A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-01 / 31. szám

Tudomány-technika Ifj. Lippay György metszete a pozsonyi érsekkertről „ ÉKES KERTNEK EMLÉKEZETE..." (Lippai János születésének 375. évfordulójára) „Az emberi ítéletnek megfeddő sorsát elke­rüli az, aki az egeket mennyei kerteknek és a kerteket földi egeknek nevezi. Mivel, ameny­nyire az alacsony föld a magas éggel föltehet és földi szépségét az égi ékességgel egyben­vetheti: Amint az egek, mennyei paradi­csomnak irégység nélkül neveztetnek; úgy. kevélység kívül, a kertek, földi egeknek. (...) Az egek virágai, a ragyogó és fénylő csilla­gok. A kertek csillagi, a sok szép színben öltözött virágok. Úgyhogy nem csak csillag­virági vannak a mi földi egünknek, hanem majd minden virágja, csillag formájú." — Ezeket a barokkosan csillogó sorokat Lippai János (1606—1666) nevezetes munkájá­ban, a Posonyi Kertben olvashatjuk, mégpe­dig a legelején az „Ajánlólevél"-ben, amely — más korabeli könyvek „ajánlóleveleihez" hasonlóan — a mü tartalmáról vajmi keveset mond ugyan, de híven tükrözi a kort, mely­ben született, sok mindent elárul szokásairól és gondolkodásmódjáról, s ugyanakkor jól jellemzi a szerzőt is, aki szerényen és követ­kezetesen a háttérben kíván maradni, s csakis a szolgálandó ügyet tartja fontosnak. Az ellenreformáció korában ez az alázat és istentisztelet természetesen érthető, sőt, mondhatnám, szinte kötelező, mint ahogy a mennyek országának —, de ahogy a katoli­cizmus újra magára talál, s mind több, ko­rábban feladni kényszerült hídfőjét szerzi vissza (főképpen a jezsuiták jóvoltából), úgy válik ez a kötelesség egyre inkább puszta formalitássá, hogy aztán csak az „ajánlóleve­lekre" meg az „elöljáró beszédekre" szorít­kozzék megszabadítva ezzel a müvet — persze, amennyire lehetséges — a katolikus ideológia ballasztjaitól. A reneszánsz és a humanizmus világa a XVII. században már végérvényesen a múlté ugyan, de a meg­bomlott sorait újra rendezgető katolikus egy­ház ezt a szellemi örökséget mégsem mel­lőzheti teljesen, ha befolyása és hatalma megszilárdítása érdekében átmenetileg kénytelen szembefordulni is vele, mert ez a szellemiség olyan értékeket is teremtett, amelyek kisajátítása fölényt biztosíthat a megmerevedett, olykor már elviselhetetlenül puritán közép-európai protestantizmussal szemben. Ugyanakkor Loyola Ignác követői arra is ráébrednek, hogy a latinul Írott mun­kák — legyenek azok bármily emelkedettek és bölcsek — nem segítik a szélesebb töme­gek megnyerését, söt még a műveltebb kö­rökben is visszatetszést keltenek, ezért — talán akaratuk ellenére is — a nemzeti nyel­vek istápolóivá, fontosságuk szószólóivá lesznek, ami Luther és Calvin színrelépése óta nem számít ugyan újdonságnak, jelentő­sége mégis elvitathatatlan. Elegendő csupán Pázmány Péter (1570—1637), a református­ból jezsuitává lett esztergomi érsek és egye­tem-alapító munkásságára utalni vagy ép­pen a szintén jezsuita-neveltetésü Lippai Jánoséra, aki 375 évvel ezelőtt, 1606. július 30-án, Pozsonyban látta meg a napvilágot. A Lippay-család a Habsburgok iránti hű­ségének köszönhette felemelkedését; az idősebb Lippay János personalis — a király személyét képviselő megbízott — volt, s négy fia közül hárman: Lippay György (1600—1666), a későbbi esztergomi érsek, Lippai Ferenc és Lippai János a papi hivatást választották, mig a negyedik fiú, Lippay Gás­pár a magyar királyi kamara elnöke lett. (Mivel Ferenc is, János is szerzetes volt, mindketten i-vel írták a nevüket, az y-nal és a zombori előnévvel csak a főuraknak számí­tó Györgyöt és Gáspárt tisztelték meg.) Lippai János tanulóéveit Bécsben, a csá­szári udvar tájékán töltötte, magyarbarátnak