A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-04 / 27. szám

NAPJAINK PROLETÁR INTERNACIONALIZMUSA DUBA GYULÁTÓL kérdezzük: Van e humor a hazunk täjän? Nincs humor, kevés a humor — halljuk itt is, ott is a véleményt, illetve a megállapítást. A szlovákiai magyar tájakon tényleg kevés a humor s előzménye úgyszólván nincs irodalmunk hatvanéves történetében. Néhány próbálkozástól eltekintve Duba Gyula az egyedüli humorista, s azt is mondhatnánk, hogy önmaga őse és utódja. Ezt azonban még sem állítjuk, mert az ö humora is az egyetemes magyar irodalomból táplálkozik, ahol ugyancsak kevés volt az írói rangra emelkedett humorista. Élclapok már száz évvel ezelőtt is voltak, adomázok is, leginkább Jókai és Mikszáth személyében, az igazi intellektuális humor azonban Karinthy Frigyes tollából folydogált, ö emelte irodalmi rangra a modern humort. A felszabadulás után Gádor Béla és Darvas Szilárd emelkedett ki a sorból (közéleti, politikai humor), de a klasszikus humorista Karinthy Frigyes volt és marad, aki többek között így definiálta a humor lényegét: „Az igazi humor: megtalálni a nevetségest." Ö a halandzsától a paródiáig mindent művelt, s talán nem neheztel meg Duba Gyula, ha megállapítjuk, hogy humorának lényeges jegyei, belső elrendezése hasonlít a Karinthyéra. Mondanunk sem kell, hogy Duba egy más történelmi és társadalmi szituációban, sajátosan szlovákiai magyar izekkel elegyítve írja humoreszkjeit... Az elmondottakhoz mit tehet hozzá, Duba Gyula, a humorista? — Karinthy paródiái a maguk módján megismételhetetlen és utánozhatatlan remekmüvek. Nemcsak önmagukat és írójukat képviselik klasszikus érvénnyel, hanem a magyar irodalomnak századelői nagy korszakát is, az írói szemléletváltás és stilusgazdagság bőségét és a modern irodalom születésének, vajúdásának eredetiségeit. És mindezt Karinthy utánozhatatlan ötletekkel és meglátásokkal, sziporkázó zsenijének a bűvöletében jeleníti meg. Mert az irodalmi paródia és karikatúra időhöz és korvalósághoz kötött műfaja, az adott kor modorának a tükörképe. Ezért az én paródiáim — esetleg — továbbfejlesztik a műfajt oly értelemben, hogy a parodisztikus és ironikus látásmódot a mai hazai magyar irodalmunk modoros jelenségeire alkalmazzák. Kezdve az ötvenes évek sematizmusával és kezdeti dilettanizmusával, folytatva az egymás után következő nemzedéki csoportok — a nyolcak, az „egyszeműek" stílustörekvéseivel. így lett a könyv, a majd harminc évig írt Káderezés a zseb-Parnasszuson, nemzetiségi irodalmunk görbe tükre s egyben a Karinthy hagyományok őrzője és folytatója. — Most jött ki a Madách gondozásában Az elrabolt taliga című humoros köteted. Régi és új írásokat tartalmaz. Tehát mégis él a hazai magyar humor, hiszen egyre jobban gyarapodnak humoreszkjeid. — Talán azért, mert humornak lenni kell! Mit kezdenénk nevetés nélkül az életünkkel? Bár a kérdést így még tréfásan sem tehetjük fel, mert a könnyedséggel és jókedvvel öszszefüggő, humoros szemléletet még ha akarnánk sem tudnánk kiiktatni életünkből: egyéniségünk egyik értelmi összetevője. Amikor Az elrabolt taliga című új könyvem anyagát válogattam, rádöbbentem, hogy a komikum lehetősége hétköznapjaink alapanyagában adott s minden nap bőven nyújtja a kisebb-nagyobb helytelenségeket, hibákat és bűnöket, a humor nyersanyagát. A drámák és tragédiák fellobannak, majd elcsendesednek, de a hétköznapok groteszk dolgai nagy bőségben és állandóan úsznak előttünk és velünk az időben s mintegy az örökkévalóságot képviselik. Ezért a humor is örök, mint az emberi gyengeség és esetlenség. — Tehát kell, égetően kell a szatíra, hogy megmutassuk a fonákságot, s kimondva, tettenérve, hol savanyúan, hol meg mosolyogva igyekezzünk eltávolítani a rosszat életünkből. Ehhez nyújt segítséget a humor, a humorista. — A humor nemcsak a szórakozás és megkönnyebbülés lehetősége, hanem egyúttal az emberek könnyed és természetes jobbátételének