A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-22 / 34. szám

ft ló növénykeverék elkészítése, illetve az esszencia áztatása és a tizenharmadik gyógyforrásnak tartott, enyhén alkohol tartalmú sárgás folyadék hektóinak érlelése manapság is a múlt század elején bevezetett, hagyományos módon történik. Lényegében úgy, ahogy annak idején még Joseph Becher készítette az Eredeti kartsbadi angol keserű első litereit... Ez pedig két évvel azután történt, hogy a ködös Albionból származó dr. Frobrig — a plettenberg-mietingeni főherceg háziorvosaként — 1805-ben megszállt a jónevű karlsbadi patikusnál. S ahogy két festő elsősorban a művészetről, két építész az épületek boltíveiről, egy orvos meg egy patikus a különféle gyógyfüvekröl, illetve az ezzel kapcsolatos gyógymódokról társalgott hosszú napokon és estéken át. A doktor szabad óráiban rengeteget járta a fürdőváros környékét, gyűjtötte a különböző növényeket, szárította vagy éppenséggel szeszbe, olajba mártogatta őket... Mielőtt aztán 1807-ben végleg hazautazott. egy kézzel írt papirost nyújtott át vendéglátójának: — Becher úr, ezt fogadja el tőlem. Az együtt töltött esték, beszélgetéseink emlékéül ... — mondta az orvos, s becsukódott mögötte az ajtó. A patikus izgatottan végigfutotta a szálkás betűkkel irt cédulát, s rögtön rádöbbent, hogy az , „élet elixírjének" receptjét tartja kezében, amelyről orvos barátjával az elmúlt hetek és hónapok során oly sokat beszélgettek ... Azonnal magára is zárta hát patikájának ajtaját, s lázas sietséggel munkához látott Mérte, méricskélte, az előírt arányban összekeverte az imént kapott recepten föltüntetett gyógynövényeket, aztán szeszbe mártotta, kilúgozta, vízzel higította az ily módon nyert pépet, majd további növényfélék hozzáadása után kiérlelte az egészet; végül pedig gondosan átszűrte és megkóstolta a sajátos illatú oldatszerű keveréket. Valami egészen különös, semmihez sem hasonlítható ürmöskeserü íz öntötte el a szájátl És ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy Karlsbad eddig nem ismert, tizenharmadik „forrásának" első cseppjeit tartja nyelvén ... Néhány korty után pedig már abban is bizonyos volt, hogy ezt az eredeti Izű italt a város tizenkét gyógyhatású ásványvízforrásának kiegészítéseként fogják majd kortyolgatni a betegek. Még ugyanabban az esztendőben szabadalmaztatta a likőrt és a sajátos alakú sötétzöld üveget is. Most már bátran hozzáláthatott az ürmös gyomorkeserű nagybani gyártásához. Eleinte, érthetően, csak gyógyszertárak rendeltek a jellegzetesen csomagolt „Becher-liqueur"-ből, de fokozatosan a legelőkelőbb éttermekben és a jobban menő üzletekben is megjelenik ez az ital; sőt, néhány esztendő múltán már Bécsben és Münchenben. Párizsban és Budapesten is egyaránt kapni. A néhai Joseph Becher örökébe először Johann, majd Gustav, később pedig Rudolf Becher lépett, s századunk harmincas éveiben pedig havonta már több mint ezer liter készül abból az italból, amelynek hatását Anatole France például a tokaji boréhoz hasonlította és jegyzeteiben a Becher-féle likőrt „a gyomor békességének csodatévő angyalaként" emlegeti. Gondolom, hogy e világhírű és sokszor orvosságként is elismert likőrnek előállítási titkát, több mint egy teljes évszádon át, kizárólag a Becher-család tagjai, illetve azok közvetlen leszármazottai tudták. A második világháború vége felé, az akkori idők zavaros viszonyai között kis híján elkallódott a recept, és csak a véletlen segített rábukkanni: egy elásott ékszeresládában, fürdőváros golfpályáinak egyikén bukkantak rá a pótolhatatlan értékű receptre! ... A