A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-04 / 27. szám

és történelem chaikus" eljárás a középkori díszítményekre jellemző: a terrakotta edényre vörös földfestékkel vitték fel a mintát. Ezek nem túl változatosak, egyszerű geometrikus minták, egymásba fonódó írott I betűk, csigavonal, illetve mint növényi díszítmény a rozmaring. A korsókkal szemben a bütykösök mindig mázasak; mázatlan példányokkal csak ritkán találkozunk. A bütykös lapos füle az edény nyakán elhelyezett karimából vagy „gallérból" indul ki, és ivónyílás soha nincs rajta. A butykosban legtöbbször pálinkát tároltak, esetenként bort is. Az edény használata főleg ünnepi alkalmakhoz kötődött, ez indokolja, hogy gyakran nagyon is díszes példányokkal találkozunk. Nem ritka a figurális díszítés sem: emberfejben végződő nyak, reliefszerüen rácsavarodó kígyó. A bütykösök nemegyszer képezték ajándékozás tárgyát, így sokszor találkozunk feliratos, névvel, évszámmal ellátott darabokkal. A bütykös és a korsó egyaránt készülhetett 1/2 literes nagyságtól kezdve egészen a 10 litert is meghaladó űrtartalommal. A két edénytípus közé nem lehet éles határt húzni, tehát sem a nagyság, sem a külső jegyek, de még az elnevezése sem határolja el élesen a kétféle edényt. Innen a butykoskorsó elnevezés. Leginkább a 1/2—1 liternyi űrtartalmú pálinkásbutykosok vagy szenteltvizes korsók tanúsítják ezt, amelyeket felváltva használtak mindkét fajta folyadék tárolására. Elkülönülten, csak szenteltvíz tartására talán csak azok a példányok szolgáltak, amelyek magán viselik a készítés célzatosságát. Ugyancsak a galántai múzeum gyűjteményében láthatók olyan többnyire feliratos, évszámmal ellátott példányok, amelyek díszítésének főmotívuma a „sasvári Madonna" reliefje. Ezeket a korsókat, amint az a feliratokból — Maria Tal, Mária Völgy, Mariazell — kitűnik a nagy búcsúkon szerezték be. SZANYI MÁRIA cses (csöcsös) korsó, csörgőkorsó stb. A korsó hasa és nyakmagassága változó. így találkozunk rövid nyakú, hasasabb edényekkel, mint amilyenek az alföldi vagy a gömöri műhelyekből kerültek ki, vagy magas nyakú, lefelé amfóraszerüen elkeskenyülö edényekkel, mint amilyenek az észak-dunántúli központok (Tata, Csákvár) termékei voltak. A vizeskorsókat csak nagyon ritkán mázazták (belülről soha), mázzal csak a szája és a szopókája körül látták el. Díszíteni is rendszerint az edény vállát, a korsó felső harmadát szokták. Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy mezei munkák alkalmával a korsót rendszerint a földbe ásták, hogy a víz minél tovább hideg maradjon. A vizeskorsókat leggyakrabban a karcolásos, írókázásos vagy ecsetes díszítéssel látták el. Egyes műhelyekben a mester az ujjával vitte a díszítést az edény falára. A galántai Járási Honismereti Múzeum kerámiagyüjteményében egyaránt találkozunk alföldi és gömöri műhelyekből kikerült darabokkal, a legtöbb azonban az észak-dunántúli műhelyekben, Tatán, Csákváron készült korsó. Ez utóbbiak egyes vonásaikban a római örökség továbbélésére engednek következtetni. „A provinciális római edényekre emlékeztet a korsó vörös földdel való bekenése és kaviccsal való csiszolása." (Kresz Mária: Népi kerámia. A Magyar Néprajzi Múzeum kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában 1969. július—szeptember.) A másik „ar-A paraszti háztartásban még századunk első felében is rendkívül nagy szerepe volt a korsónak, butykosnak, illetve butykoskorsónak. A szűk nyakú, hasas edények egyaránt szolgáltak víz, bor vagy pálinka tárolására. Külső jegyeikben, főleg a vizesedények, a korsók egységes képet mutatnak mindazon vidékeken, ahol a mezőgazdasági munkák idején a vizet cserépedényekben tárolták. Az öblös edény nyakát rendszerint egy átlyuggatott koronggal, „rostélylyal" látták el, hogy megakadályozzák a nagyobb szennyeződésnek az edénybe kerülését. A korsókat útban a mezőre a parasztok a határban levő szabad kutak-VIZESKORSÓ, PÁLINKÁS BÜTYKÖS P A ból merítették meg, a rostély megszűrte a vizet, hogy a korsóba ne kerüljön szalmaszál, békalencse vagy más piszok. Ugyanakkor a rostély tartotta fenn az edénybe helyezett agyaggolyócskát, a „korsó lelkét", a csörgöt. A golyók a korsót tisztán tartották, a rázásnál dörzsölték az oldalát, s így nem tudott az oldalán lerakódni a vízkő vagy más szennyeződés. A korsó nyakából indul ki az általában üreges fül, és a közepe táján van a szopóka, vagy másként „csecs", „csöcs". Használatánál fogva, illetve a külső jegyei alapján az edény sokféle névváltozatával találkozunk, ezek közül a leggyakoribbak a rostélyos korsó, vizeskorsó, cse-