A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-21 / 12. szám

Tárgyak és történelem HALÁSZAT A RÉGI CSALLÓKÖZBEN Elődeink már a honfoglalás előtti őshazákban is leginkább halászattal foglalkoztak. Számos nyelvi és tárgyi emlék bizonyítja, hogy őseink egyik létfenntartó foglalkozása volt a halászat. Legrégibb nyelvi emlékeink között is megtaláljuk a halászatra vonatkozó szavakat. Az uráli korból ránkmaradt ősi örökség, pl. a háló, a hal és a víz, de ősi eredetű lehet a vejsze szavunk is. A bolgár—török fajú népekkel való érintkezés folyamán tovább bővült halászati szókincsünk is. Ekkor kerültek nyelvünkbe a szigony, a horog valamint a halászat fejlettebb formáját bizonyító vaseszközök nevei. A honfoglalás utáni új haza, a Kárpátmedence vizei is dúsak voltak halfélékben. Ilyen terület volt a Csallóköz is. A halászóhely és a halászati jog igen nagy értéket jelentett a Csallóközben. Különösen fellendült a halászat, amikor az egyház a húsevés tilalma alól a halat feloldotta. A Csallóközre vonatkozó okiratok és adománylevelek legtöbbje IV. Béla királyunk uralkodása idején kelt. A Csallóközben ebben az időben két híres halászó központ alakult ki: a komáromi és a somorjai. Maguk a halászok is csoportokat létesítettek: bokorba, felekezetbe, kötésbe vagy kompániába tömörültek. Az igy, céhbe szervezett halászok vezetője, a főnök rendszerint a legöregebb, a legtapasztaltabb halász volt. A munkát mindig közösen végezték, az esetleges kárt is egyformán szenvedték meg. A munkakezdés idejének hírnöke a halászkisbíró volt. Csak akkor indultak útnak, amikor a Halászcsillag a legszebben, a legtisztábban ragyogott az égen. mert hitük szerint a halak ebben az időpontban szerettek a víz színén fürdeni. A hajdani csallóközi halászat érdekessége volt a Duna egykori óriása, a viza, amely ma már szinte nem is látható vizeinkben. Régen viszont tömegével fogták a mázsás példányokat. Őseink már az uráli hazában is ismerték a vizát. Erre a tájra még ma is feljár a Kaspi-tengerböl. A dunai vizákkal kapcsolatos első irott emlékek a honfoglalás utáni első századokból valók. A vizafogásra különböző, ma már alig létező halászeszközök szolgáltak. Ilyen volt, pl. a vejsze és a szégye. A nyelvészek sokáig halászó vizeknek, „vízhelyeknek" értelmezték e szavak jelentését. Csak Herman Ottó ismertette először szakszerűen ezeket a halászeszközöket. Megállapította, hogy a vejszhely a vejsze számára alkalmas halászóhely, a vejsze pedig szerszám, tehát nem víz, ahogy ezt eddig hitték. Nádból vagy vesszőből font s a víz fenekén levert eszköz, amely labirintusszerű megoldásával a belekerült halakat megtéveszti, és nem tudnak belőle'kimenekülni. A másik őstörténeti halászeszköz a szégye, más nevén a cége. Tulajdonképpen bolgár—török eredetű szerszám, s a magyarság a velük való együttélés idején vehette át, de az is lehet, hogy már korábban is ismerte. A vizafogó szégyének két leírását is ismerjük. Az egyiket Oláh Miklós esztergomi érsek jegyezte fel Hungária című munkájába: A viza a folyó mély örvényében tartózkodik. November végén, mielőtt a jégzajlás beáll, a Duna és a Vágduna medrében egyközűen karókat vernek. A meder közepén pedig a varsa számára nyílást hagynak. A karók közt a halászok a ladikról hálót vetnek. A parton eközben ágyúznak, az ágyúk hangja a vizákat kiriasztja a rejtekhelyeikről, s a hálóba keverednek, s igy könnyűszerrel húzzák ki a vizákat a partra. A Csallóközben Khin Antal, a volt somorjai Csallóközi Múzeum igazgatója találta meg a szégye utolsó maradványát, amit ekkor már vejsznek neveztek, s csak kisebb halak fogására alkalmaztak. A szégye másik változatát Marsigli olasz származású osztrák tábornok írta le Danubius című munkájában. Magával a szégye szóval először egy 1211-ben kiadott oklevélben találkozunk. Később már többször is előfordul, s ezekből az írásokból tudjuk meg azt is, hogy a leghíresebb szégyék a Csallóközben voltak. A legnagyobb vizafogó volt az aszódi szégye Ekecs mellett, míg az esztergomi érsek szégyéje a 16. században Gután állott. A Csallóközben a vizekben gazdag sziget halbősége, a halfajták közmondásos sokfélesége fejlesztette ki a halfogási módok különböző formáit is, mert a csallóközi halász nagyszerű ismerője volt a halaknak. Ismerte életmódjukat, jellemző tulajdonságaikat. Szerszámait is ez ismeretek birtokában készítette el, s alkalmazta, mert mindig tudta, mikor, hol, melyik szerszám használata mellett számithat a legjobb zsákmányra. A foglalkozásként és a mindennapi élelem megszerzése érdekében űzött halfogás fejlesztette ki a természetes halászati szerszámok sokaságát is. A különböző módozatok között igen kedvelt volt a rekesztő (vejsze, cége, varsa) halászat, amely minden esetben a hal iránytartó tulajdonságát vette figyelembe. A kerítő halászat (öregháló, kecsegeháló, pitittyháló. gyalom) kerítő hálófalat eresztett a vízbe, s ez nemcsak terelte, kerítette, bezárta a halat, hanem valósággal beleakasztotta a hálószemekbe. Az emelő halászat szerszáma a tápli (parti és ladikos emelő) volt, igen közkedvelt halászeszköz a Duna mentén, tehát nemcsak a Csallóközben. Lényege, hogy a veszélybe került s rendszerint oldalra, lefelé menekülő hal a tálszerü háló foglya lett. A kereső halászat feladata volt a halász útjára került halak elfogása. Jobbára ladikkal űzték, s a hálót kecehálónak, a Csallóközben, Komárom környékén kocának nevezték. Az említett halászati módokon és szerszámokon kívül a csallóközi halász ismerte és használta a hajtó, az állító, a vető. a hurokvető és a szigonyos halászat formáit és szerszámait is. A képen látható halászati eszközök a Somorjai Honismereti Ház kiállításán szerepelnek. MARCZELL BÉLA