A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-12 / 37. szám

A O A bazárból nem mentem el üres I O • kézzel. Két kis, sima fekete keretes török miniatűrt vettem, amelyek a régi miniatűrök mintájára készültek. Az egyik a híres kópét, tréfanagymestert, Naszreddin Hodzsát ábrázolta szamárháton, a másikon valami török méltóság ül és fogad egy küldöttséget. Az egyiket az anyámnak szántam. A másik marad az enyém, vagy odaadom valakinek. Kalló Bandinak, Imrének, esetleg Icukának is viszek valamit. Szándékosan nem akartam Violára gondolni. Nem és nem. Pedig délután együtt úsztunk a Boszporuszban. Olyan közel volt, azt hittem, csak a kezemet kell kinyújtanom érte, s máris tapinthatom a víztől hűvös, sima bőrét. Egymás mellett tempózunk a szenei tóban, ki, a szigetr

e. A viz közel hozta Violát, akár akartam, akár nem. Öt óra lehetett, mire csapzottan, fáradtan és éhesen kivergődtem a bazár nyüzsgéséből. Felültem egy autóbuszra, csak úgy találomra, amely lefelé gördült a lejtős utcán, s ebből arra következtettem, hogy a tenger irányába tart. Nem is csalódtam. Megpillantottam a Galata hidat, akár le is szállhattam volna. De kíváncsi voltam, merre visz tovább. A Galata híd környékét már ismertem. Vigyen valahová ez a hörgő, nyikorgó tragacs, amerre még nem jártam. Az utazás nem volt kellemes, mert sok utas zsúfolódott össze, állnom kellett. Az emberekről csurgott a verejték, de a légkör nyugodt volt, nem észleltem a legkisebb idegességet sem. Úgy viselték a hőséget, az összenyomottságot, mint valamit, ami elkerülhetetlen, rövid ideig tartó megpróbáltatás, nem személyes sértés, ami ok nélkül is kifakadásra ingerel. És ez a türelmes, jó idegzetű nép, ez dörrenti el most oly gyakran a puskákat, revolvereket? Oly nehéz volt elhinni. A busz befordult a tengerparton a Topkapi alatti úton. A partnál álló hajók, bárkák elmaradoztak, néha feltűnt egy nyitott halvendéglő, teázó, majd fürdőző embereket láttam. Úgy sejtettem, egy nagyobb strand felé közeledünk, de a kocsi elfordulva a tengertől, árnyas, óriási fákkal szegett, széles, szép útra fordult be. A legközelebbi megállónál kiszálltam, s ügettem visszafelé, a tenger irányába. Az utamba eső kukoricasütő mellett nem bírtam elmenni, hogy ne vegyek két cső szép kukoricát. Ott helyben felfaltam. A gyümölcsös kordé kínálatából egy csinos sárgadinnyére esett a választásom, s ezenfelül mielőtt a partra értem, még sikerült két szezámmagos karikát is beszereznem. Az már igaz, Isztambulban nem kell attól félni, hogy az ember éhen marad. Lépten-nyomon bódék, kétkerekű gördülő gyümöicsüzletek, birkahús- és halsütők, lepény- és süteményárusok kínálják az ennivalót. A dinnyét és perecfélét csak fürdőzés után szándékoztam megenni, a kukorica pillanatnyilag csillapította éhségemet, a víz volt az, amire leginkább vágytam. A Boszporusz partján vadfürdözés folyt. Néhány fiú és fiatalember ugrándozott, úszott a parti vízben, ahová — amint körülnéztem, láttam — csak úgy juthattak be, hogy átvetették magukat az utat szegélyező korláton. Gondoltam, ez számomra sem akadály és máris túllendültem a méteres kőfalon. Ledobtam trikómat, farmeromat, a fal védelmében a gatyámat is, és a táskámból elö a tenyérnyi micsodát, amit jobb híján fürdőnadrágnak hívhatok. Nagy pillanat volt. Ezt