A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-21 / 12. szám

••• Bartók Béla a magyar zeneművészet és tudomány vitathatatlanul legjelentősebb alakja, talán a legismertebb és legnagyobb hatású magyar művész, akit külföldön számontartanak. Valóban, kevés magyarnak adatott meg az a megtiszteltetés, hogy munkásságára úgy tekintsen a világ, mint korszakalkotó tettre; talán Bolyai Jánost és Petőfi Sándort említhetném még, ök azonban korántsem olyan közismertek, mint Bartók. Persze ö sem menekülhetett meg az egyoldalú értelmezésektől és a szimplifikációktól, öt is igyekeztek minden áron belegyömöszölni valamilyen fiókba. Az átlagemberek csapdái ezek, melyekkel a zsenit szeretnék foglyul ejteni, hogy titkait megleshessék. Voltak, akik csupán a virtuóz zongoraművészt látták benne, s szerzeményeiről „tapintatból" nem vettek tudomást, mert azok — úgymond — egy különcködésre hajlamos elme szüleményei. Akadtak persze, akik nemcsak a zongorajátékáért, hanem a műveiért is lelkesedtek, de nem tartották hozzá méltónak a folklórkutatást, a népdal-gyűjtést és azt a sok idötrabló pepecselést, ami ezzel a munkával járt. Pedig Bartókot csakis úgy tudjuk igazán megérteni, ha ezt a háromféle érdeklődést egymástól elválaszthatatlannak tekintjük. A zongoraművész Bartók gyakran játszotta régebbi mesterek: Bach, Haydn, Mozart, Beethoven, Liszt, Wagner és Richard Strauss alkotásait, s eközben olyan dolgokat figyelt meg, amelyeket a saját műveiben is eredményesen felhasználhatott. Szó sincs természetesen témaátvételről vagy utánzásról; csupán a módszer érdekelte, ahogyan egy-egy mester kibontja a témát, ahogyan megjeleníti érzelmeit és a hallgató elé varázsolja a természet képeit, vagy megteremti az éjszaka hangulatát. De semmivel sem volt kevésbé fontos a zeneszerző Bartók életében az igazi, a valóban eredeti magyar népzenével történt találkozása is, sőt talán azt is mondhatnám, hogy a legnagyobb esemény, további pályafutását alapvető módon meghatározó élmény volt az életében. Azt hihetnénk, erre a találkozásra már a zeneszerző gyermekkorában sor került, annál is inkább, mivel ezeket az éveket lényegében faluhelyen, illetve poros mezővárosokban töltötte. Szülőhelye, Nagyszentmiklós (1920-tól Sínnicolaul Mare néven Romániához tartozik) az idő tájt. amikor Bartók Béla meglátta a napvilágot — 1881. március 25-én — központi helyzete ellenére is falunak számított, és sokkal inkább csodálatra méltó, mintsem magától értetődő, hogy még egy jól működő földmivesiskolát is fenn tudott tartani. Ennek az intézménynek idősebb Bartók Béla volt az igazgatója, nem hétköznapi ember, aki kitűnően zongorázott és szenvedélyesen szerette a zenét. Felesége szintén jól zongorázott, így a kisgyermek Bartóknak már jókorán alkalma nyílott a zenével való ismerkedésre. Rendkívüli képességei — abszolút hallása volt — nem kerülték el a szúlök figyelmét, s csak gyenge fizikuma gátolta meg abban, hogy egy Mozarthoz vagy egy Liszthez hasonló csodagyerekként bukkanjon föl valamelyik nagyhírű hangversenyteremben. A gyakori betegeskedés később is megkeserítette az életét, s akadályozta a folyamatos tanulásban is, igy mindig nagy erőfeszítések árán sikerült csak bepótolnia a elmulasztottakat és idejében letennie a vizsgákat. A kisfiú alig múlt hétéves, amikor elveszítette az édesapját, s ezzel egyszeriben véget értek a nagyszentmiklósi boldog esztendők. Az özvegy Bartókné, Voit Paula zongoraleckéket ad, majd — két gyermeke megélhetésének biztosítása érdekében — tanítónői állást vállal. így kerülnek Nagyszöllösre (ma a Szovjetunióhoz tartozik), ahol a 11 éves kisfiú először lép a közönség elé előadóként és zeneszerzőként. Nagyszöllős egyébként ugyanolyan központi falu volt akkoriban mint Nagyszentmiklós, semmi nyoma azonban, hogy Bartók már ekkor találkozott volna a népzenével. Szerencséjére találkozott viszont zeneértő emberekkel, akik egyengetni próbálták az útját, így került a Bartók-család Pozsonyba, ahol a fiatal Bartók Béla megkezdi rendszeres zenei tanulmányait Erkel Lászlónál, Erkel Ferenc fiánál. Némi bonyodalmat jelent, hogy édesanyját néhány hónapra az ország másik végén fekvő Besztercére (ma Romániához tartozik) nevezik ki tanítónőnek, de aztán 1894-ben végleg letelepednek a nagykultúrájú városban. A fiatal Bartók ez idő tájt Brahmsért rajong, néhány korabeli szerzeménye magán hordozza e „romantikus klasszikus" hatásának jegyeit. Később — nem kis mértékben a Bartóknál négy éwel idősebb, szintén pozsonyi Dohnányi Ernőnek köszönhetően — Liszt. Wagner és Richard Strauss zenéjével ismerkedik meg behatóbban. A tehetséges és ismert nevü Dohnányi biztatására dönt úgy, hogy nem Bécsben, hanem Budapesten folytatja zenei tanulmányait, s ez a választás is lényegesnek bizonyul a továbbiakban. Mert igaz, hogy Bécsnek sokkal jelentősebb zenei hagyományai voltak mint Budapestnek, zenei élete mindig meghatározó volt az európai zenekultúrában. de az is tény, hogy akkortájt meglehetősen konzervatív szellem uralkodott a Monarchia fővárosában: nem jutott el oda sem a francia impresszionizmus híre (Bartók majd csak néhány év múlva, Kodály révén találkozik Debussy zenéjével), sem pedig Muszorgszkij és Szkrjabin neve. Az új zene képviselői közül egyedül Richard Strauss aratott zajos sikereket Bécsben, de ő utat talált Budapestre is, igy egy pályakezdő magyar zeneszerző számára — aki ráadásul egyre inkább tudatosítja magyar voltát — a maradi szellemű és magyarellenes . Bécs semmi esetre sem lehet vonzó. Természetesen a budapesti Zeneakadémián sem mindig könnyű a dolga, különösen Koessler profesz szorral kell vitatkoznia a merészebb kompozíciós megoldások miatt. Pedig ekkoriban még csak Wagner és Richard Strauss volt rá komolyabb hatással, az utóbbi különösen azóta, hogy Budapesten is bemutatták Imigyen szóla Zarathustra című szimfonikus költeményét, amely egyszerre volt a modem zene diadalmas frontáttörése és a Nietzsche nevével fémjelzett irracionalista filozófiai eszmerendszer apoteózisa. Bartók Strausspartitúrákat és Nietzsche-műveket tanulmányoz, s lelkesedése odáig megy, hogy zongoraátiratokat készít Strauss szimfonikus müveiből és nagy sikerrel adja elö őket Bécsben is. A fiatal muzsikusra fölfigyelnek a pesti zenei szalonokban is; a legismertebbek egyikében, Gruber Henrikné Sándor Emma szalonjában találkozik először — és köt életre szóló barátságot — Kodály Zoltánnal. De még ebben az időben sincs semmi nyoma annak, hogy a népzenével foglalkozna. Közben egyre feszültebbé válik a viszony Ausztria és Magyarország között, a magyar ellenzéki politikusok és értelmiségiek mind gyakrabban beszélnek az 1867-és kiegyezés felülvizsgálatáról, s ebben a légkörben nemcsak a hazafias érzelmek, hanem a nacionalista fellángolások is tápot kapnak. A 22 éves Bartók szenvedélyes hangú levelekben tudósítja Pozsonyban élö édesanyját a pesti eseményekről, de hogy érzelmeinek nyomatékot adjon: zsinóros ruhát ölt és vérbeli magyar témájú mü komponálásához fog. Ez a mű pedig a Kossuth-szimfónia, amely nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is (legelőször Manchesterben, ahol Richter János vezényelte ) komoly sikert aratott. Ma már ezt a művet nemigen hallani, s maga Bartók is fiatalkori botlásának tartotta, nem is anynyira a jól kimutatható Strauss-hatás miatt, hanem azért, mert egy olyan magyarosnak vélt zenére alapozta, amely később kávéházi cigányzenének bizonyult. Hogy a népies müdalokat a magyar nép igazi muzsikájának vélte, azon tulajdonképpen nem is lehet csodálkozni: Liszt is, Brahms is ezt tartotta a jellegzetes magyar zenének, s ezt is dolgozták föl meglehetősen népszerű zeneművekké. Az igazi, a vérbeli magyar népzene nem jutott el a városokba, szinte lappangva élt az eldugott falvakban, s az egyszerű parasztemberek mint féltve őrzött kincseket hagyományozták az utánuk jövőkre, évszázadokon át. Bartók és Kodály úgy fogtak hozzá ennek a népdalkincsnek a feltárásához, mint az a régész, aki véletlenül egy cserépdarabra bukkan, s a többi darab után kutatva egy egész várost sikerül kiásnia a föld alól. Ama bizonyos „cserépdarab" Bartók esetében egy székely szolgálólány néhány megkapó szépségű, addig sosem hallott dala volt, s ezek lelőhelye után kutatva egy hatalmas birodalomba érkezett. A két jóbarát — Kodály és Bartók — maga elé teritette az akkori Magyarország térképét és felosztotta egymás közt a magyarok lakta vidékeket: Kodály a Felvidéken, elsősorban a Zobor alján. Mátyusföldön és Gömörben gyűjtött, Bartók Erdélyben. Jóllehet Bartóknak abszolút hallása volt, mégsem bízott kizárólag ebben az adottságában, hanem előszeretettel használta a kor egyetlen hangrögzítésre alkalmas eszközét, a fonográfot. Igaz, nem ö és Kodály voltak ezen a téren az úttörők, hiszen Víkár Béla már 1896-ban fonográffal gyűjtött, a 14