A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)
1981-10-03 / 40. szám
••• Bevallom, igen szerettem volna megismerkedni vele, elbeszélgetni, de szégyenlős természetem meggátolt ebben. A legtöbb férfi nyugodtan odalép a nőhöz, megmondja, mit akar, de nálam mindez nem ment ilyen egyszerűen. Pedig majdnem minden nap láttam. Egy idős asszonnyal bajlódott — tolókocsiban. Türelmes, jóságos, hallgatag angyal, mit angyal — istennő. Az az asszony a tolókocsiban állandóan dörmögött, dünynyögött, de a leány a jelek szerint mindent lenyelt. Úgy kellene odarontani, mint egy keresztes vitéz, legyőzni a sárkányt, kiráncigálni ezt a szegény teremtést a balsors végzetes öleléséből. Keresztes vitéz? Ugyan kérem: Egy ötvenesztendős kopaszodó férfi, aki valamikor tanító volt, most nyugdíjas, s akinek egészségi állapota nem bírja a meleget, nem bírja a hideget, mindig nyafog, mint valami takonypóc az első hosszú nadrágban. Befordultak a parkba, s mindig ugyanabban az időben a tó felé indultak. Húsz perc elmúltával a leány kisietett a parkból hóna alatt üres csomagokkal, de csakhamar viszszatért. Természetesen nem üres kézzel. Az asszony ilyenkor goromba szavakkal letámadta és számon kérte, hogy hol tartózkodott ilyen sokáig?! Egy napon keményen elhatároztam magamban, hogy megszólítom, bemutatkozom, egyszóval — elmozdulok a holtpontról. Az egyik padon vártam a tó közelében, azon az ösvényen, amelyen a boltba igyekezett. Elbújtam a bokor mögött és vártam. Bármikor megváltoztathatom a tervemet, nem igaz? Természetesen a szokott időben megérkeztek és eltűntek a fák között. Valamivel később a leány feltűnt a sétány szegélyénél. Minden bátorságomat összeszedtem és előbújtam a bokor mögül. — Bocsásson meg nekem, ne értsen félre — dadogtam fülig vörösen. — Látásból ugyancsak jól megismertem önt, kisasszony. Ha megengedi . .. elkísérném a boltba ... én is arrafelé tartok ... Megengedi? A kisasszony mosolygott. — Nem zavarhatom el magam mellől, uram. Valószínűleg nagyon kellemes társalgó, nemde? A mosolya és az azt követő szöveg majdnem levett a lábamról. — Ha akarja ... és . . . segítek ... a csomagokat ... A hónom alá kapom. Nekem igazán semmiség. Megengedi? — Összevissza zagyváltam, de mindegy. A jég megtört, megtört végre. — Ma nem megyek a boltba. — mondta lágyan. — Csak ide ... a drugstore-ba. Néhány apróságra van szükségem. Mindez elfér a táskámban. Smink nem volt az arcán. Talán kitalálta a gondolatomat? — Szeretném harci színekkel feldíszíteni az arcomat — mondta még halkabban. — Ne hívjanak világéletemben mindig „csúnya Elvirának!" — Tehát Elvirának hívják? Bemutatkoztam. Jó hangulatban folytattuk utunkat az ösvényen a drugstore irányába. A nap még melegen sütött, a madarak vigan csiviteltek — csak a fehér galambok hiányoztak a vállamról. A kisasszony — ha GÖR-ÓRIÁS A görkorcsolyadivat — úgy tűnik — visszavonulóban van. E népszerű sporteszköz gyártói a forgalom csökkenését megérezve újból rákapcsoltak a reklámtevékenységre. Egy cég St. Louisban elkészítette például a világ legnagyobb görkorcsolyáját — ezzel óhajtván bekerülni a Rekordok Könyvébe, ami hírverés szempontjából hatalmas dolog. Az óriás görkorcsolyát azután kikölcsönözte az Amerikai Fodrászok Szövetsége, és az új sportos frizurákat (képünkön) ennek jegyében mutatta be. Reklámban tehát nincs hiány — az érdeklődés mégis csökken a görkorcsolya iránt. Sajnos, a kedves divatok éppoly mulandóak, mint a mindenkit idegesítő bolondénak. . . PÁRNÁS KÁD A fürdőkádat három centiméter vastagságú habszivacs réteggel bélelte ki a gyártó, s a szivacs felületét csúszásmentes, rendkívül tartós vinílréteggel vonta be. A 875 dolláros kád — melyre tízévi garanciát vállal a gyártója — nemcsak kényelmesebb a hagyományosnál, hanem a vizet is tovább tartja melegen, ennélfogva az energiafogyasztást is csökkenti. Most pedig úgy ápolja, mint egy kisgyereket. Figyelmes, szeretetteljes, mint egy mitológiai szent.. . Ó! Jönnekl Ted! Ted! Erre. erre! Itt vagyunk, öreg fiú. Belépett Elvira. Maga előtt egy kocsit tolt, s a kocsiban