A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-04 / 27. szám

Csak egy percre-Az iskolák folyosóin már elhalt a búcsúzó diákok énekének hangja, legföljebb csupán az illatozó virágcsokrokra és a lelkesítő szavakra emlékeznek még az élet első igazi próbáin: az érettségin s a fölvételi vizsgán túlesett fiatalok. A kassai (Kosice) gimnáziumok egyikében érettségizett KOCSIS GÁBOR is, ősztől pedig a Szlovák Műszaki Főiskolán szeretné folytatni tanulmányait. — Szép, magyarosan hangzó neved van, bizonyítványod alapján viszont szlovák tannyelvű gimnáziumban nyilvánítottak „éretté"... — A Zoboralján születtem, de mivel édesapám vasutasként dolgozik, gyerekkorom óta többször kellett lakhelyet változtatnunk. Árvában kezdtem el az általános iskola első osztályát, Zólyomban lettem gimnazista, Kassára pedig tavalyelőtt költöztünk. Otthon, családi körben azonban régebben is, ma is, magyarul beszélünk. — Most, hogy túljutottál életed első komoly erőpróbáján, mi a véleményed: szükség van az érettségi vizsgára ? — Feltétlenül szükséges ez a vizsga. A gimnázium négy éve szétesne, ha nem fogná össze a matúra. Az egyetemi és főiskolai felvételikről nem is beszélve, hiszen ezeken a vizsgákon tulajdonképpen ugyanazt kérik számon, mint az érettségi asztalnál: bizonyosfokú szakmai tudást és általános tájékozottságot. — A diákok többsége mégis félelmetes dolognak tartja az érettségit... — Most, hogy túl vagyok már rajta, enyhén -» szólva túlzásnak tartom az efféle állítást. Persze. én sem voltam különb másoknál, hiszen mielőtt a bizottság elé léptem volna, idegességemben vizesre izzadtam az ingemet ... Tény, hogy azért egy kissé a szerencse dolga is az érettségi, mert sokkal könnyebb dolga van például annak, aki "égy ismert írót vagy költőt húz, mint ha mondjuk a kortárs irodalom kevésbé feldolgozott kérdéseiből kell felelnie. De egy kis szerencsére nemcsak az érettségin, hanem az egész életben szüksége van az embernek. — Az írásbelit vagy a szóbelit érezted nehezebbnek ? — Szerintem leírni valamit könnyebb, mint néhány percnyi felkészülés után összefüggő és kimerítő feleletet adni egy témára. — Mi volt a kedvenc tantárgyad ? — Sokféle terület érdekelt. Elsősorban a matematika, a fizika és a kémia, de szívesen foglalkoztam az irodalommal és a történelemmel is. Példaképemnek a matektanárunkat tartom, aki nemcsak a számok nyelvén értett, de bármikor lehetett vele színházról, könyvekről is társalogni. — Dolgoztál az iskola ifjúsági szervezetében, egy amatőr ifi-zenekar dobosa vagy, szívesen sportolsz és még tovább is sorolhatnánk, mi minden érdekel. Nem érezted ezt a sok feladatot és megbízatást tehernek ? — Nem. Jó érzés volt, hogy rengeteget bíztak rám. Hogy mindenhol becsületesen sikerült helytállnom. Igaz, mindenért megdolgoztam, de a sok feladat egyben edzett is naponta. — Legközelebbi terved? — Évfolyamismétlés vagy más gátló körülmény nélkül, öt év múlva már a mérnöki diplomát is a „zsebemben" tudni. (mik-) 22 3Jó ízlése van a lánynak, állapította « meg a férfi. Itt minden olyan légies, nőies: a falon az értékes képek, a vastag, puha szőnyeg, a bútordarabok, a rengeteg könyv, lemez, színes tévé. — Éppen most kell fürdened? — kiáltott a férfi kissé megbántott hangon. — És meddig még?... Elázik a bőröd! — Rögtön elkészülök, bácsikám, ne türelmetlenkedj. A bárszekrényben találsz italt, tölts nekem is. — kiabálta vissza a lány a fürdőszobából. — Aztán majd főzök kávét is. Tudod, hogy olyan ízletes kávét sehol sem iszol, mint nálam. — Jól van, jól, csak igyekezz! —.dörmögte a férfi, nehézkesen, szuszogva felállt, italt vett elö és töltött a két pohárba. Az egyik pohárral megitta, újra töltötte. A hamutartó szélén füstölgő cigarettavéget elnyomta. Közben a lány is befejezte a fürdést. Papucsba dugta a lábát, magára kapta halványkék fürdőköpenyét és kilépett. — Itt vagyok, ragyogok! — mondta