A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-03 / 40. szám

hez nem hasonlítható. Csontváry smaragdszínűnek nevezte. Aztán irány tovább. Felkapaszkodunk Mosztárba. Közel százezer lakosú város. Hercegovina központja. De valójában csak az alig egy kilométer hosszú, Neretva parti utcácska, az ősi városmag érdemel figyelmet. Ez aztán már valóban török világ. Persze, egyfajta kirakat török világ, amely csupán a turisták hada miatt tartja magát életben, őrzi meg úgy-ahogy ősiségét, hajdani szokásait, hangulatát. Törökbugyogós nőt is csak kettőt láttunk a piacon, és talizmánt is csak egyetlen férfi akasztott a nyakába, persze, csupán a fényképezés néhány másodpercnyi idejére. Azt hiszem, nem tévedek, amikor újra megismétlem: Mosztár maradék ősi világát a turizmusnak köszönheti. Akárcsak általában Jugoszlávia vagy Európa-szerte minden ilyen ősi hagyomány. Él, létezik, de már látni rajta, nem az igazi. A Mala Tepa utca, a Kujundzsiluk, a rézművesnegyed hangulata azért így is csodálatos. Mint egy mesevilág az Ezeregyéjszakából. Nem véletlen, hogy 1903-ban vándorlásai során megállt itt a gácsi patikus, a „Csontváry néven festő" Kosztka Mihály Tivadar s megfestette 92 X 185 centiméter nagyságú olajképét, a Régi hidat s ezt a nevet adta müvének: Római híd Mosztárban. Önéletrajzában igy ír erről: . .. „azután Bosznia-Hercegovinát kellett elővennem. Mosztárban a római hidat a smaragdszínű Neretvával, a virágos kerteket pedig tavasszal." Nézem a Mester képét meg egy korabeli fényképet és a saját diafotómat. Külsőre nem sok változott itt nyolcvan év alatt. Csontváry precízen, hűen festette le a valóban megkapó látványt. De azért az ő képe láttán a valóság kicsit kiábrándítóbb. Csak víz, a Neretva színe olyan kimondottan pazar, mint a „csavargó" képén. És a hid ívelése. A híd, amelyet Hajrudin híres építész tervei alapján 1566-ban kezdtek építeni, és kilenc évig tartottak a munkálatok. Húsz méter magasban emelkedik a víz fölött. Hogyan tudták ezt akkor így, tartópillérek nélkül megcsinálni, ma is rejtély. Mint ahogy rejtély az is, hogyan találta ki rólam és feleségemről a soknemzetiségű turistahad között Kolakovics Eszad, a huszonhét éves rézműves, hogy magyarok vagyunk. Mert megállunk a műhelye előtti asztalra kirakott árui előtt, Eszad fölpattan a székéről, hozzánk lép: — Ti magyarok vagytok! — mondja és mindkettőnket megölel, megcsókol majd barátját azonnal sörért küldi, vendégül lát bennünket. Kérdezem, honnan tudja? — A szemetekről. (Itt jegyzem meg, hogy akár Splitben, akár Hvar szigetén, akár Dubrovnikban többen is ránk szóltak: „Ti magyarok vagytok!", mondták és máris bizalmaskodva kezdtek velünk beszélgetni. Azonnal kitüntettek figyelmükkel, kedvességükkel, testvérnek tituláltak, azt sem tudták, hogyan járjanak kedvünkben.) Eszad egyike azon keveseknek, akik Mosztárban még ismernek valamiféle ősi mesterséget és gyakorolják is. Apjától örökölte a szakmát, akárcsak három bátyja. A felesége már gyári dolgozó, ül, dolgozik. Ha vevő áll meg a boltja előtt, odalép és szinte mindenkit az anyanyelvén szólít meg: magyarul, angolul, németül, franciául, olaszul, spanyolul... De nem csak megszólítja, hanem mindezeken a nyelveken tűrhetően beszél is. Igaz, magyarul csak néhány mondatot tud, jobbára lányoknak szánt bókokat. Ö horvátul, mi szlovákul beszélünk. Megértjük egymást. Majd búcsúzóul kapunk tőle ingyen egy nyakláncot és egy piciny függő mérleget, féláron. Eszad boltjával szemben beülünk egy igazi, hamisítatlan keleti hangulatú étterembe. Az Ascsinica vendéglőnek az utca felé nyitott a konyhája, körülötte apró székek, asztalkák, s a vendég szeme láttára készülnek az ínyencfalatok. Már akinek beveszi a gyomra e különös ízeket. Én egy „keverthús" nevű ételt, a helyi specialitást rendelem. Különös fűszerekkel ízesített töltött káposzta, törökparadicsomba töltött hús; főzve, pácolva; egy darab tűz fölött sütött, sótlan, de mégis pikáns ízű bárányhús — a bosnyák-török konyha ínyencségei: krumplival, olívaolajjal öntözött vegyes salátával körítve. És még az ára sem borzasztó: mindössze hetvenöt dinár. Mindössze, hiszen másutt két picinyke töltött paprikáért 130—150 dinárt fizettünk. Kellemes itt ücsörögni a háromlábú faszéken. Kicsit odább, szemben helyi