Ted, a férje. Egy középkorú, valóban magatehetetlen szép férfi, aki szomorúan mosolygott barátaira. ... és én azt hittem, hogy Elvira nem kapta meg a megérdemelt büntetését, amiért a tantikáját belefojtotta a tóba. Tévedtem, mert Elvira életfogytiglani szenvedésre Ítélte önmagát ezzel a Teddivel. A sors megtalálta a módját, hogy bosszújával sújtsa, igy van-e valóban? Már az ajtóban voltam amikor Elvira megszólalt. — Jól érzed magad, Ted? Tudjátok, minden reggel a parkba megyünk a tó mellé. Hajnalban ... igen, kora hajnalban, amikor a környéken egy árva lélek sem tartózkodik .. . Egyszer nem elég megengedik: Elvira — rúzst vásárolt, valami kenőcsöket, szemöldökfestéket és mit tudom én még mit nem. Én a pult mellett maradtam. Elvira félrevonult a mellékhelyiségbe, hogy rendbe hozza magát. Sokáig odavolt. Már-már arra gondoltam, hogy túllőttem a célon, a kisasszony lelépett, megszabadult tőlem, ettől a nyűgös vénembertől, de tévedtem. Olyan volt, amikor viszszatért, mint valami híres filmsztár. Valóságos tündér a stúdiók egyikéből. — Mind ez ideig titokban szépítgettem magam — mondta az összeesküvők hangsúlyával. Igen, akkor amikor a tanti elaludt. Hova megyünk? — Nem kell visszamenni a tantihoz? — Nem. Ma felvált egy nővér a tolókocsinál. Olyan szabad vagyok, mint a madár az ágon, és repülni szeretnék. Menjünk a tengerre, jó? Töltsük a nap hátralevő részét a tengeren. Sohasem mehettem a tenger partjára, a tanti olyan, mint a bilincs, semmit sem kaptam az élettől. Pedig maholnap negyvenéves leszek . . . — Negyvenéves? Harmincnak néztem — mondtam elragadtatva. — Menjünk a tengerre! A tengerre, Elvira! Hálát mondtam a sorsnak, amiért magam mai hoztam a csekkfüzetemet. Az autóbusz percek alatt elszállított bennünket Spring Bay közelébe. Elvira olyan boldog volt, mint egy iskolát kerülő kislány. Ugrált, táncolt örömében, a szeme valósággal falta a látványt, a tengert, a felhőket, a szirteket — mindent. Egy csöndes vendéglőben kagylókat ettünk és söröztünk. A harmadik pohár után bocsánatot kért és visszavonult. Türelmesen vártam. Elmúlott egy óra majd még egy. Ekkor már tudtam, hogy kijátszottak, becsaptak. Milyen szörnyű ébredés, ez hát a valóság. Borzalmasan érez tem magamat, de minden hibát a saját számlámra írtam. Csak a hülye magyarázza be magának, hogy megtetszhet egy ilyen csudaszép nőnek, igen, s ilyen hülye vagyok én, aki saját látomásaimban hinni merészel. Arra voltam jó, hogy levigyem a tengerre, megetessem, megitassam és most pont. Mint valami összerugdosott eb, úgy cammogtam haza. Elhatároztam magamban, hogy a jövőben messze elkerülöm a parkot, a tavat, nem kívánom az újbóli találkozást. Elvira kisasszonnyal. Másnap reggel azonban érdekes hírre bukkantam az újságban: „Tegnap délben a Sunshine Parkban megtalálták Eve Morgenstein holttestét. Belefulladt a tóba. A rendőrség keresi azt, aki nyomra vezetheti a hatóságot. Ha valaki tud valamit Miss Elvira Morgensteinről, azonnal jelentse az első rendőrállomáson." Igen, el kellene menni a rendörségre, de nem mentem. Még akkor sem mozdultam, amikor kiderítették, hogy a tantit meggyilkolták. Én elhatároltam magam ettől az ese ménytől, minden igyekezetemmel azon voltam, hogy elfeledjem mindazt, ami történt ... Öt év múlott el. San Diegóba utaztam, víkendre. Beültem egy hangulatos vendéglőbe és sört rendeltem. Mellettem ketten beszélgettek. Akarva-akaratlanul minden szót hallottam. — Most legalább megismerem én is Ted feleségét — mondta az egyik férfi. A másik azonnal válaszolt: — Az a nő valóságos szépség. Ted úgy őrzi, mint valami ritka madárpéldányt. Majdhogynem kalitkában fényesíti a tollait. No persze, amióta a kocsijával nekihajtott annak a betonfalnak ... Szegény Elvira! Nem könynyü elbibelödni egy beteggel, egy magatehetetlen férjjel. Olyan természetes humora volt Elvirának, olyan kedvesen társalgott. .. — Mesélik, hogy Ted egy gyanús motelban szedte fel. — Ez igaz. Hát éppenséggel nem volt szűz a mi Elviránk, de fülig beleszeretett Teddibe. Szíve minden szerelmét a fiúra pazarolta. JEFF STOCKARD ir»