A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-13 / 33. szám

Az első találkozás nem tegnap volt, nem is tegnapelőtt, hanem kereken harminc esztendeje; akár ünnepelhetnénk is valami zenés helyen, jó bor mellett, elénekelhetnénk a „Vidróczki hires nyája" kezdetű betyárnótát, ha a gyomrunk a hangunk s a kedvünk a régi volna. Negyvenhat évesen azonban már jobb kerülni az ilyen vidám léhaságot, bűnre vezető ünnepi alkalmakat. Kerüljük is igencsak nagy sikerrel, úgy hogy mostanában — tehát harminc év után — alig-alig találkoztunk. Ha mégis, akkor sem holmi kiskocsmában, hanem teljesen váratlanul valamelyik kórház agyonfertötlenített folyosóján. — Képzeld, infarktusom volt s nem is tudtam rólal — így Tőzsér. — Nekem meg lehet, hogy elvágják a gégámat! — igy jómagam. Akkor — harminc évvel ezelőtt — legjobban a haját irigyeltem : aranyszőke volt, hullámos és igen költőiesen hullott a homlokába. Ilyen hajtincsek birtokában igazán gyerekjáték lehet jó verseket írni, gondolhattam, de azért összebarátkoztunk, felolvastuk egymásnak (és Koncsolnak) legújabb verseinket, aztán csak álltunk a gimnázium udvarán és ámuldoztunk: hát ide bizony összecsődítették az ország legszebb lányait, itt bajos lesz tanulni! De azért tanultunk, tanulgattunk, s nem is rosszul, ha jól emlékszem. Közben irtunk, vitatkoztunk még veszekedtünk is néha. Különösen Tőzsér volt sokszor harapós kedvében. Az ö verseit már az újságok is egyre gyakrabban közölték, véleménye tehát szinte megfellebezhetetlen volt és többnyire ... lesújtó. Néha tökéletes sikerrel vette el a kedvem a versírástól, szerencsére ott volt Koncsol, ilyenkor mindig az ő önzetlen lelkesedése segített át több órán tartó válságaimon. Még két dolog miatt irigyeltem Tözsért: gyönyörű kézírása miatt, amely mellett az enyém még macskakaparásnak is ronda volt és bizonyos rögeszméi miatt, amiket csak jóval később neveztünk rögeszmének, akkoriban „nézet", „meggyőződés" volt a nevük, de akár igy nevezzük, akár úgy, sok egyéb mellett szerepük volt abban, hogy Tőzsérnek néhány hét alatt komoly tekintélye lett a gimnáziumban, nemcsak a „szecskák", azaz az elsősök, hanem a végzős nagydiákok, söt a tanárok előtt is. Ez nem is olyan kis dolog, hiszen kamaszkorban inkább testi erővel, ügyességgel lehet komoly tekintélyre szert tenni. Tőzsér barátom egyik ilyen jellemző és kedves rögeszméje az volt, hogy ö bizony nem hajlandó senkinek, az atyaistennek se, „kezét csókolom"-ot köszönni. Ez eddig rendben is lett volna, viszont elvárta, hogy más se köszönjön igy. Söt, egyszer még egy cikket is menesztett ezügyben az Új Szó-ba, nevezetesen arról, hogy Komáromban egy bizonyos hölgynek a diákok „kezét csókolom"-ot köszönnek. A cikk megjelent és szép kis botrányt kavart, akkorát mindenesetre, hogy jómagam ma is emlékszem rá. Arra is, hogy akkor gratuláltam Tőzsérnek, őszintén és bizony egy kicsit irigykedve. Későbbi és mai találkozások Ha egy mai találkozást nem akarok a véletlenre bízni, akkor megbeszélem Tőzsérrel, hogy felkeresem öt interjú-ügyben, mondjuk: hétfőn. Hétfőn aztán hiába mászkálok-keringek a Dudvág (Dudvazská) utcán, Tözsért nem találom otthon, rosszul beszéltük meg a dolgokat, valahol félreértettük egymást. Másodszorra azért sikerül a találkozás. Azt mindenesetre megállapíthatom, méghozzá nem is először, hogy Tőzsér barátomra aranyszőke hajtincsei miatt már nem kell irigykednem: a harminc év szelei-viharai alaposan szétkapkodták. — Hát a rögeszmék? Azokkal hogy állunk? Van-e még egyáltalán rögeszméd? — Már nincs. Régebben volt, nem is egy. De nem bántam meg egyiket sem. Nosztalgiával gondolok rájuk. Aki rögeszmétől vezéreltetve cselekszik, az azt csinál, amit akar, aki anélkül: amit lehet. — Szoktál-e