készítésű perzsaszőnyegén végez utolsó simítást gazdája, megint odébb vargák és tímárok kínálják a kicsi boltokban a megszámlálhatatlan sok övet, táskát, lábbelit, török börpapucsot. Megint másutt ékszert, csecsebecsét, csodaszép alpakka kávéskészletet (igaz, kínai gyártmányú pohárkával). De nem csak azt árulják itt a kézművesek utcájában, amit most készítenek. Eladják — aránylag olcsón — a mosztáriak a múltjukat idéző, régi használati tárgyaikat is. Úgy, mint a dél-szlovákiai parasztok a rokkájukat, köcsögeiket, festett tányérjaikat, ösiségüket. Lehet venni fa kaszakö-tokot, talizmánt, régi réz, ezüst kancsókat, poharakat, ruhákat, mérlegeket, egyéb használati tárgyakat. Rokkát is, ami csak részben hasonlít az általunk ismerthez. Kérdezem az egyik nagyon öreg boltost, szívesen válik-e meg mindezektől ? — Ezt keresik a turisták, ezt kell nekik adni. Meg aztán, mi már úgysem használunk ezekből semmit. Lom csak a lakásban, a padláson, a helyet foglalja. Meg aztán, tudja, keserves múltat idéz, nekem csak rossz emlék, a nézelödők, a vásárlók meg gyönyörködnek bennük: hát vigyék! Mintha csak az Ipoly menti Terus nénit, Jóska bácsit hallanám. Megértem őket, meg nem is. Már nem is gondolnék erre a múlt-kiárusításra, amikor másvalami jut eszembe: vajon lesznek-e nekünk, a huszadik század végén élőknek olyan mindennapi használati tárgyaink, vannak-e ilyenek, amiket harminc, ötven, száz év múlva ilyen mohón kapkod majd ki kezünkből az utókor és lakásdíszítő elemként használja majd? ... Mosztár. Nosztalgiaváros lett az 1440-ben először említett városból. A négyszáz éves török uralom itt is meghatározó jelentőségű volt. Mecsetek, dzsámik sokasága magaslik mindenfelé, a moszlimok templomai. A müzzein monoton hangját napfölkelte előtt, délben és délután négy-öt óra között magnó szolgáltatja, imára hívja a török hangulatú város mohamedán lakóit stílszerűen idézve a turisták számára a letűnt világ hangulatát. Irigylem Csontváryt. Ö még akkor járhatott itt, amikor Mosztárban. minden hamisítatlanul igaz volt. Amikor Mosztár még nem kirakat-életet élt, hanem egyszerűen csak mindennapjait élte. Csak a híd. csak az nem változott. Legfeljebb az öszvérkapaszkodókkal, köbordákkal kirakott hídpálya lett fényesebb, simább, kopottabb. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Emberi sorsok FEL IS ÚT, LE IS ÚT? Régi. tapasztalat, hogy a börtönből szabadulók jelentékeny része céltalanul, családi, munkahelyi és baráti kapcsolatoktól megfosztva tér vissza a szabad életbe. Segítség, irányítás nélkül legtöbbjük nehezen találja meg a helyét a világban. Ez érthető is, hiszen különösképpen a visszaeső bűnözőknél a börtönélet szinte megszokott életformává válik, és a zárt környezet automatizmusa a büntetettek életvitelét szinte önállótlanná teszi. Számos elitéltnél a szabadságvesztés végrehajtásának célja — az elitélt megjavítása, átnevelése és a társadalomba való visszavezetése — nem fejeződik be a szabadulással. Különösen az akaratgyenge emberek esetében nem. Az igazságszolgáltatással foglalkozó szakemberek általános tapasztalata, hogy a visszaeső bűnözés alakulása olykor nemcsak a büntetés kellő hatásának hiányára, hanem a szabadulás utáni körülményekre is visszavezethető. A tapasztalatok szerint minél lazább szálakkal kötődik valaki a társadalomhoz, annál bonyolultabb a beilleszkedés a szűkebb és tágabb környezetbe. Ilyen helyzetben pedig egyre nehezebb megfelelni a társadalmi elvárásoknak is. Tulajdonképpen ehhez nyújt segítséget egy viszonylag új jogintézmény: a pártfogói felügyelet. Szerepe kettős: egyrészt igyekszik meg szilárdítani a büntetésvégrehajtás eredményeit, másrészt a maga sajátos eszközeivel — különböző állami és társadalmi szervekkel karöltve — igyekszik megakadályozni az érintettek újabb bűnelkövetéseit. Hozzátartozik azonban az igazsághoz, hogy az utógondozás intézményének gondo lata távolról sem uikeletű, söt, mar nagyon is regen foglalkoztatja a törvényesség megszi larditásával foglalkozó szakembereket. Pél dául a századforduló éveiben a világ számos országában úgynevezett állami pártfogó tisztviselőket neveztek ki, akiknek fö megbízatása a fiatalkorú elítéltek nyilvántartása volt. Ezt a „figyelmességet" később a felnőtt korú szabadulókra is kiterjesztették, és