A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-19 / 38. szám

Csak egy percre... CSÓTÓ LÁSZLÓ 1954-ben született Rimaszombaton (Rimavská Sobota) Vonzalma a rajzó lás, festészet iránt korán megnyilvánult, s ma méltán tarthatjuk öt számon nemzetiségi képzőművészetünk felnövő nemzedéke között. — László, lehet, hogy örökölted a rajzkészséget? — Nem mondanám, hacsak azt nem lehet ide számítani, hogy az egyik nagyapám, akit én már sajnos nem ismerhettem, fafaragó volt, a napi munkához szükséges használati tárgyakat készített. — Az első kiállított képed? — Az alapiskola 8. osztályos diákjaként rajzversenyen szerepelt egy rajzom. — Tudom, hogy gimnazista korodban is szívesen rajzolgattál. Mikor volt az, amikor már úgy érezted: köze/ van a művészethez, amit csinálsz? — A Nyitrai Pedagógusképző Főiskola hallgatójaként, ahol matematika-képzőművészet szakon végeztem. Társaimmal itt hoztuk létre a „Forrás" csoportot, a bemutatkozásra a komáromi (Komárno) Dunamenti Múzeumban került sor. Itt már szerepeltek a csurgatott szuroktechnikás képeim. Véletlenül bukkantam rá, édesanyám a csigacsináló bordáit kenegette vele olykor. Csurgott, mint a méz, szinte kínálta magát. Igy születtek az elnyújtott, figurális kompozícióim. — Idén augusztusban a rimaszombati Gömöri Múzeumban megnyílt önálló tárlatodon viszont már túlnyomórészt az úgynevezett csipke-technikás grafikákat lehetett látni. Ez hogyan született? — Ha otthon járok Iványiban (Ivanice), még ma is szívesen megnézem a komód tartalmát. Itt bukkantam rá a horgolt csipkékre. Játszadoztam a gondolattal, hogy grafikában meg lehet-e ezt csinálni. Sikerült. Fekete alapon fehér tussal. A csipkézett keret belsejét pedig nagyszerűen ki lehet tölteni figurális kompozícióval — mondanivalóval. — S a matematikai tudás ? — Pont ebben a csipke-geometriában tudom jól párosítani e kettőt, tehát nem vész kárba. — Elkerültél Gömörből. Hová? — Királyhelmecen (Kráfovsky Chlmec) lakom, az ottani Művészeti Népiskola képzőművészeti szakos pedagógusaként dolgozom. Minden gyerekkel külön foglalkozok, az egyéniségüknek megfelelően igyekszem továbbfejleszteni rajzkészségüket, tudásukat. S hogy ez nekem igy fárasztóbb? Csak igy látom értelmét pedagógusi munkámnak. — 1974-től. a Forrás csoport létrejöttétől több önálló és társas kiállításon szerepeltek alkotásaid ... — Tiz további társammal létre hoztuk a bodrogközi alkotó művészek klubját, így az utóbbi időben többnyire csoportos tárlatokon szerepelnek grafikáim. — Terveid? — A csipke-technika végtelenségig való továbbcsiszolása minden maradandó szabad időmben, hiszen életemben fő szerepet kapott a képzőművészet. Azt mondhatják egyesek, hogy a csipke-technika egy skatulya. Lehetséges, de a belseje üres, melyben mondanivalóm is, én is, jól megférünk. — További jó erőt. alkotási kedvet kívánok! (borzi) A szerző felvétele 22 I CSŰRIK — Ide jár minden veréb — mondja a papa —, eleszik a kiscsibék elől a darát. Csuriveszedelem! Gondolkodni való egy délelőttre. Hajnalban cserkésztünk a Nagyérháton. Rikoltozó fácánkakasok szerelem-pirosán álldogáltak a májusi derengésben. A derékig érő rozsból őzsuta bámulta hajnali igyekezetünket. Aztán idehaza az udvart ért veszedelem. Délután János öcsém légpuskájáért autózunk. Verébirtási céllal. Aztán egy felfordított ládára ülök kettős szándékkal. Egyrészt sajgó ízületeimet gyógyítani a májusi napon, másrészt Jánoska légpuskájával irtani a kotnyeles verebeket. Szállnak is gyanútlanul a szürkésbarna csűrik a „.verebes fára", s onnan a földre, felcsipegetni a csirkék eledelét. Rájuk is csettentem a kispuskát, de