titoktartás, természetesen, manapság is fontos követelmény a Karlovy Vary-i likőrgyárban. A népszerű Becherovka elkészítésének pontos titkát ezért csak ketten : az üzem igazgatója és a gyártásvezető ismerik. De biztonság kedvéért — elvégre az ember halandó — a gyógylikőr receptjének másolatát Prágában, az illetékes minisztérium páncélszekrényében .is őrzik. Nos, tulajdonképpen hogy is készül hát a világ valamennyi kontinensén ismert Karlovy Vary-i ürmöskeserü? Elég belépni a kapusfülkébe s az embert azonnal megcsapja a Becherovka jellegzetes illata ... Percek alatt kiderül, hogy a múló évtizedek során az egész épületet átitatta semmihez sem hasonlítható illatával ez a karlsbadi gyógylikőr. A hasas hordókkal zsúfolt, sötéten kongó pincéket épp úgy, mint a hordók fölött kanyargó rézcsövek bonyolult hálózatát vagy az emeleti irodahelyiségeket is. Az igazgató: VÁCLAV LUP1NEK (az ö távollétében pedig a gyártásvezető), szabályos időközökben köpenyt vált s porvédő maszkot húz arcára, majd belép a biztonsági zárral ellátott keverőkamra ajtaján. Hogy a következő percekben pontos részleteiben mi történik az ajtó mögött, az még a ravasz besurranásokhoz s egyéb furfangokhoz szokott riporter előtt is titok marad, mert az ide való belépésre sajnos az újságírói igazolvány sem jogosítja fel tuljdonosát... Maradjunk hát a tényéknél! Másfél-két óra múlva kinyilik a féltve őrzött ajtó, küszöbén megjelenik az igazgató. Ilyenkor csupa por a ruhája, de kezében egy fűszeres gyógynövényillatot árasztó zsákot tart. — A zsákban kereken húszféle gyógynövény és fűszer. Ezek egyike a várost övező erdőkből, másika pedig Ausztráliából vagy Afrikából került ide — mondja PRAVDOMIL MANHÁL. az üzem főképpen gazdasági ügyekkel foglalkozó igazgatóhelyettese. — Igazgatónk szigorúan titkos arányban összekeveri, majd megőrli a tizenharmadik forrás alapkeverékét. Pontosan úgy, ahogy ezernyolcszázhétben Becher tette, akinek neve ott díszeleg a sötétzöld üvegeken ... Higgye el, jópár esztendeje dolgozom már itt, de a gyógynövények és a fűszerek összekeverésének titkát én sem ismerem! Az imént kevert zsák egy szesszel teli kádba kerül, ahol ugyancsak precíz előírások szerint, alaposan kiáztatják. A gyártási folyamat következő láncszemeként ehhez az ízesített szeszhez adják hozzá a cukrot és a gyógyvizet. Ezután már a pincemester tudománya következik, hiszen hatalmas hordókban három-négy hónapig érlelik a Becherovkát. A kísértetiátó pincék patinás tölgyfahordóiból kerül a likőrbe a tanin, majd a sárgás, aromás ital tisztítása, szakszerűbben a likőr „vágása" következik. A végeláthatatlan csöveken keresztül csak ezután kerül a Becherovka a töltőberendezések földszinti részlegébe, ahol fehérköpenyes lányok, asszonyok évente mintegy tízmillió üvegbe csapolják, csomagolják Karlovy Vary tizenharmadik forrásának minden cseppjét. A gyárkapuban pedig ott állnak a tehergépkocsik, hogy először országúton, de aztán vasúton, hajón vagy repülőgépen a világ valamennyi sarkára elkerülhessen a Becherovka. Mert az örökfiatal Claudia Cardinale éppen úgy ismeri ennek a gyógylikörnek sajátos zamatát, mint az űrhajósok vagy Kurt Waldheim, az ENSZ főtitkára! Kell-e ennél jobb cégér egy ital számára? Aligha. Még szerencse, hogy az évente előállított ötven-ötvenötezer hektoliter Becherovkával nem a betegsegélyzö rendelkezik ... Persze, egy jó tanács azért így sem árt: aki nem énekelni akar ettől a likőrtől, hanem jó étvágyat kapni és gyógyulni, az naponta legföljebb fél deci enyhén hűtött eredeti Becher-liqueurt igyon. Erre koccintunk az igazgatóhelyettessel is. MIKLÓSI