Az indulást lehetővé tevő negyvenezer dollár látszólag könnyen csúszott a zsebébe, a későbbiekben azonban keserűen kellett tudomásul vennie, hogy ez az összeg éppen nem a függetlenséget, hanem a kiszolgáltatottságot „hozta meg" számára; a hatalmas vagyonnal rendelkező vállalkozók felismerték benne az aranytojást tojó tyúkot, s többé nem akarták elereszteni őt. Hiába jegyezte be a Találmányi Hivatal az Edison név alatt a különböző találmányokat, azok valójában az Edison kutatásait pénzelő kapitalisták vagyonát gyarapították, míg a feltalálóknak csupán morzsák jutottak. Természetesen ezek a „morzsák" is jelentős összeget tettek ki, annyit mindenképpen legalábbis, amennyi egy önálló kutatólaboratórium felszereléséhez kellett. Mert Edison már akkor rájött, hogy nem a magányos fantasztáké, hanem a tudatosan célratörő felfedezőké a jövő, s ezek a felfedezők csakis tehetséges technikusokkal körülvéve képesek sikereket elérni. Igaz, őt kissé a kényszerűség is erre vitte, hiszen ismeretei meglehetősen hiányosak voltak, de a legtudósabb embernek is hasznára lehetnek a tehetséges, ügyeskezü technikusok, s Edisont dicséri, hogy meg tudja találni ezeket az embereket. (Azóta is vitatott, hogy az Edison neve alatt futó több száz találmány közül mennyi készült valóban Edison ötlete alapján, s menynyinek volt ötletadója Edison valamelyik névtelen technikusa.) S nemcsak hogy megtalálta őket, hanem még fanatizálta is szinte valamennyit, elvégre másképpen nehezen érthető meg az, hogy miért dolgoztak ezek az emberek éjt nappallá téve, olykor hetekig távol a családjuktól, néhány dollárért Edison laboratóriumaiban. Ha a munkáról volt szó, Edison nem ismert könyörületet. „Elmés" ébresztő szerkezetekkel kényszeritette beosztottait arra, hogy napokon át egyfolytában dolgozzanak, addig, amíg az áhított megoldásra rá nem bukkantak. Edison becsületére legyen mondva, ő volt az, aki valamennyiük közül a legtöbbet dolgozott, talán ezért is ragaszkodtak hozzá technikusai annyira. Ha Edison kezdetben azt is hitte, hogy a hatalmas monopóliumoktól, a Western Uniontól vagy az Atlantic and Pacific Company-tól függetlenül tud majd dolgozni, a későbbiek folyamán be kellett látnia: ez csak akkor lesz lehetséges, ha maga is eladásra termeli a berendezéseit. Ezért hozta létre (alig harminc mérföldnyire New Yorktól, egy füves területen — amit előkelően Menloparknak hívtak) első találmánygyárát, amely nem volt egyéb közönséges fabarakknál, abban a naiv hitben, hogy megszabadult a pénzmágnásoktól. Csakhát más dolog a kutatás és megint más a termelés. Edison, ha úgy adódott bármikor hetekre is beszüntette a termelést a kutatások kedvéért, s addig nem is folytatta, amig a problémát meg nem oldotta. így aztán, természetesen, nem sokáig bírta anyagiakkal, s megint csak pénzért kellett könyörögnie a Morganoknál, Ódonoknál, Gouldoknál és Vanderbilteknél, a leggazdagabb keselyűknél. Abban az időben — 1875-ben — valaki felvetette az ötletet: vajon lehetséges-e távíródrótokon emberi hangot is továbbítani? A Western Union főnökei egyszerre több feltalálót is felkértek a kérdés megválaszolására, közöttük Edisont is. Ahogy utólag rekonstruálni lehet az esetet, bizonyítottnak látszik a tény, hogy Edison megelőzve Bellt és Grayt (akik köztudottan ugyanazon a napon — 1876. február 14-én — ugyanabban az órában jelentették be a találmányukat) már eljutott a telefon kezdetleges változatáig, de süketsége megakadályozta öt abban, hogy a gyenge hangokat észlelje, s igy abban a hitben szakította félbe vizsgálatait, hogy nem sikerült megoldania a problémát. Később azzal vigasztalta magát, hogy tökéletesítette Bell készülékét; egy remek szénmikrofont szerkesztett hozzá. Természetesen a telefon körül hatalmas pörösködés támadt Bell és Gray között, s a szénmikrofon