a börtönviseltek munkába állítása is a pártfogók jogkörébe tartozott. A szocialista törvényesség elvein alapuló, jelenleg érvényben lévő törvényerejű rendelet megszületéséig hazánkban az eredményes utógondozást számos külső tényező hátráltatta. A különféle szervezeti hiányosságok mellett például az is, hogy a rendelet nem tartalmazott ellenőrzést szolgáló előírásokat, ehelyett csak a segítő és patronáló jelleg érvényesült. Ennek következtében a „gyámkodás" jogintézménye többnyire épp a visszaesésre hajlamos, a társadalmi normákkal konokul szembehelyezkedő szabadultaknál nem érte el a kívánt célt. A jogalkotás gyakorlatában ezért olyan eszközök váltak szükségessé, amelyek a szabadulók felügyeletét és az utógondozást egyaránt biztosítják. Ezeknek az igényeknek kielégítését célozta a pártfogói felügyeletet korszerű sítö, törvényerejű rendelet, amely az utógondozást a bíróságok és a nemzeti bizottságok közös feladatává tette. E törvényerejű rendelet által vált lehetővé a szakszerű és rendszeres foglalkozás a visszaeső bűnözőkkel. A hivatásos pártfogói rendszer kialakítása igy megteremtette azt a szervezett jogintézményt, amely folyamatosan figyelemmel tudja kisérni a bűnözök életútját, s az esetek nagy részében képes — a korábban gyakorta tapasztalható fel is út, le is út elvével ellentétben — helyes irányba terelni az eltévelyedésre hajlamosak jelentős hányadát. A jogászok és a nemzeti bizottságok illetékes ügyosztályaínak gyakorlati nyelvén ez azt jelenti, hogy a pártfogói felügyelet fontosságát és a szerepét napjainkban már törvény szabja meg, ez pedig megerősíti az utógon dozás szerepét a bűnismétlés megelőzésé ben. Ezt igazolja, hogy az új büntető jogszabályok lényegesen kiszélesítették a pártfogó felügyelet alá helyezhető személyek körét. A börtönviselt pártfogolt, az erre vonatkozó jogerős bírói döntés értelmében, köteles a jogszabályban és a bírósági határozatban előirt magatartási szabályokat betartani. Kötelezhetik öt például a lakhelyén való állandó tartózkodásra, megtilthatják a nyilvános helyek, mulatók látogatását, a szeszesital-fogyasztást, előírhatják a jelentkezési kötelezettséget és azt is elrendelhetik, hogy a pártfogolt kijelölt munkahelyen dolgozzon, bár mindez csak néhány példa a különböző magatartási szabályok közül Érdemes megjegyezni, hogy a fentiek súlyos, esetleg ismételt megszegése komoly következményekkel járhat: a feltételes szabadság visszavonását, a büntetés felfüggesztésének megszüntetését, a szigorított őrizet hátralévő részének letöltését, a próbárá bocsátottnál a büntetés kiszabását, a véglegesen szabadulóknál pedig szabály sértési eljárást vonhatnak maguk után. E jogszabályokon alapuló felügyelet célja, hogy minél közvetlenebb, jobb legyen a kapcsolat a pártfogolt és a pártfogó között. A pártfogók ezért sok esetben már a börtönben találkoznak a leendő utógondozottal. Ezt követően körültekintően, az egyéni tulajdonságokat és körülményeket figyelembe véve igyekeznek kiválasztani a beilleszkedést elősegítő ellenőrzési formákat. Persze, szó sincs arról, hogy a pártfogó felügyelet minden esetben csupán szigorú ellenőrzésből áll. Az eddigi gyakorlat azt igazolja, hogy a szabadulók két csoportját lehet megkülönböztetni. Az egyiket azok alkotják, akik már a szabadulásuk pillanatától kezdve vagy a későbbiekben sorozatosan a magatartási szabályok kijátszására törekszenek — rájuk ezért a szigorú értelemben vett felügyelet vonatkozik. A másik csoportba azok a pártfogoltak sorolhatók, akik önként hajlandók együttműködni a felügyelettel, s a számukra előirt kötelező viselkedési szabályokat betartják. Az ilyen tipusú egyéneknek a szó legszorosabb értelmében szükségük van az utógondozásra, hiszen lépten-nyomon igénylik a támogatást s ennek érdekében önként is szorgalmazzák a pártfogóval való szoros kapcsolattartást. Az egyre több szakismerettel, egyre nagyobb gyakorlattal rendelkező pártfogók egyöntetű véleménye, hogy a börtönből van szabadulás, de az emberektől nem lehet megszabadulni. Más szavakkal: egymásra vagyunk utalva — büntetlen előéletűek és törvényszegők, hiszen a börtönből vagy javítóintézetből szabadultak magukra találása altalában a társadalom hozzáállásán, a közvetlen munkahelyi közösségeken áll vagy bukik. ir»