A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-04 / 27. szám

már a helyszínen, tehát Vágsellyén voltunk. A lovakat akkorra már kivezették az istállókból. A ménes csendben legelészett, a versenylovakat pedig a reggeli edzés előtt körbejáratták a trappkarikán, hogy kioldják tagjaikból az éjszakai nehézkességet. A táltosok egytől egyig gyönyörűek voltak, fényesre kefélt barna szőrük, fekete sörényük csillogott a júniusi napfényben! A ménesből a csikók másfél éves korukban kerülnek „használatbavételre", addig csak a száguldás és a szabad élet örömeit ismerik. Ekkor azonban, szinte minden oldalról, korlátok veszik körül a fiatalka lovakat. Elválasztják őket csikókoruk pajtásaitól, szájukba zabla kerül, hátukra kantár és — lovas!... Nehéz az átmenet, vannak hónapokon át keservesen „síró", azaz fájdalmasan nyerítő lovacskák is. De lassan megszokják az új életformát, vele a zablát, a kantárt meg a nyerget. És megismerkednek ápolóikkal, lovasaikkal: a mezőgazdasági szakmunkásképző tanulóival, akik diáklétükre is szinte megszállottan szeretik őket. Ottjártamkor több tizenöt-tizennyolc éves fiút meg lányt kérdeztem meg: vajon miért kedvelik a lovakat? Sorban le is jegyeztem válaszaikat: — Aranyos... és végtelenül barátságos állat... Csak szeretni lehet... Rendkívül művelt és érzékeny állat, nagyon tapintatosan keli bánni vele ... Okos és szófogadó, ha tudja, hogy mit akar töle az ember... Szavakban nem is tudom elmondani, hogy milyen ragaszkodó és kedves ... Gyöpös Lajos szakoktató mosolyogva, csöndben hallgatja diákjainak őszinte lelkendezését; látszik az arcán, hogy a szíve mélyén örül a fiatalok „szakmai" ragaszkodásának. Bólint is egyet, de szavaiban a puszta öröm helyett mégis inkább évtizedes tapasztalatainak súlyát érzem, amikor komolyra fordítva a szót leszögezi: — Sokan ábrándos tervekkel, esetleg halhatatlan zsokéhírnévröl álmodozva lépik át először iskolánk küszöbét... Ha csak efféle ábrándozás hozta őket ide, akkor egy-kettőre kijózanodnak romantikus elképzeléseikből, mert sorrendben először a nagyonis fárasztó lóápolás szakmai ismereteit kell itt mindenkinek elsajátítania; csak azután jöhet a lovaglás. Ezért a nyereg meg a kantár helyett, először vasvillát adunk minden elsős kezébe, megmutatjuk, hol áll a szalmakazal, hol van a trágyadomb és tessék munkához látni. Gondolom, ez valami olyasféle próbatétel, mint a matrózinas számára a fedélzetsúrolás ... Aki viszont ennek ellenére sem veszíti el kedvét attól, hogy lóápoló szakmunkás legyen, annak valóban őszinte vonzalma van a lovakhoz és a lovagláshoz. Ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy valaki bármennyire is fürgén forgatja a villát vagy csutakolja ügyesen a lovakat, ez még távolról sem jelenti, hogy biztosan zsoké lehet belőle. — Ehhez ugyanis bizonyos alkati előfeltételek kellenek — veszi át a szót Ján Humpl mérnök, a szakmunkásképző igazgatója. — Fontos az alacsony növés, a könnyű csontozat, az ötven kiló körüli súly. Egy lovasnak bátornak kell lennie és vakmerőnek, ám egy csipetnyi vagányság sem hiányozhat belőle, mert szükség esetén kockáztatni is tudnia kell. De épp olyan fontos, hogy egyben higgadt is legyen. — Vajon miért a kettősség ? Az igazgató tekintete a trappkarikán galoppozó másodikosokra szökken. — Mert egy zsokénak általában verseny közben kell terveznie, taktikát változtatgatnia. Hiába ismeri a lovat, egy versenypályára lépő ló — az mindig kiismerhetetlen. Sohasem lehet előre kiszámítani, hogy viselkedik majd a versenyen. Előfordulhat, hogy váratlanul elönti a lámpaláz, hiszen a lovak épp úgy izgulnak verseny előtt, mint a lovasaik. A tapasztaltabb versenyló már reggel tudja, hogy mi vár rá aznap, mert a versenyek napján korábban kapja a délben szokásos zabot meg vizet. Régi, híres zsokék vallomásait olvasva nemegyszer találtam utalást arra, hogy a vérbeli versenylovasok néha napokig alig esznek valamit; hogy