PÉTER Hétvégi levél Már sokan és sokszor írták, beszétek arról, hogy milyen nagy jelentősége van a kritikának és az önkritikának. Hogy a kritika és az önkritika egyik mozgatója további fejlődésünknek. Azt is szokták mondani, az élet sója. És ha ez hiányzik, nincs az életnek ize, olyan az egész, mint a húsleves só nélkül. No. meg olyan nélküle az élet, mint az állóvíz, melyben semmi sem mozdul, csak tesped. Az ilyen „állóvizet" többnyire csak akkor mozgatják meg. amikor már bűzlik, és egyre többen érzik a szagát. De most nem a kritika és az önkritika fontosságáról akarok imi. A kritika és az önkritika kapcsán egy jelenségről szeretnék szólni. Sajnos, sokan úgy gondolják, és ezt a gyakorlatban is érvényesitik, hogy a kritika joga főleg a vezetőké, az önkritika joga pedig a beosztottaké. Az egyik fél bírál, a másik meg önbirálatot gyakorol. így aztán nagyszerűen mennek a dolgok. Az ilyen „idillikus" munkamegosztásban, csak akkor történik baj, ha netán a beosztott a kötelező önkritikán kívül arra merészkedik, hogy ő is éljen a kritika jogával és bírál, elmondja, \ hogy — uram bocsá — a vezető is követhet el hibákat. Ilyenkor mindenki azt várná, hogy az, aki mindig a kritikai hangnem hordozója volt, és megkövetelte mindenkitől az önkritikát, most az egyszer ö is önkritikát fog gyakorolni. Őszintén, hadd lássák a többiek, hogy van bátorsága, no meg példát mutat. Ám az, aki ezt igy gondolja, téved. A bírálatra számosan úgy válaszolnak, hogy: „Jól van, de akkor majd megnézzük ezt is, meg azt is." Ezzel tudtára adja a bírálónak: ha a kritikai hangot, mely sehogy sem illik bele az „eredeti" munkamegosztásba, tovább folytatja, majd ö megmutatja, hogy ki az úr a háznál. Mert neki, a vezetőnek, esze ágában sincs önkritikát gyakorolni, sem most, sem máskor. Ez nem az ö „stílusa". Ügyesen megkerüli a személyét, ért kritikát, és önbírálat helyett ellentámadásba lendül. Vagy legalábbis azt az érzést kelti, hogy „kedves barátaim, én sokkal többet tudok rólatok, mint ti rólam, és ha én kinyitom a számat, akkor nagy baj lesz. „Ilyenkor a beosztott bíráló rendszerint elhallgat, és úgy véli. hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem." Jól van ez igy? Nincs! A bírálat és önbírálat joga egyformán vonatkozik mindenkire. És azt az elvet is érvényesíteni kellene, hogy először tisztázzuk, illetve tárgyaljuk meg a bírálattal kapcsolatos problémákat, a bírálat kapcsán támadt ügyet zárjuk le, és csak aztán beszéljünk mások munkájáról, problémájáról. Az az ember, aki elfojtja a bírálatot, valahol összetéveszti a bírálat és önbírálat kérdését a futballal a jégkoronggal. Ott érvényesül ugyanis az a jelszó, hogy a legjobb védekezés a támadás; minél gyakrabban vagy az ellenfél kapujánál, annál nagyobb lehetősége van annak, hogy nem kapsz gólt, vagy csak keveset. Ám a kritika és az önkritika kérdése nem futball, és nem jégkorong. A kritika és önkritika esetében nem megyünk semmire vele, ha minden kapott labdát jó messzire, az ellenfél kapujához rúgjuk. Öngólt így is rughatunk. Az a vezető, aki szolgalelkűségre neveli beosztottjait, nem jó vezető, nem szocialista, nem kommunista. Elfelejtette azt a kort, melynek tanúja volt. Az egykor élt ispánok és intézők útját járja, módszerét alkalmazza. A vezetők döntő többsége becsületes és jót akar. Aki fél a bírálattól, az nemcsak környezetével és munkatársaival, hanem előbb-utóbb önmagával, elveivel is szembe kerül. Legyünk azon, hogy a rossz vezető típusa egyre ritkuljon, s a kritika és önkritika jogát — beosztásra való tekintet nélkül — mindenki érvényesítse. p.o •OCc 3