csak igy utólag állapítom meg, akkor nem volt időm átérezni a jelentőségét, hogy bőröm először találkozik a tengerrel. Részben mohóságom miatt, amivel berohantam a vízbe, hiszen nagyon vágytam már utána, részben a fölismerés miatt, hogy vágtázás közben is nézzek a lábam alá, mert a viz alatt gyanús fekete foltokat vettem észre. Rögtön sejtettem, miről van szó, eleget hallottam tengerjárt ismerőseimtől a sünökről. Pár lépés után már nem volt rájuk gondom, mert eltűnt a talaj a lábam alól, és nyakig merültem az élvezetbe. Szeltem a vizet, legyőzve a part felé igyekvő hullámok ellenállását. Messze látszott a vízből kiemelkedő Leánder-torony, úsztam hát toronyiránt, mintha Héra várna ott rám. Úgy felfrissültem, annyi erőt éreztem magamban, hogy képes lettem volna átúszni az ázsiai partra. Számba engedtem a vizet, hogy érezzem a sós ízét, pedig a Boszporusz itt aligha lehet kristálytiszta. Nem tudom, meddig úsztam, forogtam, feküdtem a vízben, csak azon vettem magam észre, hogy egyedül vagyok. Az égbolt még világos volt a nap most csúszhatott le a Sultanahmet minaretjei közé, a levegőben érzett a beköszöntő alkonyat. Most jutott csak eszembe a fal tövében hagyott holmim. Egy pillanatra belém döbbent: akár mindenemet is elvihettek. Pillantásom szaporán végigkutatta a partot, aztán jóval tovább, mint ahol föltételeztem, láttam a köveken a kék foltot, ami farmeromat jelezte. Kiúsztam, s elkerülve a sünöket, partot értem. Most tört rám a nap fáradtsága. A szárazföldön egyszerre ólommá váltak a lábaim. Rögtön a zsebembe nyúltam, pénztárcám után matattam. Ugyan csak száz líra és valami apró volt benne, mégis jó érzés volt, hogy hiánytalánul megvan minden. Elövet-ORDÓDY KATALIN tem a bicskámat, nekiláttam a dinnyének, megettem a perecfélét is, és a dinnyehéjat a parton hagyva átléptem a kökorláton. Violát otthagytam a hullámokban, testetlenül ringatózott a vízen, megosztoztak rajta a kis habos, fehér tarajok, millió csillogó cserépre hullt szét bennük. A fasorban már homály volt. az autóbuszra nem kellett sokáig várakoznom. Ülőhely is jutott, a Galata hídnál kiszálltam, mert onnét már tudtam tájékozódni. Volt még egy óra időm, hogy végigdőljek az ágyamon. Ha mertem volna, legszívesebben elaludtam volna, de tíz után indulnom kellett, a VARAN irodája az Aranyszarv túlsó partján volt, a modem negyedben, a Taximon. Ültem a váróterem kis bőrszékében, s majd elnyomott az álom. A busz aztán csakugyan egykettőre álomba ringatott. Mire fölébredtem, már Ázsiában voltunk. Bosszantott, hogy nem voltam képes ébren megvárni. mig átgördülünk a Boszporusz-hidon, le az ázsiai oldalra, Üszküdarba. Felébresztett fájó nyakam, ami alvás közben félrebillent, és a gyors egymásutánban szemembe nyilazó fények. Nagy városba értünk, az utcák kivilágítva, de forgalom már alig. Az órámra néztem. Háromnegyed kettő. A hatalmas buszállomáson megálltunk, akkor láttam, hol vagyunk. Nagy betűkkel hirdette a felirat: Bursa. Néhányan leszálltak, a kövér fiatalember is, aki mellettem ült. Sem enni, sem inni, sem más dolgomat végezni nem akartam, de úgy elgémberedett minden tagom, hogy mégis rászántam magam, Bursában érintem talpammal először Ázsia földjét. Az éjszaka hűvöse kiverte tagjaimból a fáradtságot. A sok utazási iroda sok autóbusza