egy zsoké nem is kilókat, hanem mázsákat koplal le élete során. Amikor ezt az igazgatónak is megemlítem, Humpl mérnök homlokán haragosan összefutnak a ráncok: — Iskolánkban szigorúan tilos az ilyesmi! — válaszolja erélyesen. — Növendékeink nevelői felügyelet alatt étkeznek, nehogy esetleg kísértésbe essenek. Aki a rendszeres és kiadós étkezés ellenére is hozni tudja az ideális zsokéalkatot és a megfelelő súlyt, emellett a szakoktatók véleménye szerint tehetsége s rátermettsége is van, az esetleg kaphat versenylovaglási engedélyt. De az edzés mellett jól kell tanulnia és a lóápolást sem szabad elhanyagolnia. Hadd mondjam ei, hogy az itt tanuló diákok gyakorlati foglalkozásának napi menetrendje bizony eléggé fárasztó munkát ír elő. Először letisztítják a lovakat, utána etetés-itatás következik. Amikor mindezzel elkészültek, a ménes legelni indul, a versenylovakra pedig fölteszik a kantárt, a filcet és a nyerget, aztán egyenként kiviszik őket az istállókból. Kiügetnek a trappkarikára, és tíz-tizenöt percet gyakorlatoznak. Aztán a mester kiadja az utasítást, hogy ki hogyan lovagoljon aznap: ki az, aki lassúban és ki mehet galoppban. Latban treníroznak: egy lat nyolc-tíz lovasból s ugyanennyi lóból áll. Az edzés után szép lassan visszafogják a lovakat, visszatrappolnak velük az istállóba. Ledörzsölik az állatról az izzadságot, tiszta vízzel lemossák a lábát, aztán kötőféket tesznek rá. lecsutakolják és friss szalmát terítenek alája. Az öreg lovak állva pihennek, de éjszakára ők is lefekszenek. Végül vizet, zabot kap a ló. Jócskán elmúlt már dél, amikorra végeznek a lóápolók, de az inspekciós délután is etet, itat, felügyel. Nos, kedves Éviké (de a többiek is, tehát Lacika és Kati, Zsófi és Zoli), bárki láthatja : nem olyan egyszerű, hogy valaki zsoké lehessen. Megfelelő alkat kell hozzá, tehetség, megszállottság, és persze szerencse is ... Úgy mint minden szakmához és hivatáshoz. ha valaki igazán eredményt akar elérni! MIKLÓSI PÉTER GYÖKERES GYÖRGY FELVÉTELEI Emberi sorsok A MÁMOR RABSÁGÁBAN Öröm után üröm Az Alkoholizmus Elleni Országos Bizottság egyik kiadványa szerint: „A szeszes italok fogyasztása hazánkban intenzíven növekszik. A felszabadulás előtti időszakhoz viszonyítva körülbelül negyven százalékkal több bort, hússzor több sört és a házi zugfőzdék ellenőrizhetetlen forgalmától eltekintve, hivatalosan, kétszer annyi töményszeszt fogyasztunk. A lakosság egy évben több mint tizenöt milliárd koronát költ alkoholos italokra. Rendszeresen a lakosság mintegy húsz százaléka jár kocsmába, borozóba, italboltba. Az ötezernél kisebb lélekszámú községekben a kocsmalátogatók a lakosság harminc százalékát teszi ki, ami azt jelenti, hogy a férfiaknak több mint a fele rendszeresen az italboltban tölti szabad idejét. A munkások között a kocsmalátogatás mintegy harmincöt százalékos, a szellemi dolgozóknál ez az arány tíz-tizenöt százalék, ám a vizsgálatok szerint e réteg alkoholfogyasztása — menynyiségl tekintetben — nem tér el jelentősen a többi rétegtől, hiszen inkább otthon Iszik ... Az alkoholizmus családbomlasztó hatása nyilvánvaló: a válások felében játszik közre és az állami gondozásba jutó gyermekek többsége hazánkban alkoholista családból származik. Megbízható becslések szerint az alkoholizmus pénzben kifejezett népgazdasági haszna fokozatosan meghaladja az alkoholból származó állami bevételeket!" § § § A detoxikáló egészségügyi állomások, azaz a kijózanító szobák forgalma szintén kiszámíthatatlan, bár a látogatottság abszolút számait tekintve, ugyancsak emelkedőben van „népszerűségük". Persze, aki detoxikálóba "kerül, nem okvetlenül alkoholista. Lehet, hogy csak alkalmi részeg. Reggelre kialussza magát, és igyekszik az éjszakai kalandot mielőbb elfelejteni. Józanul, csendes megfigyelőként is érdemes egy éjszakát eltölteni a kijózanítóban. § § § Kellemesen nyárias, júniusi este. Huszonkét óra körül nyomom