A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-08 / 32. szám

Csak egy percre. Horváth Pál huszonhét éves. Bratislavában született, Jókán (Jelka) nevelkedett, édesapja szövetkezetben dolgozik, édesanyja háztartásbeli. Két testvére van. Szencen érettségizett a magyar tanítási nyelvű gimnáziumban. Most végzett az orvosegyetem sztomatológiai szakán. — Nehéz az orvosira bejutni? — 1972-ben érettségiztem és csak 1976-ban kerültem orvosegyetemre. Ez azt bizonyítja, hogy nehéz. Sajnos, nem csupán az eredmény illetve a tudás a mérvadó. Én például minden esetben megfeleltem a felvételi követelményeinek, mégsem jutottam be. Az értesítés mind a három esetben úgy szólt, hogy helyszűke miatt nem vehetjük fel. — Negyedik esetben is ez volt a válasz? — Igen. Akkor azonban már a minisztériumhoz fordultam a fellebbezésemmel, s az segített... — Mindenben ilyen SZÍVÓS vagy? — Ezt nem merném mondani. De orvos akartam lenni, azért jelentkeztem újra és újra felvételire. Már a gimnázium második osztályában orvosi pályára készültem. Persze, nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Az elhatározás magától jött, illúzió nélkül, s ez alakította további sorsomat. — Hetvenkettöben érettségiztél és csak 76-ban lettél orvosegyetemista. Mit csináltál addig ? — Prágába, Hradec Královéba és Budapestre jelentkeztem orvosegyetemre. Budapesten felvettek saját költségre ... Ez így nem felelt meg nekem. Hradec Královéba is mehettem volna, de már az életemhez tartozott egy lány, Zobor Rozika, aki a feleségem lett. Hradec messze lett volna. Végül beöltöztem katonai egyenruhába. — A katonaság erősítette vagy gyengítette elhatározásodat? — Erősítette, mert ápolóként műtőben dolgoztam. Leszerelésem után is ápoló voltam az egyik pozsonyi kórházban. Több mint két esztendőt töltöttem el így orvosok mellett. Aztán minden úgy sikerült, ahogy másodikos gimnazista koromban elképzeltem! — Magyar gimnáziumból jelentkeztél felvételire. Okozott ez nehézséget ? — Nem. Nyelvi nehézségre azok hivatkoznak, akik otthonról elkerülve szabadabban akarnak élni, természetesen a tanulás rovására. Szerintem felvételinél nem is a nyelvismeret az elsődleges, hanem a tudás! — Orvos lettél. Teljesült az álmod. Elhelyezkedni nehéz? — Pillanatnyilag nehezebbnek látom, mint az egyetemre való bejutást. Az orvosi állások lassan telítődnek, s az egyetem nem törödik vagy nem képes törődni növendékeinek az elhelyezésével. Magyar nemzetiségű lévén. Szerdahelyen, Komáromban, Galántán vagy a Bratislava-vidéki járásban szeretnék dolgozni. Egyelőre mindenünnen elutasító választ kaptam. Mert hogy minden tervezett hely foglalt. — A hely meglesz, abban biztos lehetsz. Hogyan képzeled el a pályát? — Vezérlő szavaim lesznek: segíteni, használni. A lehető legtöbbet nyújtani azoknak, akikért élni szép és érdemes. — így legyen. Mács József — Nincs. • — Nekem van. Várj, rögtön hozok! — Magára kapta a pongyoláját, elviharzott, s pillanatok alatt visszatért kezében egy üveg orosz vodkával. Megittak egy-egy pohárkával. — Jólesett ? — Soha jobban. Klára Zoltánhoz bújt, csókolgatni kezdte, suttogva kérlelte. — Szeress meg ... szépen kérlek, szeress meg ... Mélységes csend volt, a szállodában, mintha minden vendég kiköltözött volna. A Tátrában másnapra elromlott az idö. Viharos erejű szél fújt és sűrűn havazott. Az üdülők rá sem hederítettek a megváltozott időjárásra. Kirajzottak a szállóból és élvezettel vágtak neki a hóviharnak. Székely Zoltán alig-alig tudott odafigyelni az előadásokra, Klára teljesen megzavarta. Állandóan azon töprengett, hogy mit csináljon, mitévő legyen: folytassa-e a váratlanul jött kapcsolatot, vagy szakítson vele végérvényesen még most a kezdet kezdetén. A józan esze azt parancsolta, hogy szakítson, egy másik hang pedig azt, hogy folytassa. Ebédkor Klára egy távolabbi asztalnál ült, de szemével állandóan Zoltán tekintetét kereste. Vacsorakor úgyszintén. A hosszúlábú lány vigyorogva nézett Zoltán arcába. — Teljes csöd, mérnök úr? — kérdezte maró gúnnyal, s olyanfajta mozdulatot tett, mintha legszívesebben a mérnök nyakába öntötte volna a zaftos húst. — Nem tudom, mire céloz — felelte a mérnök mosolyogva. — Arra, hogy külön ülnek. Csak egy éjszakára futotta az erejéből mérnök úr!? Vagy a hölgyike csalódott magában? — mondta azzal elviharzott. Vacsora után 3 mérnök a szálloda elé ment, hogy kissé kiszellőztesse a fejét, de a vihar még mindig teljes erővel tombolt. Közben Klára is megjelent, hozzásétált. — Kegyetlen idö — jegyezte meg csendesen. — Menj fel a szobádba, én is megyek rögtön. A mérnök engedelmesen felballagott a szobájába. Megadta magát a sorsának. Fáradtan ült bele az egyik kényelmes fotelba. Tíz perc sem telt el, jött Klára. Zacskó narancsot, üveg italt hozott. Fürge és vidám volt. — Nem is hiszed, milyen hosszú volt ez a nap — mondta és csókolgatni kezdte a férfit. — Hogy hogy magányos?.. . Nyilván élnek még a szüleid, vannak testvéreid, rokonaid, vannak kollégáid, betegeid, hogy mondhatod, hogy magányos vagy? — Kislány koromban autóbaleset következtében elveszítettem a szgleimet. A bácsikám vett magához, ők neveltek fel. Testvéreim nincsenek. Egyedül élek, magányosan. Van szép lakásom, rengeteg könyvem, lemezem. Szeretem az irodalmat, a zenét. Olvasással és zenehallgatással töltöm a szabad időmet, és sokszor mások helyett is vállalok szolgálatot a kórházban. Ennyi, ebből áll az én életem, Zoltán. — Nagyon szép és tartalmas .. . — Szükségem van rád, Zoltán. — Nézd Klára, talán már mondtam is, soha egyetlen növel sem volt még tartósabb kapcsolatom, mindig idegenkedtem, ha úgy tetszik, féltem a tartós kapcsolatoktól. — Vagyis te a nőben nem az embert szeretted, hanem a nőt, a nöi testet. Sosem vágytál többre? — A többletet megtaláltam otthon, ez az igazság, Klára. — Mit törődöm én vele, ezután majd megosztozunk rajtad, jó? Közben ittak, narancsot ettek, beszélgettek. Klára Zoltánhoz bújt, a hajában turkált, meg—megcsókolta. — Majd meglátod, milyen jól fogod magad érezni nálam. Cuki lakásom van ... Nem kívánok tőled semmit, mindenem van, amire csak szüksége lehet egy nőnek. Ne félj tőlem, nem akarok én élősködni a nyakadon, nem kívánok tőled semmit, nekem csak te kellesz, egyedül csak te, Zoltán. — Félelmes a ragaszkodásod, Klára — mondta ki a mérnök nagyon őszintén, amit gondolt. — Nem áll mögötte semmi érdek, hátsó gondolat?... Valóban megszerettél? Szeretsz? ... Hiszen alig ismersz. Hátha egy tökkelütött, léha, durva fráter vagyok? — Mondjad, csak mondjad! — biztatta a mérnököt Klára magabiztos nyugalommal, mosolyogva. — így legalább mindent megtudok rólad és nem lesz nehéz az alkalmazkodás. — Megáll az ész! — Jobb is. — Igen makacs természetű vagy, Klára. — Születési hiba. Aligha növöm ki. — Javíthatatlan vagy. — Lehet, hogy neked majd sikerül hatni rám, Zoltán. — Aligha, Klára. Túlságosan koros vagyok ahhoz. — Szegény öregember. Én sem tegnap pisiltem a porba utoljára. Ha úgy vesszük, vénlány vagyok, és minden órával vénebb leszek. Az idő nem áll meg, sajnos ... — Ez az egy biztos... ebben az egy kérdésben nincs ellentmondás, egy mákszemnyi sincs... — mondta Zoltán nagyot sóhajtva, majd felnevetett. — Tizenhét éves koromban például irigyeltem azokat a huszonéves férfiakat, akik minden éjjel asszony mellett hálhattak .. . Huszonéves koromban, kinn a fronton, később hadifogságban pedig irigyeltem a tizenéveseket, akiknek nem kellett megalázottan szenvedniök. Aztán az évek múlásával irigyeltem a megfáradt öregeket, akik hajsza nélkül, gondtalanságban élhetik hátralevő éveiket. Most pedig?... Most pedig félek az öregségtől, a nyugalmas napoktól, a feleslegesség érzésétől. — Rágyújtott, mélyen tüdőre szívta a füstöt. — Félek az öregségtől és irigyelem azokat az erős fiatalokat és középkorúakat, akik milliónyi gonddal-bajjal küszködve lótnak-futnak és teszik a dolgukat. Ehhez mit szólsz, Klára? — Mit szólhatnék?... Mondjak valami nagy bölcsességnek tűnő nagy hülyeséget? Hogy kinevess?... Igazad van. Többé-kevésbé minden ember hasonlóképpen érez és gondolkozik. Tény, hogy mindenki szereti és ragaszkodik az élethez, mind a huszonéves, mind a nyolcvanéves. Gyakorlatból tudom, hiszen kezeltem már fiatalt is, öreget is. Az élniakarás közt semmi különbség nincs, elhiszed? — El. Klára töltött a poharakba. — Hány évig voltál fogságban ? — Háromig. — Nem hiányoztak a nők? — kérdezte Klára hamiskásan. — Hiszed vagy sem, a három év alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy férfi vagyok, pedig a legszebb koromban voltam, húsz egynéhány éves. — Borzasztó lehetett. — Kibírtam. Az ember többet kibír, mint az állat, és ez igy igaz. — A feleségedet hol ismerted meg? — A szülőfalumban. Oda jött tanítani, aztán összejöttünk. — Szerettem. Remek ember. Sok mindent köszönhetek neki. — Mit például? — Többek közt azt is, hogy mérnök lettem. — Talán ö bábáskodott feletted? — Nem bábáskodott, csak biztatott. — Olyan határozatlan ember voltál, hogy szükséged volt a biztatásra? — incselkedett Klára minden rosszindulat nélkül. — Nem tudom ... Egyszerűen szükségét éreztem a bíztatásnak, úgy is mondhatnám, önbizalmat öntött belém. Elhitette velem, hogy tehetséges ember vagyok. — És te elhitted? — Képzeld, hogy el. — Hogy te milyen hiszékeny voltál! — mondta Klára és össze-vissza csókolta Zoltánt. — Ha nem haragszol, most birtokba veszem a fürdőszobádat. — Tessék! Klára bevonult a fürdőszobába. — Neked nincs kedved lubickolni egy kicsit? — kiabált ki. — Gyere, unatkozom egyedül! — mondta még és felnevetett. Zoltán pedig engedelmesen vetkezni kezdett. Laczkó hadnagy nagy füstfelhőket eregetett, mint mindig és szenvedő arccal tartotta a telefonkagylót. — Lola, kedves, nagyon jól tudod ... ne szakíts félbe, jó?... Nagyon jól tudod, hogy minden alkalmat kihasználok arra, hogy találkozhassunk . . . Nem tudom Ígérni, hogy estére visszatérünk. — Karórájára pillantott. — Már kilenc óra és még mindig itthon vagyunk. A Tátra nem a kertek alatt van, tudhatod ... Halló!... Halló! Hallasz, Lola!?... Letette:.. Hogy az a magasságos! ... — Dühösen lecsapta a kagylót, s olyan szemmel nézett a belépő századosra, mintha keresztül akarná döfni. — Hát téged meg mi lelt? — kérdezte. — Mi lelt, mi lelt!... Lola letette a kagylót. — Persze, hogy letette, estig nem tarthatja a kezében. Készen vagy? Mehetünk? — Készen — mondta Laczkó még mindig füstölögve. Útban a Tátra felé szokatlanul hallgatagon ültek egymás mellett. Már az út felén is túl jártak, amikor Laczkó megkérdezte. — Tulajdonképpen mit akartunk a Tátrában? — Azt, hogy te mit akarsz, nem tudom . . — Már megint csipkelődsz ... És azt tu dod, hogy te mit akarsz? — Már hogyne tudnám. Érdekel? — Mondjuk. — Ilyenkor, nyári hőségben szeretek elgyönyörködni a havas csúcsokban. — Gondolhattam — mormogta a hadnagy sértődötten. — Mit? — Hogy ugratni fogsz .. . Egész úton csak az alkalmas pillanatra vártál, hogy ugrathass. — Eszem ágában sem volt — mondta a százados —, csak arra akarlak rákényszeríteni, hogy te is törd egy kicsikét a kobakodat: vajon mit is szeretnénk megtudni. Szerinted mit kellene megtudnunk a Tátrában, pontosabban a Grand szállóban? A hadnagy elvigyorodott. — Hát biztosan nem azt, hogy mikor járt ott a köztársasági elnök. (folytatjuk) 22