szétszaladásra kész nyájként állt a nagy réten. Egyik épp most érkezett, ontva magából az áímosan pislogó utasokat, a másik indulni készült. A steward hangos kiáltozással hívta fel az utazni szándékozók figyelmét, hogy le ne maradjanak. Ankara, Ankara, Ankara! — még most is a fülemben cseng éles, torokhangú kiáltozása, ami a pesti rikkancsokra, cirkuszi kikiáltókra emlékeztetett. Nézelődés közben egy percre elhűlt bennem a vér. Láttam, amint autóbuszom megmozdul, megindul. Ugrottam, készen a futásra, s már-már kitört belőlem a kétségbeesett kiáltás: várjanak, lemaradtam! De mielőtt még nevetségessé tettem volna magam, elhűlve pillantottam meg a nem meszsze, nyugodtan teázgató stewardot, egy-két arcot, akit az utasok közül megjegyeztem, söt a mellettem ülő kövér fiatalembert is észrevettem, amint bajsza alatti kaján mosollyal méreget. Rögtön fölfogtam a helyzetet, nincs semmi vész. ha az utasok s főleg a steward itt vannak. Előbbi bakugrásomat szelídebb formában megismételtem néhányszor, azzal a szándékkal, hogy félrevezetem a kövért, higgye azt hogy csak fel akarom pezsdíteni magam az elgémberítő ülés után. A buszomat mindenesetre szemmel tartottam, s mikor láttam, hogy szállingóznak befelé az utasok, én is felszálltam a közben néhány méterrel odább, az indulási oldalon elhelyezkedett kocsiba. Hatodik nap. júl. 25 Rendőri segédlettel szereztem hotelt. A professzorral sajnos nem volt szerencsém. Csodálatosan szép estét töltöttem a Kadifekafen. A holnapi program felől csak reggel döntök, a toll kiesik már a kezemből. Most bepótolom az autóbuszban töltött éjszakát. A kora reggeli nap narancsszínű festékkel mázolta be a tájat, mikor végképp felébredtem. A steward, mint az este, most is végigment az ülések közötti folyosón a nagy üveg kölnivízzel, és mindenkinek az odatartott tenyerébe öntött belőle: frissítse fel magát. Érdekes volt, és tetszett nekem ez a szokás. Az utasok nyújtóztak, ásítoztak, dörzsölték a szemüket — Izmir külvárosában jártunk. Kíváncsian nézegettem körül, s arra gondoltam, milyen messzire is kerültem hazulról. A megérkezés után mielőbb igyekeztem kijutni a zsúfolt, tülköléstöl, lármától hangos autóbusz-karámból. Szép, parkosított térre érkeztem hamarosan, a közepén álló szökőkút vizének csöppjei sziporkáztak a napfényben, hogy aztán aláhulljanak a kerek, mohától zöldes medence árnyékos ölébe. Megálltam egy pillanatig, és néztem a játékot. Jut-e még egyszer ugyanaz a csöpp föl a magasba, a pillanatnyi ragyogásba, fénybe? Aligha. Az már aligha lehet ugyanaz a csöpp. Visszahullva molekulái elvegyülnek a medence vizének molekuláival, s a kohézió ereje mindig más és más molekulákból állit össze milliárdnyi új gyöngyszemet, hogy a szivattyú ismét az ég felé, a nap ragyogásába lövellje egy röpke másodpercre. Az ember életében hány ilyen másodperc akad vajon? Egy szerelmes éjszaka Szencen, egy leszelt karéj a világ távoli tájaiból. S vajon ugyanaz a csöpp vagyok-e, ugyanaz az ember itt. Izmir egyik szökőkutas terén, mint a szenei házikóban? Álltam, kezemben a táskámmal, fürödtem a napfényben, a szellő arcomra permeteztette a szökőkút vizét, mindenféle furcsa gondolatok fordultak meg a fejemben. Két kisfiú a lábam körül kergetőzött. Úgy álltam ott, mint akit egy óriás a tenyerére vett. aztán 10