meg a detoxikáló állomás csöngőjét. Két fehérköpenyes és két civilruhás ember kíváncsi tekintete fogad. Amikor előzetes megbeszélésünkre hivatkozva elmondom: mi járatban vagyok, mosolyogva betessékelnek. Egy több ágyas női és egy valamivel nagyobb férfi kórterem, orvosi rendelő, kezelőszoba, zuhanyozó, mosdó, öltöző — ebből áll a kijózanitás „otthona". Ebben az intézetben évente mintegy kétezer ember alussza ki mámorát a patyolatfehér ágyneművel borított ágyakban. Egy-egy éjszakára átlagosan öt-hat látogató esik; a férfiak és nők közti arány 6:2. A részegeket általában a közbiztonsági szervek járőrkocsijai szállítják ide. Az ittasan elkövetett törvényszegő kihágás esetről esetre szinte alig változik: botránykeltés, rendzavarás, duhajkodó részegség. Alig múlt el este tíz óra, a férfiak osztályán három ágy máris foglalt. Beszélgetek az ápolószemélyzettel, csendben múlik az idö. Röviddel tizenegy előtt rendőrségi kocsi fékez az utcán. Egy középkorú asszonyt támogatnak ki a Zsiguliból, megérkezett az éjszaka első „hölgyvendége". A kezelőszobában először a személyi adatait írják be. Az ápolónő a jelenlévők előtt nézi át a táskáját és ruházatát. Jegyzőkönyvbe vesz minden darabot, aztán egy szekrénykébe zárja az illető magántulajdonát. Pénz nincs is a páciensnél, mindössze tíz korona ötven fillér. A „vendég" többszöri, türelmes felszólítás ellenére sem hajlandó átmenni a kórterembe és lefeküdni. Néhány percnyi meddő rábeszélés után a két civilruhás férfi ügyes mozdulattal elkapja H. G. karját, és az ápoló irányítását követve a szomszéd helyiségbe kísérik a révedező tekintetű nöt. — A részeg nö rosszabb, mint a férfi — mondja az egyik ápoló. — Miért? — Agresszív. Kötözködö. Éjfél körül újabb páciens érkezik. Az egyenruhás rendörök kíséretében ezúttal egy férfi áll az ajtóban. Otthon randalírozott: törte-zúzta a konyhaasztalt, feleségét és nagyobbik fiát a kezében maradt asztallábbal ütlegelte. Itt már csendesen viselkedik, de annyira részeg, hogy képtelen egyenesen megállni a lábán. Engedelmesen türi, amig a személyzet megméri a vérnyomását és iktatásba veszik az adatait. Imbolygó léptekkel ugyan, de első felszólításra a kórterem felé indul. Már levetkőzni sem bír, ruhástul dől az ágyra és rögtön elalszik. Húsz perccel később újabb járőrkocsi fékez a bejárat előtt. — Nicsak, egy törzsvendég!... — jegyzi meg a fehérköpenyes ápoló, amikor meglátja „kibillenni" a kocsiból C. K.-t. — Évente többször fordul meg nálunk. Ez alkalommal a szokottnál jóval nagyobb lármával érkezik. Tántorgó léptekkel, bilincsbe vert csuklókkal lép a kezelőszobába, de még most is agresszív. Nem óhajt belefújni a Detalkol-csövecskébe, nem óhajt vérnyomást, pulzust méretni, nem óhajt lefeküdni... Lám, azért nemcsak a pohár fenekére nézett nők agresszívek . .. Néhány percnyi hasztalan rábeszélés után az ápoló és a két segítő (akik elvonókúrán lévő betegek, és a kijózanítóba a szemléltető „oktatás" keretében vannak beosztva!) megragadják a karját és erőszakkal kísérik be a férfiak számára fenntartott kórterembe. C. K. azonban annyira erőszakos, hogy oda kell őt szíjazni az ágyhoz. Dühösen szitkozódik, teli torokból kiabál. Csak fél óra múlva csendesedik el a hangos méltatlankodás. A járörkocsi súlyos rendzavarásért szállította őt ide a belvárosi kávéházak egyikéből; a bilincseket pedig túlságosan heveskedő „legénykedéséért" kapta. Hajnali fél négyig még két újabb páciens érkezik: egy férfi s egy további nö. Mindketten családosak, éjszakába nyúlt munkahelyi ünnepségekről szállították őket ide. § § § A „vendégek" reggel karikás szemmel, bizonytalan tekintettel keresik, hogy hol vannak. Aztán lezuhanyoznak és szótlanul fölöltöznek. Zavart tekintettel veszik át leltárba vett értékcikkeiket, a szállásért járó postautalványt és szótlanul, földre szegezett tekintettel indulnak hazafelé. A mértéktartást még tanulni kell. Ivásban is. Sokaknak. i -i