már „Kézit csókolom"-ot köszönni? Ha igen: kinek? — Látod, egyik rögeszmém volt a sok közül (s ezt te nagyon jól tudod, hisz azért kérdezed), hogy csak azért sem fogok megalázkodni senki előtt. Aztán rájöttem,- hogy minden szónak számtalan jelentése megélhető. Nálunk otthon nem volt szokás a „kézit csókolomozás", anyám gúnynak vette volna, ha egyszer igy köszönök neki, de aztán én is megcsaládosodtam, s a gyerekeim nagymamájának kijáró tisztelettöbletet nem tudtam másként megfogalmazni, csak igy: „Kezét csókolom!" Az új helyzet megtanított a frázis új jelentésére. — Komolyan veszed önmagadat? — Túlságosan is. Nem igen tudok játszani. A játék kockázatát felelőtlenségnek tartom. Vagy inkább tartottam. Mert hisz ilyen vonatkozásban is sokat változtam. Kezdem érteni, hogy a természet is játszik. A lehetőségek milliárdjaival labdázik. Magasba dobja őket, de csak egyet kap el közülük. S ez az „egy" a szegény halandót megtéveszti, mert azt hiszi, hogy szándék nélkül van benne. Mármint abban, hogy piros labdát kap-e el, vagy zöldet. Holott a szándék nem a színben van, hanem az elkapás mozdulatában. Aki túlságosan komolyan veszi önmagát, az — mondjuk — csak a piros labdát hajlandó elkapni, aztán végülis esetleg semmilyen labda nem jut neki, kívül marad a lehetőségeken. Az „ismerd meg önmagadat"-tal kellett volna nekem is kezdenem, a lehetőségek végtelenét felfedni önmagamban és a világban, s nem komolyan venni az egy piros labdát. Dehát ez, sajnos, alkati kérdés. „Megcsaládosodtam". S tényleg szinte egy családi idill közepébe csöppentem: Erzsike, Tőzsér felesége a gyerekeket Istvánt és Árpádot vacsoráztatja, fekteti, altatja, eleinte nem sok sikerrel, hisz először Árpád lopakszik be a szobába, azután István, s veszik közre az apjukat, egymásra féltékenyen, amiképp az egy ikerpárhoz illik. TALÁLKOZÁSOK TŐZSÉR ÁRPÁDDAL „Megcsaládosodtam". Ez a szó közbeeső találkozásokat juttat az eszembe. Péterfalván, az ötvenes évek elején. Tőzsér apját, a „mogorva csillag"-ot Gézát, a köftö bátyját, akiben megvolt a „derűs többlet", s néhány nap alatt csaknem jobb barátságba keveredtem vele, mint az öccsei voltam, s mindenekelőtt, a drága Tőzsér nénit juttatja eszembe ez a szó, akinek villogó szellemét, kedves humorát nem győztem csodálni. Ez a hajdani család néhány év alatt egyetlen tagjára, a költőre fogyatkozott (Géza abban az évben halt meg tragikusan amikor az én öcsém). A „megcsaládosodtam" szónak más az akusztikája ezen a helyen, mint máshol." Nem dicsekvésképpen mondom, de azt hiszem én vagyok Tőzsér Árpád legjobb (vagy legalábbis legszorgalmasabb) olvasója. Meggyőződésem, hogy minden (vers) sorát elolvastam eddig, ha csak nem valami általam ismeretlen, illegális újságban jelent meg, amit kétlek. — Amióta ismerlek te mindig tudtad, hogy költő leszel. Mikor „döntöttél " így? — Tévedsz, sohasem „döntöttem el", hogy költő leszek. De nálunk a családban szinte mindenki irt verset. Idősebbik bátyám tizennyolc éves korában kórházba került, s ott beleszeretett egy ápolónőbe (aki mellesleg apáca volt), s egy egész füzetet teleírt szerelmes verseivel. Még a kívül-belül „mogorva" apám is verselt. Nemrég került a kezembe egy könyv, s az egyik tiszta lapján apám szálkás betűivel egy terjedelmes vers. A vers első két sora: Sümeg vára, Sümeg vára, de becsaptál minket máma" A dátum: 1944. május 14. Az Ausztria felé menetelő apámból a katonasors csinált költöt. Anyám verselt a legtudatosabban és legügyesebben. Füzeteket írt tele vallásos fohászokkal, sóhajokkal, vallomás szerű versezetekkel. Nálunk (s gondolom nemcsak nálunk, hanem az egész faluban) az írás szinte egyenlő volt a versírással. Valahogy úgy, ahogy a paraszt baka régebben versben irta