a legjobb szándékkal sem nevezhető környe­zetben. Loyolai Szent Ignác hívéül szegődött, de a protestánsokkal folytatott hitviták he­lyett inkább a keleti nyelvek és a növények tanulmányozásában mélyedt el. Előbb — 24 éves korától — Grazban és Bécsben, majd pedig — 1643-tól — Győrött tanároskodott, s közben rendházkormányzói minőségben gyakran utazott Trencsénbe is. Élete alko­nyán aztán végre elérte azt, amire tulajdon­képpen 1642 óta, bátyja érseki kinevezése óta vágyakozott: birtokba vehette — igaz, csak jelképesen, tiszteletbeli főkertészként — a messze földön híres pozsonyi érseki kertet, amelynek — ezúttal szó szerint is értendő — felvirágoztatásában Lippay György óriási érdemeket szerzett. „Lippay György virágkultusza szinte páratlan az egész magyar történelemben — írja Ftapaics Raymund „Magyar Kertek" cimü könyvében —. Akkor is páratlan volt az országban, azóta sem ismerjük hasonló párját. Jelentékeny összeget áldozott a virágokra, összeköttetés­ben állott kora legnagyobb külföldi virágke­reskedőivel, s minden újdonságot megszer­zett." A szenvedélyes kertrajongó Lippay György azonban jól tudta azt is, hogy a kert állandó gondozást kíván, s ha gazdája egyszer kö­zömbössé válik iránta, menthetetlenül az enyészet martalékává lesz, s nem marad semmi sem, ami hajdani szépségére emlé­keztetne. Ezért úgy döntött, hogy legalább írott és rajzolt formában méltó emléket állít a kertnek (s egyúttal természetesen önma­gának is), megbízta botanikában járatos öcs­csét a kert leírásával, unokaöccsét, ifjabb Lippay Györgyöt — Lippay Gáspár fiát — pedig a metszetek elkészítésével. „Ifj. Lippay György nagy szeretettel végezte el a rábízott feladatot — írja Rapaics —, a pompás rajzokat készített a pozsonyi érsek­kertről, amelyek a szerző nem mindennapi rajztehetségéről tanúskodnak." A rézbe met­szett rajzok egy kis füzetben láttak napvilá­got 1663-ban, Lippay György érsekké való kinevezésének huszadik évfordulója alkalmá­ból. Sajnos az azóta eltelt több mint 300 esztendő alatt egy híján valamennyi lenyo­mat elkallódott, s ez az egy sem teljesen ép. Szerencsésebben alakult a Posonyi Kert sor­sa, noha a szerző és a megbízó életében csak az első két kötete — a Virágoskert és a Veteményeskert — jelent meg 1664-ben, Nagyszombatban, a harmadik rész, a Gyü­mölcsöskert ifj. Lippay György határozott in­tézkedésének köszönhetően készült el a bécsi nyomdaban 1667-ben. A könyvet számtalan rajz és vázlat (ugyancsak ifj. Lip­pay György munkája) teszi szemléletesebbé, ezek alapján képet alkothatunk magunknak az érseki kert elrendezéséről és beosztásá­ról, valamint a kertet ékesítő díszkapukról és szobrokról is. Ami pedig nem derül ki a könyvből, azt megtudhatjuk a korabeli szem­tanúk — pl. a szász-weimari herceg követe­ként Pozsonyba is ellátogató Müller 1658-ban Íródott, illetve Bél Mátyás 1735-ben készített — feljegyzéseiből. A kert legimpo­zánsabb része a lugasokkal és nyírott sövé­nyekkel 24 táblára osztott parter volt, ahol szebbnél szebb virágok pompáztak. Ezeket mind Lippay György telepítette ide, s Lippai János — nem titkolhatván zavarát — meg is jegyzi: „Esztergomi Érsek urunk ö nagysága kertbéli virágoknak szépségeket, ékessége­ket, illattyokat, természeteket neveket, szá­mokat, hogy magánosan leírhassam, csak­nem lehetetlenségnek Ítélem . . . elsőben is arrúl intem az kegyes olvasót, hogy meg ne ütközzék abban, ha sokaknak neveket igazén magyarul meg nem találom nevezni." A parter mögött terült el a három táblára osztott gyümölcskert. „Volt ott mindenféle gyümölcsfa — irja Müller —, gránátalma, citrom, narancs, babér stb., számszerint 167, többnyire vörösre festett és zöld vas­pántokkal