is az eszköze. Bizonyára észrevetted már, hogyha valakin nevetünk, akkor magunkat jobbnak, különbnek érezzük töle és hibájáért, fogyatékosságaiért esendőbbnek, gyengébbnek látjuk magunknál. Mondhatnám úgy is, hogy amit kinevetünk, azt egyben legyőzzük. És itt van a humor társadalmi szerepe: a nevetés erejével harcolni életünk hibái és társadalmi vagy emberi gyarlóságai ellen. Azt hiszem egyetértesz velem abban, hogy napjainkban nagyobb szükség van a társadalmi humorra, mint bármikor, annyi jellembeli és emberi gyengeséget látunk, hogy reggeltől estig csak nevethetnénk, akár a megpukkadásig hahotázhatnánk. Persze a humor nem csodaszer, mely azonnal gyógyít, hiszen akkor már a humoristák hatására angyalokként élnének az emberek. De az bizonyos, hogy az irodalmi humor és társadalmi szatíra felfedi a bajokat és optimista formában segít leküzdeni gondjainkat. — Karinthy azt mondotta: „Humorista az — akivel viccelnek." Én már negyedszázada ismerlek téged, de tőled egyetlen viccet sem hallottam. Arról sem tudok, hogy barátaid, viccelődtek, hecce/ödtek volna veled. Régen, amikor még nem ismertelek, én is azt képzeltem, hogy a humorista rendkívüli vicces ember lehet. Te inkább gondterhelten járkálsz, ritkán mosolyogsz és soha nem töröd a fejed holmi kópéságokon. Veled találkozván, egy egyszerű járókelőnek eszébe sem jutna, hogy humorista vagy. Van itt valami ellentmondás. Vagy mégsem ? — Van olyan elképzelés, hogy a humorista valami rettenetesen víg ember, aki az utcán is lépten-nyomon felnevet, kuncog a saját viccein. Igaz. hogy vannak kitűnő tréfacsinálók, jópofa mesélők, de az irodalmi humor más: ennek gondolati-bölcseleti alapja van. Amelyből az következik, hogy az igazi humorista inkább komoly, mint nevetgélő. Gondolkozó és nem alkalmi petárdákat lövöldöző. — Mrt gondolsz, milyen lesz a jövő humora ? Az elgépiesedett ember talál még utat a humorhoz? — Nehéz kérdés, mert jós nem vagyok, de szerencsére pesszimista természetű sem. Ezért inkább hiszem, mint tudom (de mégis ez a véleményem), hogy a jó humor a jövőben is nemes lesz, bölcs életérzésből fakadó és mindenképpen emberi. Beszélgetett: DÉNES GYÖRGY (Ivan Bajcura könyve) Némelyik jelzőről és fogalomról azt tartjuk, hogy „elcsépelt". S ami „elcsépelt", azt nem szívesen hangoztatjuk. Ivan Bajcura nem félt az egyesek által „elcsépelt"-nek tekintett fogalomtól. A közelmúltban megjelent könyvét Napjaink proletár internacionalizmusa címmel jelentette meg. Helyesen. A proletár internacionalizmus — bár a fogalmat valóban gyakran hangoztatjuk — sose lesz „elcsépelt", sose lesz időszerűtlen. Az öt fejezetre osztott kötetben a szerző áttekinti, hogy a proletár internacionalizmus hogyan alakult ki, és melyek a fejlődési szakaszai, mi a lényege, alapelve, összetevője, milyen a forradalmi világfolyamathoz fűződő viszonya. Elemzi, hogy az internacionalizmus jegyében hogyan oldották meg a nemzetiségi kérdést a Szovjetunióban és Csehszlovákiában, mi az internacionalista nevelésnek és a burzsoá nacionalizmus elle: ni harcnak a feladata. Vázolja, hogy a válságos években, 1968-ban és 1969 elején a revizionisták és a jobboldali opportunisták miként támadták a proletár internacionalizmus elvét, és mi jellemzi a kozmopolitizmust. Az internacionalizmus és a nemzetiségi kérdés megoldása Csehszlovákiában cimű fejezetben arról is beszámol, hogy az 1948-as februári győzelmet követően miként rendeződött a csehszlovákiai magyarok helyzete, és milyen a magyarok lakta Dél- és Kelet-Szlovákia gazdasági fejlődése. A proletár internacionalizmus a munkásosztálynak és pártjának egyik legfontosabb ideológiai-politikai alapelve. A világ munkásságának és dolgozóinak nemzetközi szolidaritása. Kifejezi a különböző országok dolgozói nemzeti és nemzetközi érdekeinek egységét, a mindenfajta elnyomással és kizsákmányolással szemben. Napjainkban, amikor a nemzetközileg szervezkedett reakció, valamint