vidáman. — Töltöttél? Köszönöm! Szia! — Egyhajtásra kiitta a pohár tartalmát. — Ez jól esett. Biztosan a fejembe szalad. — Csak oda szaladhat, ahol üres helyet talál — jegyezte meg a férfi ironikusan, de nem bántó szándékkal. — Lángész nem vagyok, de totál hülye sem. — Nem akarlak megbántani. Okos kislány vagy te, Klára, mindig is elismertem — mondta a férfi kiengesztelöen. — Bár csak a fiamat áldotta volna meg a mindenható ennyi ésszel... Hanem tudod-e, hogy egyre jobban tetszik ez a kis meleg fészek!? — Tényleg? — Innen már semmi más nem hiányzik, csak egy .. . — ... férfi. Ezt akartad mondani, bácsikám? — Felnevetett. — Nem, bácsikám, innen semmi és senki nem hiányzik. Jól megvagyok én egyedül is, a bútoraimmal, könyveimmel, lemezeimmel... — Klára, neked tényleg nem hiányzik a férfi az életedből? — A férfi, vagy az élettársi? — Is, is... — Az élettárs egyáltalán nem hiányzik, bácsikám. Kerülgetni egy embert, kiszolgálni, eltűrni a szeszélyeit, alkalmazkodni hozzá, s mindezt csak azért, mert férfi ?... — Telitöltötte a két poharat. — Szia!... Nem bácsikám, én nem kötelezem el magam senkinek a két szép szeméért. — És a férfi? — Miért érdekel ez téged? — Csak úgy ... eszembe jutott... véletlenül ... — Annyira már ismerlek, bácsikám, hogy neked véletlenül soha semmi nem szokott eszedbe jutni — nevetett fel a lány. — Emögött rejtezik valami, ami hiányzik vagy éppen beleillik a terveidbe. A férfi rejtélyesen mosolygott. — Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre, Klára. Tényleg jégen csináltak a szüleid, vagy...? — Nem csináltak jégen, és nem folyik víz az ereimben, homokos sem vagyok, hanem normális, teljes értékű nőnek számítok, nagyon is annak, ha tudni akarod. Azt hiszem, ezzel befejeztük ezt a témátl? — Megsértődtél? — Miért sértődtem volna?... Nem vagyok én sem szűz, sem álszent, de még csak szégyenlős sem. Az orvos egyébként sem szégyenlős. Nem pirulok el a férfi nemiszerv láttán, és nem undorodom az ürüléktől, egyszólván semmi sem hoz zavarba. Befejeztem. Most te következel nagyra becsült bácsikám. A férfi hallgatott. Töltött, ivott, rágyújtott, keresztbe vetette a lábát. LOVICSEK BÉLA HUILÓ csnuG — Elégedett vagy a Fiattal? — Elégedett — meresztett nagy szemet Klára a bácsikájára. Sehogy sem tudta kitalálni, mi célból jöhetett. — Nyögd már ki végre, mi szél hozott ide éppen ma, karácsony napján!? — Unatkoztam otthon egyedül. — Ágnes néni? — Elutazott Pöstyénbe a fiunkhoz. — Jézuskát játszani? — Sok ajándékot vitt... — Ennyi az egész? — Majdnem ... Hány éves korodban is kerültél hozzánk? — Tizenegy... — Húsz éve... Hogy repülnek az évek!... Harmad emberöltő ... — Most mit kívánsz tőlem, hálálkodást, amiért felneveltetek?... — Ne csacsiskodj, Klára ... — mondta a férfi elgondolkozva. Igen, kicsi lány volt, amikor a szüleit autóbaleset érte, ők magukhoz vették és felnevelték. — Soha nem kívántam, hogy hálálkodj, jól tudod. — Azt nem, mást azonban igen ... Olyasmibe rántottál bele bácsikám, ami.. . — Csend! — szólt rá a férfi erélyesen. — A rizikóvállalás alig valami, a haszon viszont .. . Mit gondolsz, gyermekem, az orvosi fizetésedből élhetnél úgy, mint ahogy élsz? És a többi, amid van, ami körülvesz?. .. A kockázat az enyém, kizárólag az enyém. — De ha netán lebuksz, engem is meg a többieket is magaddal rántod ... Ha a kezdet kezdetén megtudom, hogy milyen játékba rántasz bele, egy pillanatig sem haboztam volna, rögtön futok a rendőrségre. Amikor azonban megtudtam, már késő volt, akkor már nem tehettem semmit, és sajnos most sem tehetek. A bábod vagyok. Kiszolgáltatott. Azt tehetsz velem, amit akarsz ... — Szemét elöntötte a könny. — Megkeseredtem, bácsikám, ne haragudj rám. Amit teszek, szöges ellentéte az orvosi hivatásnak, etikának. Ez az igazság, s az ellenkezőjéről soha nem tudsz meggyőzni, hiába is próbálkozol. A mázsás férfi arca