A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-22 / 34. szám

Reggel hét óra, indulunk. Afé­le turistakörútra: körülnézni strandokon, éttermekben, kisvendéglőkben, szállodák­ban, utakon — mivel találkozik a pihenni, üdülni, fürödni induló hazai és külföldi turista. A közutak forgalma egészen Léváig (Levice) — bár hétköznap van — tűr­hető. Sehol nincs tumultus, zsúfolt­ság, közlekedési dugó. Csak tűző nap és hőség. A benzinkutaknál sem áll nyolc-tíz autónál több; szinte minde­nütt gyors a kiszolgálás. Sőt, még az leszórt búza mennyisége is kevesebb a tavalyinál, állapítom meg némi csodálattal és megelégedéssel. De van viszont elgázolt nyúl, fácán, sün­disznó, kutya, macska, veréb, kacsa, liba — sok, nagyon sok. Tizenegy óra elmúlt néhány perc­cel, amikor megérkezünk a Léván túli Margita Ilona strandra. Kicsit távo­labbra esik a főúttól — az útirányt csupán egyetlen piciny tábla jelzi —, mégis óriási a tömeg. Közel három­ezer ember, tudom meg később Ján Osvaldtól, a strandfürdő vezetőjétől. Fölöttébb elcsodálkozom válaszán, amikor arra a kérdésemre, hogy mi­vel elégedett és mivel elégedetlen, azt mondja: — Mindennel elégedett vagyok. Furcsa, már csak azért, hiszen csu­pán kora reggel van meleg víz — háromezer literes a melegvizes tar­tály —, aztán egész nap egy csepp sem. Nagyon sokan vannak a kem­pingezők, sátorban, faházakban la­kók, akik egy-két hetet töltenek itt, és panaszkodnak, hogy este nem tudnak zuhanyozni, de még borotvál­kozni sem, az edénymosogatást nem is említve. Egyetlen étterem áll az üdülők rendelkezésére, ahol mind­össze kétféle étel között válogat­hatnak. Bár a mini élelmiszerbolt el­látottságát jónak ítélték meg a ven­dégek és az eladók is, de hús, hentes­áru tárolási okok miatt ott sem kapható, s az étteremben mindössze napi 380 adag ételt tudnak elkészíte­ni és kiszolgáltatni. Aztán kevés az üdítőital — három-négyféle kapható csak, az sem mindig. Gyakori hiány­cikkek: a palackozott sör, a csokolá­dé, a cukorka, a kekszfélék. Arról már nem is beszélve, hogy kempingcikke­ket és a napozáshoz, fürdőzéshez fontos kellékeket sem itt, sem más meglátogatott strandon nem árusíta­nak. Szóval, ezért furcsállom a strand­fürdő vezetőjének elégedettségét. Meg látom rajta, nem is veszi jó néven, hogy mindezen hiányosságok ról beszélek. Különféle objektív okokra hivatkozik, amiket csak rész­ben lehet megérteni és elfogadni, mert hiszen semmivel sem mente­gethető, hogy rosszak a vízcsapok, nem zárhatók a véceajtók, kevés a szemétkosár, sok helyen nagy a ren­detlenség stb. Vegyes érzésekkel és sok-sok jo­gos panasszal jegyzetfüzetünkben vet­tünk egy cseppet sem érzékeny bú­csút a jobb sorsra érdemes Margita Ilonától, s a Garam partján Zselizen robogtunk Párkány (Stúrovo) felé. A táj csodálatos, állapítottuk meg töbször is, de még milyen csodálatos lehetne, ha a folyó partja és az út között legalább húsz kilométeren­ként lenne egy-egy parkoló-pihenő. Néhány asztalkával, paddal, szemét­kosárral, esetleg falatozóbódéval, mosdóval, De sajnos, az egész útvo­nalon egyetlen pihenőt sem találunk. Pedig errefelé nemcsak sok hazai, de külföldi turista is megfordul. Igaz, nem európai főútvonal ez, mégis. Fél háromkor érjük el Párkányt, korgó gyomorral. Felhajtunk a Sport presszó-étterméhez, amely az egyko­ri Duna-híd hídfőjén áll. Tavaly nyá­ron jártam itt utoljára és akkor is föl a kérdést a főnöknek az országot többször keresztül-kasul végigjárt ri­porter, aki sok mindennel találkozott már, de ilyennel csak igen ritkán: hogyan csinálja? — Egyszerű — válaszolja Virág Ala­jos —, szeretem a szakmát és tiszte­lem a vendéget. Persze, és is elöhuza­kodhatnék úgynevezett objektív ne­hézségekkel. És ahelyett, hogy panaszkodtam vol­na, dolgoztam és dolgozom. Ma is, a pincérekkel együtt felszolgálok. Na­ponta éjfélkor fekszem le, hajnalban kelek, de ezt nem szabad, hogy a vendég meglássa, észrevegye. A ven­dég elvárja a jó ételt, a gyors kiszol­gálást, a tisztaságot, a rendet, a kel­lemes környezetet. És mi ehhez tart­juk magunkat. Ezért aztán nem vélet­megcsodáltam a gyors, udvarias ki­szolgálást, a tisztaságot. Most pedig ezenkívül még egy újdonság fogad: megnagyobbították a presszót. Rendelnék valami ennivalót, de a pincér sajnálattal közli: csak délután három óráig szolgálnak fel meleg ételt. Nem értem, miért, megyek a főnök után. Virág Alajos azonnal vá­laszt ad a miért