apjához, anyjához, szeretőjéhez címzett leveleit. Ha nem akarta is, vers lett belőle. Én is igy írtam első verseimet, s csak később tudtam meg, hogy aki rímekben, képekben beszél, annak költő a neve. — Szükség van még költészetre? Milyen szükség és milyen költészetre? — A költészetnek szinte műfaji ismérve, hogy elsősorban annak van rá szüksége, aki írja. S az már más kérdés, hogy művét aztán mások is elolvassák. S ilyen értelemben ma is szükség van versre. — Te magad olvasol-e még verseket? Milyeneket? — Kérdésedben rezignáció van: az a meggyőződésed, hogy már nem érdemes verset olvasni, még esetleg az a gyakorlatod, hogy te már nem olvasol verset. Megnyugtatlak: én is sokkal kevesebbet, mint megboldogult ifjú korunkban, mikor nem tudtam elképzelni táskádat (táskámat) egy József Attila, Illyés vagy Nagy László kötet nélkül. De azért még mindig elég sok versszöveg kerül kezembe. Sok hivatalból (a Madách Kiadó szlovák versköteteit általában én szerkesztem), ezeket többnyire unom, de úgy érzem hivatalból olvasom a Magyar Műhely, a Symposion vagy a Mozgó Világ avantgarde kísérleteit is. Még mindig nem akarok lemaradni semmiről, de mivel ezek a fajta versek is egyre ritkábban villanyoznak fel, ezeket is únom. Úgy érzem, a leghajmeresztőbb kísérleteket (képverseket, törmelékverseket, team-szövegeket) is olvastam, láttam már valahol. Igazi érdeklődéssel, elmélyüléssel csak a jól megdolgozott, az értelmet kiszámíthatatlan kanyarokra késztető, tehát a „lehetőségek milliárdját" villantó verseket tudom olvasni. — „Kár, hogy nem én csináltam a világot!" gyakran idézed nagyapádnak ezt a mondását, gondolom egyetértve vele. Mondj legalább három dolgot, amit te másképp csináltál volna, mint ahogy van! — Azt hiszem, legelőször is a nyelvvel csinálnék valamit. Olyan értelemben kéne tökéletesíteni, hogy jóval rövidebb úton közvetítse két tudat egymásnak szánt közlendőit, s ne háborút közvetítsen, ha én békét mondok. Dehát a költő végül is pontosan egy ilyen nyelv kimunkálásán fáradozik. Tőzsér nagyapám mondását tehát akár úgy is értelmezhetem, hogy már ö is költő akart lenni. — Lényegében két műfajban dolgozol: verset és esszét írsz. Van-e olyan terved, hogy más irodalmi műfajt is kipróbálsz? Mondjuk: a drámát? — Tulajdonképpen már régen prózát vagy drámát kéne írnom: Elmondtam már, hogy verset az ír, akinek szüksége van valamire, s a hiányt, a szükséget a verssel tölti ki, s ezt úgy folytathatnám, hogy drámát, prózát meg az ir, aki közölni: adni akar valamit. Az én gyerekkorom körülbelül úgy a harminchetedik életévemig húzódott el, addig egyre hiányokat, szükségeket éreztem, tehát verset írtam, kb. tíz éve azonban már közlendőim vannak s még mindig verset irok. Valószínűleg kényelemből. De az is lehet, hogy már csak formailag vers, amit írok. — Mint egykori újságírót is kérdezlek: mi a véleményed a csehszlovákiai magyar újságírásról és egészen konkrétan a Hétről? — Nálunk többnyire az „újságíró", aki tehetség vagy egyéniség híján kikopott az irodalomból. Az újságíró (ha van tehetsége és egyénisége) a részt is pillanatok alatt az egészbe s az egész fontossági szintjére emeli. A mi újságíróink az egészet is elbagatelízálják, a rész szintjére „provincializálják". A Hét ez alól annyiban kivétel, hogy iró-újságírók írják, pontosaban, olyan irók, költők, akik szinte csak másodállásban újságírók. Ebből a nagy helyzeti előnyből azonban — sajnos — nem az irodalmiság magasabb igénye, hanem a lirizálás. a vizenyösités veszélye következik. A Hét írószerkesztői az irodalmiság jegyében nem többet mondanak, hanem . kevesebbet. S itt hirtelen pontot is tehetünk: a további lirizálást- vizenyösítést elkerülendő. ZS. NAGY LAJOS (Prandl Sándor felvétele) 14