övezett vedrekben. (...) A többi növény közt volt áloé is, hosszú, hegyes, a széleken tövises, húsos levelékkel, körülbelül másfél rőf magas, állítólag minden hetedik esztendőben hoz egyetlen virágot." Sajnos nincs elegendő helyünk rá, hogy részletesen leírjuk mi minden volt még látha­tó Lippay György valóban európai hirü po­zsonyi kertjében. Annál szomorúbb, hogy ebből a temérdek kincsből mára már semmi sem maradt. Az egykori kert helyét elnyelte az egyre terebélyesedő város, Lippay érsek nyári rezidenciáját — amely közvetlenül a parter előtt állt — a XVIII. század közepén katonai kórházzá alakították át, a pompás szobrok és festmények elkallódtak, az ifjabb Lippay György metszetein is látható szökrj» kutakat pedig lebontották. De nem az érseki kert volt az egyetlen, amely ilyen dicstelenül végezte Pozsonyban. Clusius. neves huma­nista híradásából tudunk Purkircher György pozsonyi orvos kertjéről, ahol egy egész botanikus kör szorgoskodott a XVI. század második felében, s száz esztendővel később, Lippay György érseksége idején, Heindel Fer­dinánd ügyvédnek és Rayger Károlynak, a boncolásokra is kapható, gombákról és gyógynövényekről értekező orvosnak is messze földön híres kertje volt a városban — ezekről ma már azt sem tudjuk merre terül­tek el. Ezért nem lehetünk eléggé hálásak a derék Lippai Jánosnak, hogy elvállalta a Posonyi Kert megírását, mert ezzel a müvével nemcsak Lippay György kertjének állított emléket, hanem egy kicsit az összes, azóta nyomtalanul eltűnt pozsonyi kertnek is; ugyanakkor először nyújt magyar nyelven részletes összefoglalást a korabeli kertgaz­dálkodásról, mindenekelőtt a virág-, zöld­ség* és gyümölcstermesztésről, a talajműve­lésröl — s így müve felbecsülhetetlen értékű gazdaságtörténeti és művelődéstörténeti dokumentum is. A Posonyi Kertet nemcsak szakkönyvnek, hanem tankönyvnek is szánja a szerző, mert azt szeretné, hogy „ne légyen a magyar nemzet olyan, mint a tormába esett féreg, avagy mint a pusztában bujdosó zsidók (akik, noha minden jó ízzel teljes angyali eledellel legeltettenek, mégis csak a keserű és büdös fokhagymákra vágyódta­nak), hogy csak szintén a káposztás-, répás-, hagymáskertekben elégedjék kedve; hanem mutassa meg ebben is a Magyarországnak tisztes nemességét és az ö zsíros és tenyé­sző földjének böcsös erejét. Kinek, hogy ezideig is, hire-neve annyira nem terjedett, egyéb okát nem látom, hanem a tudatlan­ságbul származott elhagyását, ennek pedig eredeti a magyar kertészek szük voltábul támadott. Elannyira, hogy ha csak egy vékony tudományú és együgyű kertészt akarna is valaki tartani, más idegen orszagokbul, nagy költséggel kell azt hozatni. Azért, hogy ha­zánkfiai is ilyen gyönyörűséges munkátul ne irtózzanak, azoknak egy vezérlő és oktató kalauzt akartam, ezen írásommal eleikben adnom." A könyvben szakmai szempontból nézve nem sok kifogásolni való akad; Lippai nem ül fel a különböző mendemondáknak, előbb személyesen győződik meg a dolgbk állásá­ról, s csak ha a tapasztalat is megerősíti, akkor mond határozott véleményt. A Posonyi Kert további értéke az ízes, veretes nyelv, a pallérozott stílus, a hivatásos írástudóknál is ritkán tapasztalható elegancia. Szinte hihe­tetlen, hogy a részletesebb irodalomtörténe­tek sem foglalkoznak vele, pedig azok még a sokkal kisebb jelentőségű vitairatokat is szá­mon tartják. Lippai János a Posonyi Kerten kívül egyéb, latin nyelvű munkákat is kiadott, közöttük egy gazdasági naptárat, amelynek Ca/endari­um oeconomicum perpetuum a címe. Feljegy­zései alapján Nagyszombatban egy szakács­könyvet is szerkesztettek. 1666. június 2-án Trencsénben halt meg. lacza tihamér

Next

/
Oldalképek
Tartalom