A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-29 / 35. szám

A kosúti emlékház használtak. A házivászon törülköző mel­lett a falon a 19. század végéről származó szépen díszített mángorlót, alatta a mor­zsolószéken pedig a mosófát láthatjuk. A kéményaljának, a konyha hátsó részé­nek sötét színűre festett mennyezete az egykori szabadkéményre utal. A sarokban lévő KATLAN mellette a tűzpadkával csakúgy, mint az egész konyha, szájha­gyományokra épülő rekonstrukció. A szobában a tűzhely melletti falnál talál­juk a vetett ágyat, melyen a szegényes ágyneműt úgy igazították el, hogy szük­ség esetén (az ágytakarót felhajtva) ülőal­kalmatosságnak is szolgált. Az ágy mellett az e vidékre jellemző álló­kát, a kisgyermekek kalodabútorát talál­juk, jelezvén, hogy az ágy a betegnek vagy a gyermekágyas asszonynak volt a fekvő­helye. A család többi tagjai afféle pótá­gyakon aludtak, mint pl. a nappalra az ágy alá tolható SUPI, vagy az ággyal ellentétes sarokban, az ajtó mögött lévő PRÜCCS. A szoba közepén van az asztal, mellette a karospaddal, amelyek készítéséhez csalá­di legenda fűződik: a ma hetvenen túlr adatközlő elbeszélése szerint a bútordara­bokat a dédapja készítette, aki a távolab­bi Sopornyáról került a faluba. „Akkor még a falu Nemeskosút volt, ami annyit jelentett, hogy a határában senkit sem foghatott meg a vármegye. Abban az időben Sopornyán verbuváltak, dédnagyapámat is be akarták vinni katonának. Ide szökött Kosútra, mert ide nem ért a vármegye keze. Itt is telepedett le, akkor csinálta az asztalt meg a padot. Asztalos volt." Az asztal és a prüccs közötti sarokban van a sublót, amely Kosúton századunk első évtizedeiben a lányok hozományának szerves tartozéka. A lakásban a használt apróságok között gyakran találkozunk olyanokkal is ame­lyek a polgári ízlést tükrözik. Ezeket rend­szerint a városban szolgáló lányok hozták magukkal, mint pl. a sublót tetején álló szecessziós bádogdobozt, amelyben egy­kor a családi iratokat tartották. Az emlékház két további helyiségében mezőgazdasági eszközkiállítást illetve egy lóistállót láthatunk. Az eszközkiállítás — amelyen a téli famunkák, a nád és vessző­szedés, valamint a földmüvelés eszköze­ivel ismerkedhetnek meg a látogatók — egy tervezett nagyobb mezőgazdasági ál­landó kiállításnak az előrevetítése. A ter­vezett kiállítás a galánta környéki földmű­velés (gépi és kézi) eszközeit mutatná be a régmúlt időktől napjainkig. A most lát­ható kiállításon egyelőre a kisebb méretű szerszámok kaptak helyet. Az emlékház bemutatása nem lenne tel­jes, ha figyelmen kívül hagynánk az udva­ron látható kenyérsütő kemencét. Ez a kemencetípus Galánta környékén csak a felszabadulás utáni években kezdett el­terjedni. A Békés megyéből ide települt szlovákok honosították meg, ők építették az emlékház udvarán lévő kemencét is. Néhány itteni magyar család is átvette tőlük, kivált abban az időben, amikor a konyhában illetve a szobákban lévő ke­mencéket rendre lebontották. Az udvarra épített kemencetípus azonban nem vált általánossá; terjedésének ideje egybe­esett azzal az időszakkal, amikor a ke­nyérsütés szerepét a pékségek vették át. Ez év májusában nagyszabású rendez­vénysorozattal emlékeztünk meg a kosúti sortűz áldozatairól. Ehhez a rendezvényso­rozathoz járultak hozzá a galántai Járási Honismereti Múzeum dolgozói is, amikor május 20-án megnyitották a kosúti em­lékházat. A századunk első évtizedeiben épített L alaprajzú épület utcára nyíló, domináns helyiségében az 1931. évi véres pünkösd­re emlékeztető Írásos dokumentumok, korabeli fényképek láthatók. A további helyiségek, a századforduló tájáról való polgári ízlésű bútorokkal berendezett „úri­szoba", majd az utána következő szűk kis konyharészlet, valamint a sötét kis szoba valósághűen mutatják azokat a társadal­mi ellentéteket, amelyek 1930 táján Ko­sút lakosságára jellemzők voltak. Kosút lakosságát századunk első felében két szélsőségesen ellentétes társadalmi réteg alkotja: a vidéki földesurak életét élő báró családok, velük szemben pedig a lakosság nagy százalékát képviselő, nincstelen mezőgazdasági munkásság. Ezek mellett csak elenyészően kis szám­ban vannak a többnyire árendás földeken gazdálkodó gazdacsaládok. A falu határának nagy részét a földesurak, valamint a szomszédos Diószegen lévő cukorgyár birtokolja. A sokgyermekes ko­súti családok tehát az ő földjeiken vállal­nak esztendőről-esztendőre munkát. Nyá­ron ezek a földek elegendő munkát bizto­sítanak a falu lakosságának, sőt még az ország északi területeiről jövő summások­nak is. Télen azonban a lányok nagyrésze Budapestre, Pozsonyba kerül szolgálónak, a férfiak pedig vagy otthoni tétlenkedésre kényszerülnek, vagy a közeli ártéri erdők tisztításánál vállalnak munkát. A falu társadalmi élete szegényes. A fent vázolt körülmények — nyáron látástól vakulásig mezei munka, télen a fiatalság nagyvilágba szétszórtan — nem kedvez­tek a társadalmi szokások kialakulásának. De nem kedvezett a szokások kialakulá­sának a szegénység életmódja sem: Egy­egy udvarban sokszor négy-hat család lakott együtt, kettő-kettő közős konyhán úgy, hogy a népes családok csak a közös konyhából nyíló egyetlen szűk kis szobát mondhatták a magukénak. Az emlékháznak a népi lakáskultúrát be­mutató részében egy ilyen közöskonyha részletét — tehát a konyha egy családra eső részét — s a hozzátartozó szobát rendezték be a galántai Járási Honismere­ti Múzeum dolgozói. A berendezés minden darabja helyből, a faluból származik, nagy­részt 1980—81-es gyűjtés. (E sorok írója ezúton is köszönetet mond a kosúti nyug­díjas klub dolgozóinak a tárgyak beszerzé­sében s a berendezésben nyújtott önzet­len segítségükért.) A lakásbelső a századunk húszas éveire vonatkozó állapotokat tükrözi, ami azon­ban a korábbi évtizedekre (a századfordu­ló idejére) is érvényes. Az udvarról nyíló konyha első felében találjuk a konyhai szekrényt helyettesítő STELÁZSIT rajta a polgári ízlésű hímzett, feliratos „stelázsi­csíkokkal". Mellette a gyúródeszkát vala­mint a hosszú sodrófát, amelyet a gyúrt tészta kinyújtásán kívül mángorláshoz is SZANYI MÁRIA

Next

/
Oldalképek
Tartalom