megkeményedett, már amennyire egy hájas arc meg tud keményedni. A hangja is megszigorodott. — Elég a nyafogásból!... Azt már néhány évvel ezelőtt megbeszéltük és eldöntöttük, hogy nem nyafogunk, nem lelkizünk ... Idefigyelj, Klára!... Figyelsz? — Igen — mondta a lány szájához emelve a poharat. — Látod, hogy figyelek, nemi? — Van nekem egy tervező mérnököm. Kitűnő szakember. Néhányszor összerúgtuk vele a patkót, de most már minden oké. Szükségünk van arra a mérnökre, érted, szükségünk! — Ezt már ellentmondást nem tűrő hangon mondta a mázsás férfi. Klára nézte, nézte a bácsikáját, s rettentő gyűlöletet kezdett érezni iránta. Egyúttal félelmet is. Aki nem ismeri csak látásból, azt hiszi, hogy ez a mosolygó, guruló gömböc egy jóságtól csöpögő szívű nagyapó, aki térdén lovagoltatja az unokáit, akinek nem hagyja el a száját egyetlen szitok, de még keményebb szó sem, s aki úton-útfélen segíti, támogatja az embertársait, minden rászorulót. Aki csak a külsőségekből ítéli meg. el sem tudja képzelni, hogy milyen fenevadat takar a külseje, a megtévesztő mosolya, vagy az együttérző fájdalma, behízelgő hanghordozása, egész magatartása. De egyszer ráfázik, biztosan ráfázik! — Tehát szükséged van a mérnökre? — Igen. — Ha a beosztottad, kéznél van — mondta Klára —, mi szükség az én közreműködésemre? — Néha nagyon naiv tudsz lenni, Klára, akár egy tapasztalatlan, buta liba. — Köszönöm az elismerésed! — fortyant fel a lány. — Csak nem állhatok elébe azzal, hogy nézd Zolikám, ez és ez a helyzet, légy szíves szállj be a buliba, nem bánod meg. — Zoltán a neve? — Székely Zoltán ... — A Székely még elmegy, de a Zoltán! Unszimpatikus a számomra. Fiatal? — Egyidősek vagyunk: ötvenöt éves. Klára felnevetett. — Mit kezdjek egy vénülő trotylival?... Pardon! ,A férfi lenyelte a sértést, elvégre semmit sem számit, bár kissé megcsípte a hiúságát. — Ha találkozol vele. nyomban megváltozik a véleményed róla. Férfiember a javából és rém becsületes. Ezt tudnod kell róla. Nincs vaj a fején, egy csipetnyi sem. — Mondd, bácsikám, miért akarod tönkretenni, ha annyira makulátlan, és miből gondolod, hogy kötélnek áll? — Rajtad múlik, hogy kötélnek áll-e vagy sem ... Különben is úgy intézzük a dolgot, hogy eszébe sem jut, hogy „kötélnek áll". — Mit kell tudnom még róla? — Egyedüli hibája, ha ugyan hibának lehet nevezni, nagyon szereti a nőket. — Még most is. ötvenöt éves korára?... Csiklandozz meg, hogy nevethessek. . . No, és ha úgy is van, pontosan az én gyönyörű pofalemezem előtt fog leborulni és könyörögni, hogy bújjak az ágyába — mondta Klára maró öngúnnyal. — Egy kicsit melléfogtál, bácsikám, nem gondolod? — Azzal én nem törődöm, hogy milyen eszközökkel férkőzöl a bizalmába, a lényeg az. hogy a bizalmába kell férkőznöd és kapcsolatot tartani vele. — Hosszabb távon ? — Igen, hosszabb távon! — Képtelennek érzem magam ennek a feladatnak a megoldására, őszintén mondom : képtelennek... — mondta a lány maga elé nézve, fejét ingatva. Majd ivott egy kortyot és rágyújtott. — Bácsikám! Azt mondtad, Székely Zoltán?! — Igen. Jól megjegyezted a nevét. — Nem rokona annak a hajósnak, a Székely Andrásnak? — A bátyja ... — Igen? — kérdezte Klára elhúzva a szót. meglepetten. — Most kezdem érteni az összefüggéseket, és azt is, hogy miért van rá szükséged. A férfi elvigyorodott. — Egész jól kombinálsz, Klára, lassan belejössz, mint kiskutya az ugatásba ... Van még szabadságod? — Alig vettem ki valamit ebben az évben. Miért fontos ez? — Úgy intézd a dolgaidat, hogy január elején, pontosabban január ötödikétől a Tátrában tölthesd a szabadságodat. Zoltán az építészek négynapos nemzetközi szimpóziumán vesz részt. Mindenképpen össze kell vele jönnöd, itt Pozsonyban aztán már nem lesz probléma. A legnagyobb óvatossággal és körültekintéssel kell intézni a dolgokat. Azt hiszem, ezt nem kell bővebben magyaráznom. (Folytatjuk)