nem sok eredménnyel. Nincs igazi, kötényes töltényem, légpuskába való. A négy és feles sörét pedig hol ilyen, hol olyan. Nem oda csapódik, ahova az ember szánja. Neheztel is rám Gero, a vizsla, hogy csak bolondítom — zsákmány sehol; nincs mit a lábamhoz fektetnie. Fecskék cikkannak az udvar felett, hápognak a kacsák. A gutaütötte barackfára kanveréb ül. Alig látszik az ágaktól. De azért rásütöm a puskát. S ni, kalimpál ám lefelé. Gero pedig rohan, s hozza óvatosan a lógó szárnyú áldozatot. Parittyás-időm legbecsesebb zsákmányát. Vagyis hát déd- vagy ükunokáját azoknak. A hajdani csurinemzetség változatlan leszármazottját. A színben, szóban változatlant, a HUSEGEST . a mindenkori áldozatot. Fecskét, kakukkot, sárgarigót — soha. Csak ezt a szürkésbarna tollgubancot, mindig csak ezt. Az otthonit, a hűségeset. Miért? Amazok miért becsesébbek, nemesebbek? Színük, hangjuk miatt talán? Vagy hogy ritkábbak lennének? Ki tudná megtalálni a választ, hogy miért óvunk valamit, s miért nem kímélünk mást?! A hűtleneket — hogy visszatérjenek? De a hűségeseinket, a velünk didergőket miért nem? A közelieket, az azonos sorsú-1 akat... Valamikor a tüskés akácos tetejébe másztunk fel fészküket kirabolni; télen a nádtetőkből fogdostuk össze minden ok és cél nélkül, s röptettük, égő, szikrákat hányó csillagszórókat erősítve lábukra gyermeki kegyetlenséggel. Stiglincet, cinkét, sármányt soha. Csak a csurikat. Azokat lehetett. A többiekért kijárt volna a pofon. Amannak az irtásáért: az elismerés, vagy a jóváhagyó hallgatás. Sőt, a dicséret — „ügyes gyerek vagy." Mint most is. De a siker élménye most nem tölt el büszkeséggel. Csak Nyávogi elégedett. Itt dorombol mellettem, s törleszkedik a lábomhoz a jóllakott szolgák alázatával... ízlett neki az ozsonna. II STIGLINCFÉSZEK — A stiglincfészket még nem is mutattam ... — Nem. — A télikörtefán van. Fogadjunk, hogy nem találod meg. Fogadnánk, de nem tudjuk eldönteni, mibe. Inkább megyünk le a kertbe a télikörtefához próbát tenni. A körtefa még fiatal törzsét majdnem átérem két marokkal. Aga se sok, de gyümölcs mutatkozik rajta bőségesen. S a lombja dús, fészekrejtő sűrűség. Topogok alatta, lesem a szélben mozduló leveleket, de a fészek sehol. — Na, ugye — hallom apám elégedett hangját —, nem találod. Pedig ott van ám. És a legalsó, kissé oldalt álló ág legvégére mutat, az elágazáshoz. Ahogy a szél meglebbenti a lombot, magam is felfedezem a szőrbői-pihébői, nyárfa hó-bolyhából megépített tenyérnyi otthoni. Benne a pirosfejű anyamadár — szobormereven. Fél méterre sincs a homlokomtól. — Lefényképezhetnéd — mondja apám. Miért is ne? Ritka alkalom és lehetőség. Neki is látok azon nyomban. De pirinyó ám az a fészek, s benne még pirinyóbb a stiglinc, vagy ami belőle látszik. Élesítem a teleobjektív lencsét, de a földön állva és nézve az egész öklömnyi szőrgubanc. Felülről ha valamit kezdhetek vele. Meg a lombot is meg kéne ritkítani, hogy legalább a madár feje láthatóvá váljék. De ha kiröppentem, visszajön-e? Próba szerencse. Egy zöldségesládából állást hevenyészek. így már jó lenne, de most a lombtól semmit se látni. Kiröppentem a fészkén ülő madarat; két gyallyacskát letörök, így egy tenyérnyi rés nyílik a fészek előtt. A fészek és a fészeklakó most már szabad préda. Vagy fél óráig pózol a pirosfejű madár a lencse előtt mintha tudná, hogy ez a mostani lehetőség mindkettőnk számára egyszeri. Mert hűtlenek és fészekhagyók vagyunk, s az ilyen igazi találkozás, mint ez a mostani volt, többé nem ismétlődik meg. S ha mégis: akkor sem ismerünk egymásra. GÁL SÁNDOR TÓTH PÁL GYULA FELVÉTELE