az imperializmus körei éppen a dolgozók egységét és szolidaritását igyekeznek megbontani, és a proletár internacionalizmussal a nacionalizmust állítják szembe, a proletár internacionalizmusra hivatkozni, a proletár internacionalizmust jelentő elveket érvényesíteni a gyakorlatban, különösen fontos. Korunk sajátossága, hogy az egyes országok fejlődésének nemzeti jellege és az internacionalizálódás folyamata egyidejűleg van jelen és erősödik. A nemzeti és a nemzetközi CSEREPEK Az elfelejtett Hemingway Volt egy másfél évtized — az 1955 és 1970 közötti időszak —, amikor szinte mindenki Ernest Hemingwayről beszélt, az ő műveit olvasta (kiváltképp a novellákat), s ha netán prózaíró volt — egy kicsit utánozta is. Jónéhány csehszlovákiai magyar író is az uszályába került — van aki bevallja, van aki határozottan tagadja, mindenesetre érdemes lenne nyomozni utána —, s magam is ismerek egy-két fiatalembert, aki éppen Heérdek felismerése és érvényesítése nélkül nem lehet sem a sajátos (nemzeti), sem a közös (internacionalista) feladatokat eredményesen megoldani. Ma már egyre többen ismerik fel azt is, hogy csak az igazi hazafi, aki egyben internacionalista, és csak az igazi internacionalista, aki egyben hazafi. A két tényező a gyakorlatban csak akkor érvényesül zavartalanul, ha a nemzeti és a nemzetközi, a hazafi és az internacionalista egymással kölcsönhatásban van, ha a kettő kölcsönösen kiegészíti egymást. A felszabadulást követő években nálunk is, más országokban is előfordult, hogy a nemzeti és az internacionalista nem állt egymással mindig összhangban. Az irány- és aránytévesztés torzulásokat, nihilista, kozmopolita, nacionalista megnyilatkozásokat szült. A Napjaink internacionalizmusa cimű kötet szerzője találóan állapítja meg: „a szocialista társadalomban a nacionalizmus nem válhat egységes ideológiává és politikává. Ilyen jellege csak kivételes körülmények között lehet, amikor a kommunista párt eltér a marxista — leninista elmélettől és az internacionalizmustól, s elveszti vezető szerepét a társadalomban, amikor a szocialista állam nem tölti be funkcióját." Ivan Bajcura a proletár internacionalizmus elvét nemcsak ismerteti, hanem megmutatja gyakorlati érvényesítésének a módját is. Mondanivalójának az a lényege, hogy a proletár internacionalizmus eszméje a munkásmozgalom története során állandóan gazdagodott, hatása nőtt, és a nemzetközi kommunista mozgalom a proletár internacionalizmus elvének az érvényesítése révén fejlődött korunk leghatalmasabb politikai mozgalmává. A proletár internacionalizmus elve ma is feltételezi az egységre való törekvést, a rendszeres véleménycserét, az önálló, független kommunista és munkáspártok közös állásfoglalását és egységes cselekvését a legalapvetőbb kérdésekben, a kommunista és munkásmozgalom közös tapasztalatainak tanulmányozását, a tapasztalatok figyelembe vételét és saját tapasztalatokkal való gazdagítását, az antimarxista nézetekkel vívott következetes harcot, a közős érdek közös (internacionalista) védelmét. A tudományos igényű ismeretterjesztő mű okfejtése meggyőző, adatai hitelesek. A Pravda Könyvkiadó által megjelentetett kötetet Mészáros Zsuzsa fordította magyarra. BALÁZS BÉLA mingwayt olvasva ragadott először tollat a kezébe, hogy írásban valljon önmagáról. Ez a népszerűség azonban — úgy tűnik föl — igen kétes értékű volt és csak rövid ideig tartott; a hetvenes évektől kezdődően egyre kevesebbet foglalkoznak vele, legendája — melyet nemcsak a baráti kör, s az újságírók serege, hanem maga az író is előszeretettel ápolgatott — mindinkább elhalványodott, s ami még néhány évvel korábban milliókat foglalkoztatott: 1961. július 2-án — éppen húsz esztendeje — bekövetkezett rejtélyes halála — ekkorra már alig érdekelt valakit is. A kiadók is (most a magyarországiakra gondolok) mintha megnehezteltek volna rá: a hatvanas években szinte minden évben megjelent egy-két He-