A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-03 / 40. szám

••• Bevallom, igen szerettem volna megis­merkedni vele, elbeszélgetni, de szégyenlős természetem meggátolt ebben. A legtöbb férfi nyugodtan odalép a nőhöz, megmondja, mit akar, de nálam mindez nem ment ilyen egyszerűen. Pedig majdnem minden nap láttam. Egy idős asszonnyal bajlódott — tolókocsiban. Türelmes, jóságos, hallgatag angyal, mit angyal — istennő. Az az asszony a tolókocsiban állandóan dörmögött, düny­nyögött, de a leány a jelek szerint mindent lenyelt. Úgy kellene odarontani, mint egy keresztes vitéz, legyőzni a sárkányt, kiránci­gálni ezt a szegény teremtést a balsors végzetes öleléséből. Keresztes vitéz? Ugyan kérem: Egy ötven­esztendős kopaszodó férfi, aki valamikor ta­nító volt, most nyugdíjas, s akinek egészségi állapota nem bírja a meleget, nem bírja a hideget, mindig nyafog, mint valami takony­póc az első hosszú nadrágban. Befordultak a parkba, s mindig ugyanab­ban az időben a tó felé indultak. Húsz perc elmúltával a leány kisietett a parkból hóna alatt üres csomagokkal, de csakhamar visz­szatért. Természetesen nem üres kézzel. Az asszony ilyenkor goromba szavakkal letá­madta és számon kérte, hogy hol tartózko­dott ilyen sokáig?! Egy napon keményen elhatároztam ma­gamban, hogy megszólítom, bemutatkozom, egyszóval — elmozdulok a holtpontról. Az egyik padon vártam a tó közelében, azon az ösvényen, amelyen a boltba igyekezett. El­bújtam a bokor mögött és vártam. Bármikor megváltoztathatom a tervemet, nem igaz? Természetesen a szokott időben megér­keztek és eltűntek a fák között. Valamivel később a leány feltűnt a sétány szegélyénél. Minden bátorságomat összeszedtem és elő­bújtam a bokor mögül. — Bocsásson meg nekem, ne értsen félre — dadogtam fülig vörösen. — Látásból ugyancsak jól megismertem önt, kisasszony. Ha megengedi . .. elkísérném a boltba ... én is arrafelé tartok ... Megengedi? A kisasszony mosolygott. — Nem zavarhatom el magam mellől, uram. Valószínűleg nagyon kellemes társal­gó, nemde? A mosolya és az azt követő szöveg majd­nem levett a lábamról. — Ha akarja ... és . . . segítek ... a cso­magokat ... A hónom alá kapom. Nekem igazán semmiség. Megengedi? — Össze­vissza zagyváltam, de mindegy. A jég meg­tört, megtört végre. — Ma nem megyek a boltba. — mondta lágyan. — Csak ide ... a drugstore-ba. Né­hány apróságra van szükségem. Mindez elfér a táskámban. Smink nem volt az arcán. Talán kitalálta a gondolatomat? — Szeretném harci színekkel feldíszíteni az arcomat — mondta még halkabban. — Ne hívjanak világéletemben mindig „csúnya Elvirának!" — Tehát Elvirának hívják? Bemutatkoztam. Jó hangulatban folytat­tuk utunkat az ösvényen a drugstore irányá­ba. A nap még melegen sütött, a madarak vigan csiviteltek — csak a fehér galambok hiányoztak a vállamról. A kisasszony — ha GÖR-ÓRIÁS A görkorcsolyadivat — úgy tűnik — visszavonulóban van. E népszerű sporteszköz gyártói a forgalom csök­kenését megérezve újból rákapcsoltak a reklámtevé­kenységre. Egy cég St. Louisban elkészítette például a világ legnagyobb görkorcsolyáját — ezzel óhajtván bekerülni a Rekordok Könyvébe, ami hírverés szem­pontjából hatalmas dolog. Az óriás görkorcsolyát azután kikölcsönözte az Amerikai Fodrászok Szövet­sége, és az új sportos frizurákat (képünkön) ennek jegyében mutatta be. Reklámban tehát nincs hiány — az érdeklődés mégis csökken a görkorcsolya iránt. Sajnos, a kedves divatok éppoly mulandóak, mint a mindenkit idegesítő bolondénak. . . PÁRNÁS KÁD A fürdőkádat három centi­méter vastagságú habszi­vacs réteggel bélelte ki a gyártó, s a szivacs felületét csúszásmentes, rendkívül tartós vinílréteggel vonta be. A 875 dolláros kád — melyre tízévi garanciát vál­lal a gyártója — nemcsak kényelmesebb a hagyomá­nyosnál, hanem a vizet is tovább tartja melegen, en­nélfogva az energiafogyasz­tást is csökkenti. Most pedig úgy ápolja, mint egy kisgyereket. Figyelmes, szeretetteljes, mint egy mitológiai szent.. . Ó! Jönnekl Ted! Ted! Erre. erre! Itt vagyunk, öreg fiú. Belépett Elvira. Maga előtt egy kocsit tolt, s a kocsiban Ted, a férje. Egy középkorú, valóban magatehetetlen szép férfi, aki szo­morúan mosolygott barátaira. ... és én azt hittem, hogy Elvira nem kapta meg a megérdemelt büntetését, amiért a tantikáját belefojtotta a tóba. Tévedtem, mert Elvira életfogytiglani szenvedésre Ítélte önmagát ezzel a Teddivel. A sors megtalálta a módját, hogy bosszújával sújtsa, igy van-e valóban? Már az ajtóban voltam amikor Elvira meg­szólalt. — Jól érzed magad, Ted? Tudjátok, min­den reggel a parkba megyünk a tó mellé. Hajnalban ... igen, kora hajnalban, amikor a környéken egy árva lélek sem tartózkodik .. . Egyszer nem elég megengedik: Elvira — rúzst vásárolt, valami kenőcsöket, szemöldökfestéket és mit tu­dom én még mit nem. Én a pult mellett maradtam. Elvira félrevonult a mellékhelyi­ségbe, hogy rendbe hozza magát. Sokáig odavolt. Már-már arra gondoltam, hogy túllőttem a célon, a kisasszony lelépett, megszabadult tőlem, ettől a nyűgös vénem­bertől, de tévedtem. Olyan volt, amikor visz­szatért, mint valami híres filmsztár. Valósá­gos tündér a stúdiók egyikéből. — Mind ez ideig titokban szépítgettem magam — mondta az összeesküvők hangsú­lyával. Igen, akkor amikor a tanti elaludt. Hova megyünk? — Nem kell visszamenni a tantihoz? — Nem. Ma felvált egy nővér a tolókocsi­nál. Olyan szabad vagyok, mint a madár az ágon, és repülni szeretnék. Menjünk a ten­gerre, jó? Töltsük a nap hátralevő részét a tengeren. Sohasem mehettem a tenger part­jára, a tanti olyan, mint a bilincs, semmit sem kaptam az élettől. Pedig maholnap negyvenéves leszek . . . — Negyvenéves? Harmincnak néztem — mondtam elragadtatva. — Menjünk a ten­gerre! A tengerre, Elvira! Hálát mondtam a sorsnak, amiért magam mai hoztam a csekkfüzetemet. Az autóbusz percek alatt elszállított bennünket Spring Bay közelébe. Elvira olyan boldog volt, mint egy iskolát kerülő kislány. Ugrált, táncolt örömében, a szeme valósággal falta a lát­ványt, a tengert, a felhőket, a szirteket — mindent. Egy csöndes vendéglőben kagylókat et­tünk és söröztünk. A harmadik pohár után bocsánatot kért és visszavonult. Türelmesen vártam. Elmúlott egy óra majd még egy. Ekkor már tudtam, hogy kijátszottak, becsaptak. Milyen szörnyű ébredés, ez hát a valóság. Borzalmasan érez tem magamat, de minden hibát a saját számlámra írtam. Csak a hülye magyarázza be magának, hogy megtetszhet egy ilyen csudaszép nőnek, igen, s ilyen hülye vagyok én, aki saját látomásaimban hinni merészel. Arra voltam jó, hogy levigyem a tengerre, megetessem, megitassam és most pont. Mint valami összerugdosott eb, úgy cam­mogtam haza. Elhatároztam magamban, hogy a jövőben messze elkerülöm a parkot, a tavat, nem kívánom az újbóli találkozást. Elvira kisasszonnyal. Másnap reggel azonban érdekes hírre bukkantam az újságban: „Tegnap délben a Sunshine Parkban meg­találták Eve Morgenstein holttestét. Beleful­ladt a tóba. A rendőrség keresi azt, aki nyomra vezetheti a hatóságot. Ha valaki tud valamit Miss Elvira Morgensteinről, azonnal jelentse az első rendőrállomáson." Igen, el kellene menni a rendörségre, de nem mentem. Még akkor sem mozdultam, amikor kiderítették, hogy a tantit meggyilkol­ták. Én elhatároltam magam ettől az ese ménytől, minden igyekezetemmel azon vol­tam, hogy elfeledjem mindazt, ami tör­tént ... Öt év múlott el. San Diegóba utaztam, víkendre. Beültem egy hangulatos vendéglő­be és sört rendeltem. Mellettem ketten be­szélgettek. Akarva-akaratlanul minden szót hallottam. — Most legalább megismerem én is Ted feleségét — mondta az egyik férfi. A másik azonnal válaszolt: — Az a nő valóságos szépség. Ted úgy őrzi, mint valami ritka madárpéldányt. Majd­hogynem kalitkában fényesíti a tollait. No persze, amióta a kocsijával nekihajtott annak a betonfalnak ... Szegény Elvira! Nem köny­nyü elbibelödni egy beteggel, egy magatehe­tetlen férjjel. Olyan természetes humora volt Elvirának, olyan kedvesen társalgott. .. — Mesélik, hogy Ted egy gyanús motel­ban szedte fel. — Ez igaz. Hát éppenséggel nem volt szűz a mi Elviránk, de fülig beleszeretett Teddibe. Szíve minden szerelmét a fiúra pazarolta. JEFF STOCKARD ir»

Next

/
Oldalképek
Tartalom