révén Edison is érdekelve volt a dologban; igaz, őt egy bizonyos Emilé Berliner nevezetű, németországi emigráns perelte be, végül azonban elveszítette a pert Edisonnal szemben. Később viszont alkalma nyílott rá, hogy viszszavágjon: ö találta fel a gramafont, amellyel szinte teljesen kiszorította Edison fonográfját a piacról. Edison fonográfja. A mester saját bevallása szerint ez a szerkezet volt a legkedvesebb „gyermeke." A fél világ a csodájára járt, s egy alkalommal Edisont az a megtiszteltetés érte, hogy személyesen mutathatta be találmányát a Fehér Házban. (Éjszaka rendelték be, s az időközben nyugovóra tért elnöknét is felébresztették.) Sokan kételkedtek ennek a hangreprodukáló berendezésnek a létezésében. Egy protestáns püspök meg volt győződve róla, hogy egy törpét rejteget a gép, csak miután visszahallotta a viaszhengerről egy seregnyi bibliai szereplő nevét, amelyet néhány perccel korábban ö mondott el — akkor nyugodott meg. Mert hogy ilyen gyorsan csak ő tudja elsorolni őket.. . Néhány év múlva Edisonnak sikerült egy tökéletesített fonográfot is szerkeszteni, de ezzel sem tudta megakadályozni a lemezjátszó diadalútját. Az emberiség mégis sokat köszönhet ennek a masinának, hiszen a magnetofon megjelenéséig ez volt az egyetlen olyan készülék, amelyről azonnal vissza lehetett hallgatni a felvételt. (Vikár Béla, Bartók és Kodály is nagy szeretettel használta a fonográfot .) Végezetül Edisonnak arról a találmányáról kell szót ejteni, amely a legtöbb dicsőséget és a legtöbb bosszúságot jelentette a számára. Az izzólámpára gondolok, természetesen. A villamosság kérdéseivel még távírász korában került kapcsolatba. Michael Faraday, a zseniális angol kísérleti fizikus jóvoltából, akinek Kísérleti kutatásaim az elektromosság területén című kétkötetes munkáját egy vidéki antikváriumban pillantotta meg, s persze rögtön megvette és elolvasta. Az ott leírtak alapján tulajdonképpen bárki megszerkeszthette volna az izzólámpát, csakhát Edisonnak kellett lennie hozzá az embernek, hogy rábukkanjon a titok nyitjára. Hosszadalmas kísérletezés után sikerült előállítani azt a finom, nagy ellenállással rendelkező szénszálat, amely több száz órán keresztül képes világítani, ha megfelelő vákuumot tudnak biztosítani körülötte az üvegburában. Edison azonban nem elégedett meg a villanykörtével; rájött arra, hogy párhuzamos kapcsolással a villanyáram korlátlanul osztható, s egész városnegyedeket, városokat lehet kivilágítani az izzó segítségével. Menlo-parki gyárában hozzálátott az izzólámpák nagyüzemi termeléséhez, ugyanakkor villanyfejlesztő berendezéseket is gyártott, s minden olyan alkatrészt, amelyre szükség volt a villanyvilágítás bevezetéséhez. Szinte regénybe kívánkozik mindaz, ami az első New York-i villanylámpák felvillanásáig történt körülötte. A gázlámpagyárosok és a petróleummal kereskedő milliomosok természetesen nem egykönnyen törődtek bele a vereségbe: még sokáig borsot törtek Edison orra alá. A legnagyobb csapást azonban egy kolléga. Nikola Tesla felfedezése, a háromfázisú váltóáram jelentette számára; ezzel szemben tehetetlennek bizonyult, annál is inkább, mivel nem volt hajlandó elismerni a váltóáram előnyeit. Edison a továbbiakban még sok mindennel megpróbálkozott. Némelyek neki tulajdonítják a filmfelvevő kamera felfedezését, valószínűbbnek látszik azonban, hogy egyik technikusa, William Dickson volt a konstruktőr. Ércválogató gépe adta az ötletet egy bizonyos Ford nevü úrnak, hogy a később róla elnevezett motorokat futószalagon is gyártani lehetne. És ki győzné sorolni, mi mindennel gyarapította még az emberiséget Thomas Alva Edison, akiről nem sokkal 1931. október 18-án bekövetkezett halála után Albert Einstein ezt mondta: „Edison a történelem legnagyobb feltalálója volt." LACZA TIHAMÉR 18