re, amikor megmu­tatja a méretben egy lakótelepi la­káshoz illő konyhát: — Egyszerűen nincs hol megfőz­nünk több ételt, olyan piciny a kony­ha. A legtöbb, amit tehetünk, hogy napi négyszáz adagot felszolgálunk, persze, ezt is roppant erőfeszítéssel. Úgy, hogy háromkor nem szolgálunk fel meleg ételt, hanem a pincérek is beállnak krumplit tisztítani, segéd­kezni a vacsora elkészítésében. Más­képp az egyetlen szakácsnő képtelen lenne erre. Végignézem az étlapot. Kilencféle kész-, illetve frissensült kapható négy koronától tizenhat harminc kö­zötti árban. A pincérek most is rop­pant udvariasak, az illemhelyeken tö­kéletes a tisztaság, van törülköző és szappan is. És ráadásul megkapjuk a félretett utolsó két adag ételt... Mindezek láttán értetlenkedve teszi len, hogy nálunk mindig „telt ház'' van, szívesen visszajárnak a vendé­gek. Mindezt szinte harapófogóval kel­lett Virág Alajosból kihúzni. Mondja, ö nem szeret dicsekedni, újságban szerepelni, beszéljen helyette a mun­kája, munkájuk. És a fényképezőgép lencséje elé is csak kollégáival együtt volt hajlandó odáilni. Párkányból Paton keresztül Komá­rom (Komárno) felé tartunk. Dunamocson állunk meg. Felme­gyek a teraszos falatozóba, ahol a pult túlsó oldalán László Erzsébet azonnal panaszokkal kezdi: — Nagyon kevés — mennyiségben is, választékban is — a konzerv, a csokoládé, a cukorka. Jégkrém, fagy­lalt pedig szinte egyáltalán nem kap­ható. Üdítőitalokban eddig szeren­csére nem volt hiány, szinte állandó­an kapható négy-ötféle, bár nagyon örülnénk, annak, ha még bővebb len­ne a választék. Ffordós sört, csapo­lásra szállítottak mindig, de bizony palackozott sör gyakran hiánycikk. Pedig rengeteg ember meg állt itt, úgy hazaiak, mint külföldiek és res­tellem, hogy gyakran azt kell monda­nom: „nincs". Innen már csak egy ugrás Pat, az ottani termál strandfürdő. Kellemes, szép a környezet, tiszta a víz, és sok az ember. Hétvégeken hatezer ember is összezsúfolódik itt, hogy megmár­tózzon a két medencében, vizibicik­lizzen, kajakozzon a kicsinyke tavon. A huszonhét fokos víz kellemesen langyos, az üdítőital, a dzsúz az egyetlen, ami itt kapható — szintén. A nagy medence melletti négy zu­hany közül mindössze egy működik, és délben levesből sosem sikerül annyit főzni, hogy mindenkinek jus­son. Egyébként — mondják az embe­rek — mindennel elégedettek va­gyuk, jól érezzük magunkat, csak még jobb lenne ezen hiányosságok nélkül. Nekik is igazuk van, mint ahogy igaza volt annak a cseh házaspárnak is, amely a komáromi Európa Szálló­ban este hétkor szobát szeretett vol­na kivennik, de nem kaptak és dü­höngtek. A száztizenhárom ágy min­degyike foglalt, és abban sem re­ménykedhetnek, hogy a Centrál vagy a Spolocensky dom-ban kapnak szál­lást. Több lehetőség pedig nincs. Marad tehát az éjszakázás. A portán dolgozó két hostess saj­nálkozva magyarázza, hogy nincs hely, hogy előjegyzésben minden ágyat lefoglaltak a vendégek. Mond­ják, sokszor többszáz koronát is kí­nálnak az emberek, csak kapjanak szobát, nem sajnálnak érte semmi­lyen összeget, mert pihenni, aludni, zuhanyozni szeretnének, de ami nincs, az nincs. Újabb szálloda pedig nem épül a határvárosban. Pedig bi­zonyára most is nagyon sokan tölte­nék itt az éjszakájukat — jó egy kilométeres kocsisor áll a határátke­lőhely előtt —, esetleg megvacsoráz­nának, meginnának egy kávét, de sehol egy szabad hely, üres szék. Nagy a tömeg a szálló kertjében, kávéházában, éttermében, presszójá­ban, óriási az utcán is a tumultus. Nyolc óra jóval elmúlt, mikor elin­dulunk Komáromból. A Bratislava felé vezető út mentén már van jóné­hány pihenő, de szinte mindenütt csak egy-két asztalka és telitömött bűzlő szemétkosarak várják a fáradt utast. A turisták megvárják az estét, hogy besötétedjen, s az éj leple alatt a tilosban, valahol a fák alatt sátort verjenek, pihenjenek, úgy-ahogy. Tíz óra felé jár az idő, mire beérünk Bratislavába. Fárasztó volt ez a nap, A kellemes élményeket elnyomják, elhalványítják a kellemetlenek, a sokszor fölösleges, könnyen kiküszö­bölhető bosszúságok. Mindaz, amit aránylag könnyen, egyszerűen, ol­csón meg nem történtté lehetne ten­ni, hogy a turista csupa szép, kelle­mes visszacsalogató élménnyel ér­kezzen meg otthonába s barátainak, ismerőseinek valahogy így kezdje az élménybeszámolót: — Csodálatos volt, jövőre újra el­megyünk! ... ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom