A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-05 / 36. szám

nök, sietős léptű, ismeretlen cél felé igyekvő férfiak, az utca, az egész város tele volt igézettel és ígéretekkel; szexuális izgalomba jöttem töle. Lehetetlennek tetszett, hogy visszamenjek óvárosi szállásomra, anélkül hogy valami történjék, magam sem tudom pontosan, mi. Aztán történt valami. Az estétől, a végig sem képzelt lehetősé­gektől. huszonhat évemtől mámorosan, tá­guló cimpákkal sziwa az idegen, változó sza­gokat, lépegettem a Galata torony irányába. Girbe görbe utcákon lefelé. A villódzó neon­reklámok a hátam mögött maradtak, járóke­lő is jóval kevesebb került az utamba, a fekete égen magasan és kiismerhetetlenül, fehéfc fénnyel ragyogott a félhold. Úgy tet­szett, mintha a száz év előtti város utcáiban boiyonganék, ahol a ritkás világítás is csak arra jó, hogy a házakat sűrűbb árnyék borít­sa. Egy ilyen öreg, lakatlannak tűnő ház falához tapadva álldogált egy fiatalember. Úgy egybeolvadt a sötétséggel, hogy csak akkor vettem észre, mikor megmozdult. Vá­ratlanul hozzám hajolt, és megfogta a keze­met. Halkan, mintegy bizalmasan mondott valamit, amiből egy szót sem értettem. Le akartam rázni, nem volt ínyemre az érintése, kicsit meg is riasztott váratlan, szinte táma­dásként ható felbukkanása. Szerettem volna mielőbb távol lenni tőle, attól tartottam, hogy talán társa vagy társai is vannak, akik majd előbukkannak egy füttyentésre. Gon­doltam, pénzt kér. de eszembe sem volt elővenni a pénztárcámat. Akkor sem, ha nem trükkről van szó. Fiatal, izmos suhanc, keres­se másképp a kenyerét. De akármilyen hosszúkat is léptem, köve­tett, s arcomba mondta a magáét. Akkor már észrevettem, hogy angolra váltott, majd néme­tül mondta, s aztán egyszerre megértettem. — Nem akar szűz lányt, uram? Egészen fiatal, csak tizenhárom éves. Nem lesz túl drága ... Lábam a földbe gyökerezett. Rámeredtem, s ebből láthatta, hogy végre megértettem a szöveget. Elmosolyodott, s biztatóan ismé­telte : — Higgye el, nem lesz túl drága. Egészen fiatal, és szép. — Várakozóan nézett, remélte, hogy megkötjük az üzletet. Nehezen tudtam csak megszólalni. — Nem, nem, nincs pénzem. Kirántottam a karomat, és sietős léptekkel menekültem. Nem követptt. Ott találtam magam a Galata torony tövé­ben, néhány hivalkodó autó állt a parkolóhe­lyen, de én már nem tudtam rászánni ma­gam, hogy bemenjek a Café Orientalba, s megigyam azt a kávét, amiben kiegyeztem magammal. Sirhatnékom támadt. Álltam, egészen hülyén, miközben a bejáratot sűrűn nyitogatta az egyenruhás kapus. Aztán ész­revettem, hogy néz rám. Furcsállja, hogy sem a bemenésre nem mutatok hajlandóságot, sem odébb nem állok. Gyanús alak lehetek a szemében, ez aztán végre megmozdított, és otthagyva a Café Orientalt, leballagtam a Galata hídhoz. Itt megint élénk volt az éjsza­ka. Hirtelen nagy fáradtság tört rám, betér­tem a hídon levő egyik kis bisztróba, és kértem egy pohár ásványvizet. Körülöttem munkás kinézésű emberek ül­tek, családok, ismerősök beszélgettek az asztaloknál, a pincér hordta a sült halakat, salátákat, üdítőket. A fesztelen családias légkör egyedüllétem ellenére is hatott rám, s kezdte feloldani a kemény csomóként ben­nem ülő borzalmat. Esek Imre nővérének a kislánya jutott az eszembe. Ha kimentem hozzájuk Somorjára, gyakran lábatlankodott körülöttünk. Imre néha rá is szólt: — Mit keresel itt, Emőke, meg sem érted, amiről a bácsik beszélnek. Menj a barátnőid közé. Vámod kell még négy-öt évet, akkor nem küldünk ki többé. Emőke láthatólag rossz néven vette a ki­utasítást. de azért rendszerint engedelmes­kedett, s miután sértődötten végigmérte bá­csikáját, méltóságát megőrizve, felemelt fej­jel kiment a szobából. Egyszer megesett a szívem rajta. — Ugyan, Imre, mért ne lehetne itt, hiszen semmi olyasmiről nem beszélünk, amit ne hallhatna. Rosszul esett szegénykének, hogy kizavartad. — Csak hagyd — emelte fel kezét Imre. — Sose lehet tudni, mi kerül szóba. Menjen a pajtásat közé, gyerek még. Emőke tizenhárom éves. Gyerek még. Arra sem igen emlékszem, hogy a blúza mege­melkedett volna kissé a melle táján. És most folyton Emőkét láttam magam előtt abban a sötét utcában álló kopott falú házban, kiszol­gáltatottan ül a szobában, amíg majd rányit valaki. Nem és nem tudtam szabadulni a gondolattól. Abba a gondolatba próbáltam menekülni, hogy trükk volt az egész. Be akartak húzni a csőbe, közönséges utcalány keritöjének akadtam az útjába. Végered­ményben a nagyvárosokban sok minden tör­ténik, gyerekek is áldozatul esnek nyomor­nak, kéjvágynak, haszonlelésnek, mióta világ a világ. De ami messze „valahol" történik, legyen akár háborús szörnyűségekről szó, akármilyen megrázóan hat is ránk, attól még jóízűen fel tudjuk hörpinteni reggeli kávén­kat. Azért borultam ki ilyen rendkívülien magamból, mert most közvetlen közelről legyintett meg az aljasság förtelmes szele. Egy ideig még üldögéltem a kis butikban, körülöttem váltották egymást az emberek, jólesett érzékelni az élet zajlását. Halat ren­deltem magamnak, salátát, fehér kenyeret adtak hozzá, s lassan megnyugodtam. Ez az este életemnek olyan emlékévé válik, ame­lyet kitörülni sohasem sikerül majd, de a legkevésbé szívesen gondolok rá vissza. Ötödik nap. júl. 24. Mindennap láttam a tengert, ma végre alkalmat kerítettem, hogy megmártóz­zam benne. Elbúcsúztam Isztambultól, a fedett bazár nyüzsgésétől, megvettem az autóbuszjegyemet Izmirbe. Most itt ülök a VARAN utazási iroda várótermé­ben. és egy csomó utassal várakozunk az indulásra. Valamivel éjfél előtt hagy­juk el a várost, és a kora reggel már Izmirben talál. Gondoltam, nem mehetek el a városból anélkül, hogy az Ayasofya, a hippodrom és a többi elmulaszthatatlan látnivaló után ne ismerkedjem meg a Kapali Carsival, azaz a fedett bazárral is. Azok után, hogy nálunk a bazár mindig hibás, leértékelt vagy használt holmik boltja, olyan elképzelés élt bennem, hogy egy na­gyon érdekes keleti zsibvásárt látok majd. Aztán meggyőződtem róla, hogy aki a fedett bazárt nem látta, annak elképzelése sem lehet róla. Város a városban, falakkal és 13 (!) kapuval. Nemcsak külön ócskapiaca van, hanem dzsámik, egy iskola, kutak, sőt szökő­kút is található benne. Hamar beláttam, hogy egy nap alatt sem végeznék, ha alaposabban szeretnék min-, dent szemügyre venni. De minek is? Miért tömjek magamba egy nagy tál ételt egyszer­re, ami úgyis csak megfeküdné a gyomro­mat. Egy-két falatban az egésznek a zamata ízlelhető. A bazárt csak behunyt szemmel lehet visszaidézni. Az arany utcán a kincseknek azt a zavarba hozó bőségét látni, mint a Topkapiban. Nem annyira exkluzív darabok, embermagasságú arany gyertyatartók, meg a többi, de az ember beleszédül a ragyogás­ba. Selymek és bőráruk, ötvösök és szönye­gesek... (avagy a közérthetőség forradalma) elhatároztam hogy megírom a legközérthetöbb és legegyszerűbb verset mondtam is az asszonynak most fürödni megyek s közben gondolkodom hogyan lehetne még „legközérthetöbb és legegyszerűbb" szóval érlelem és csiszolgatom azonban jóelőre a lelkére kötöttem a címe HÁZTETŐ lesz és slussz elvégre a háztető mindenki előtt világos lehet és érthető a tetőn sorban galambok ülnek és természetesen turbékolnak s hogy félreértés ne essen fehérek lesznek HÓFEHÉREK nem füstfehérek vagy narancsfehérek így már sokan rosszallóan néznék nagy müvemet és értelmeznének így vagy úgy végül lovak tehenek kutyák macskák lesznek versemben színüket nem részletezném csak egyre ügyelek hogy jól ellenőrizhetően négy lábuk legyen: a lábak a lábak a lábak a lábak leltári számmal legyenek ellátva fontos lesz majd melyik a jobb és melyik a bal már látom a kaszát egyenesítő parasztokat dühükben villát ragadó kritikusokat amint hosszú tömött sorokban házam felé kígyóznak hogy végezzenek velem megszületett a legközérthetöbb költemény Gyökeres György felvétele 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom