A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-03 / 1. szám

A CIRKUSZOK VILÁGA« 6— Ez az idomítás titka. Egyébként nem • akarja megnézni Szahibot? A vonat már fékez, és negyedórát állunk. Mile Printemps természetesen akarta, és Harry még inkább. Hans Reimann egy csomag piskótát vett elő a bőröndjéből, és a zsebébe dugta. — Máskor Szahib együtt utazik velem mint utas, de itt ketrecbe kellett zárnom. Nagyon a szívére vette, de most már bizonyára vár. Minden este meglátogatom, és jó éjszakát kívánok neki. A vonat csikorogva megállt, és ők hárman kiugrottak a peronra. A felszállók és távozók nyüzsgése közepette eljutottak a poggyászkocsihoz, és Reimann elsőként felkapaszkodott a vagonba. Harry felsegítette Printemps kisasszonyt, majd egyetlen lendülettel ö is a vagonban termett. Reimann egy hatalmas ládához vezette vendégeit, amelynek elülső oldalát sűrű rács borította. A láda belsejében egymás fölött két kis ágy volt látható, akár egy parányi kajütben. Amint közelebb léptek, mindkét fekhelyen mozgolódás támadt, és a következő pillanatban két majom ugrott a rácshoz. — Mon dieu, hiszen ketten vannak! — kiáltotta meglepetten Mile Printemps. — Maga nem tudta? Szahib és Nana. Nana, királynőm, jöjjön hozzám! Reimann kinyitotta a ketrecet, és a rút nőstény majom a nyakába ugrott, vadul átölelte, és összevissza csókolta az arcát. A láda ajtajában egy jóképű hím csimpánz állt, hosszú szalmaszálat tartott a mancsában, és izgatottan figyelte a társaságot. Nana boldog vinnyogása láthatóan felingerelte. Megragadta a ketrec ajtaját, dühösen becsapta, és addig rázta, mig Reimann ki nem tépte magát Nana öleléséből, és a nőstényt le nem tette a földre, — Mit művelsz már megint, Szahib? Hát illik igy viselkednie egy úriembernek? Mit gondol majd rólad Nana? Szahib látva, hogy Reimann kézen fogja Nanát, akár egy kislányt, kinyitotta a ketrec ajtaját, és Reimann másik kezébe csimpaszkodott. A szalmaszálat közben áttette a bal hátsó „kezébe". Mile Printemps el volt ragadtatva, becézgette, babusgatta Szahibot. A csimpánz megadóan tűrte, Nana azonban dühösen vicsorgott rá. Reimann bebújt a majmok ketrecébe, megigazította a fekhelyüket, és ágyba parancsolta őket. A majmok engedelmesen ugrottak az ágyukba, Nana az alsóra, Szahib a felsőre, és Reimann gyengéden betakargatta őket, mint a kisgyerekeket. Mind a kettő kapott egy piskótát éjszakára. De alighogy Reimann az ajtó felé fordult, Szahib kihajolt az ágyból, hogy lássa, mit csinál Nana. Két bal mancsával az ágy szélébe kapaszkodva függött, és piskótadarabokat dobált Nanának. A rút nőstény meg egyenként elkapta, és azon nyomban hosszú pofájába tömte őket. Reimann gondosan bezárta a ketrecet, és kiugrott a vagonból. Vendégei követték példáját. Felharsant a vonat indulását jelző sípszó. — Sejtelmem sem volt róla, hogy két majma van — szólalt meg Mile Printemps, mikor a vonat elindult. — Hiszen a plakátokon mindig csak Szahib neve szerepel. Nana csupán „tartalék", vagy a két majom együtt dolgozik? / Az öreg Reimann gondosan megtömte a pipáját, engedélyt kért Dolleschalné aszszonytól, és rágyújtott. Elégedetten kifújta az első bodor füstfelhőket a lámpa világító félgömbje felé, és csak ekkor válaszolt: — Tudja, kicsi Louise, a dolog nem olyan egyszerű. Nana az égvilágon semmit sem tud. Csúf, mint az éjszaka, hiszen látta. Ráadásul rosszindulatú, harapós, szeszélyes, megbízhatatlan, a legostobább és legvisszataszítóbb teremtmény, amelyet valaha is tartottam. Minden ruháját összetépi, minden kalapját szétrágja, soha életében nem lesz képes önállóan felöJtözködni, de minden kell neki, amit csak meglát, nem gyözöm neki vásárolni az új toaletteket. Csodálom, hogy nem cibálta le a magácska sárga kalapját, az volna igazában a kedvére való. A nőket nem szíveli, s nemegyszer kerültem már kínos helyzetbe amiatt, hogy a kulisszák mögött rávetette magát valamelyik artistanőre. Képes csúnyán megharapni az embert. Gyötrelem vele az életem, és már réges-régen túladtam volna rajta, ha ... ha lehetne. Mert végső soron mégiscsak szeret engem, és szerelemből megteszi azt is, amire egyébként nem bírnám rákényszeríteni. De nem ez a fontos. A legfontosabb az, hogy Szahib szerelmes belé, s ha Nana nem ülne velem a díszletek mögött, a produkciónkból semmi se volna. EDUARD BASS — Mit beszél, Hans? Hát lehetséges ez? — Ez nemcsak lehetséges, ez így igaz, kedvesem. Szahib csodálatos dolgokra képes. De az egész bonyolult pantomimet, a hatszori átöltözést, a vacsorázást, a kerékpározást és a célba lövést — úgy bizony, kislány, Szahib egyformán jól kezeli a puskát és a pisztolyt, és erre rajta kívül még egyetlen csimpánzt sem lehetett megtanítani —, szóval ezt az egész bámulatos produkciót Szahib nem a közönség, legalábbis nem a nézőtéren helyet foglaló közönség kedvéért viszi véghez. — Akkor hát miért... — Nem csinálok titkot belőle. Egy régi dal adja meg rá a feleletet: „Megteszek mindent a szerelmedért..." Vagyis hogy őszinte legyek : az egész produkció csaláson alapszik. Közönséges és kíméletlen csaló vagyok, és csak azért csalhatok büntetlenül, mert nem embereket csapok be, hanem ezt a szerencsétlen, balga Szahibot. Képzeljék el, ez a boldogtalan fiatal majom őrülten szerelmes a rút, hegyes orrú Nanába. Nana érzi ezt, mégis olyan szenvedélyes es kitartó megvetéssel bánik vele, hogy Szahib teljesen elvesztette a fejét, szentimentális, mint egy ötödikes gimnazista május havában. Nana tisztában van vele, hogy Szahib szemében az ideális hím majom megtestesítője én vagyok. Talán azért, mert még sosem látott négykézláb szaladgálni, és fejjel lefelé himbálózni egy ágon. Honnan tudhatnám, miféle titokzatos hatalom lobbantotta szerelemre egy csúf nőstény majom szivét a gazdája iránt. Tény az, hogy a magasabb rendű állatok körében nem ismeretlen ez az érzés, és az is tény, hogy Nana oly mérhetetlenül szeret engem, mint amilyen mélyen megveti Szahibot. Valamiféle majomsznobízmus ez, Nana úgy érzi, ö a közönséges hím majmok fölött áll. így aztán — a magunk módján — tökéletes szerelmi háromszöget alkotunk, akár a színpadi bohózatokban. Szahib szerelmes Nanába, Nana belém, én pedig Szahibot szeretem. Mind a hárman tisztában vagyunk egymás érzelmeivel, a különbség csak az, hogy én ura vagyok a helyzetnek, és ki tudom számítani, mennyi hasznom származhat belőle. Ez a két nyomorult pedig semmiről sem tud, és semmivel sem számol. Vagyis az, amit a közönség az idomítás csodájának hisz, nem más mint két majom szánalmas tragikomédiája. Mindketten valamiféle istenséget látnak bennem, aki a leghihetetlenebb csodákra képes. Nana csak csodál, ám Szahib reménykedik, egyre csak reménykedik, hogy egyszer hasonlatossá válik hozzám, sőt túltesz rajtam, és ezzel meghódítja Nana szívét. Képzeljék el, hogy leültetem Szahibot a színpadra, és a hegyes orrú Nanával bevonulok a kulisszák közé. Szahib legszívesebben odafutna Nanához, de tudja, hogy megharapná. Látja, hogy Nana egy kis asztalnál ül velem. És Szahib, a szentimentális szerelmes, aki egész álló nap azon törte a fejét, mivel nyerhetné el Nana tetszését, s mivel tüntethetné ki magát, egyszeriben úgy érzi, hogy valamiképpen ki kell vágnia a rezet. És mivel a színpadon egy ugyanolyan kisasztal áll, mint amilyen mellett én ülök Nanával, leül hozzá, nyakába köti az asztalkendőt, késsel-villával elfogyasztja a bécsi szeletet, pezsgőt tölt magának, iszik, rágyújt, és azzal a hanyag eleganciával néz körül, amelyet az idomítás két hónapja alatt tőlem ellesett. S közben egy-egy gyors pillantást vet a díszletek felé, vajon Nana figyeli-e a játékát. Egyszer csak észreveszi, hogy én, vagyis Nana ideálja egyáltalán nem észem, hanem épp a sapkámat teszem a fejemre. Legszívesebben ö is nyomban odaugrana a szekrényhez, és a fejébe nyomna valamilyen fejfedőt, de mivel tudja, hogy Nana szívének bálványa nem viselkedne ilyen hebehurgyán, uralkodik magán, kimért lassúsággal feláll az asztaltól, szivarvéget szopogatva közönyösen végigsétál a színpadon, és megáll a ruhásszekrény előtt. S csak úgy mellékesen válogatni kezd a ruhák között, feltesz egy cilindert, aztán felpróbálja az öltönyeit, egyiket a másik után, öltözik, vetkőzik, és mindegyik ruhában tesz néhány lépést a kulisszák felé, hogy Nana lássa, milyen szépen fel tud öltözni, olykor sokkal jobban, mint eszményképe, az öreg, deres fejű Reimann. Amikor már javában produkálja magát, hirtelen rádöbben, hogy gazdája a színpad mögött nem az öltözékével van elfoglalva, hanem egy kerékpárral játszadozik. Még egyszer sem ötlött fel benne, hogy én a kerékpárral csak arra várok, hogy felvegye a sportöltönyét. A közönségnek sincs nyilván halvány sejtelme se erről, azt hiszi, hogy Szahib azért öltözött kerékpárosnak, mert biciklizni támadt kedve. Holott Szahibnak csak az én mesterkedésem láttán jut eszébe, hogy neki is van kerékpárja. Már indul, is a színpad sarkába, előhozza kis kétkerekű járművét, felpattan rá, és taposni kezdi a pedált. Nem sok örömét leli ebben a kerekeken imbolygó masinában, idegen, ördöngös szerkezet ez számára, és Szahib tudja, hogy gyorsan kell hajtania a hátsó „kezével", mert különben felborul. Képtelen felbecsülni a sebességét vagy megfelelő szögben venni a kanyart. Ezért aztán minden pillanatban nekihajt valaminek, annál is inkább, mert folyton-folyvást a kulisszák felé sandít, és halk rikkantásokkal igyekszik felkelteni Nana érdeklődését, megmutatni neki, mi mindenre képes. Ugyanígy áll a helyzet Szahib céllövő tudományával és a többi képességével is. Napról napra aljas, csalárd játékot űzök az őserdők ártatlan gyermekével. És az emberek közben dőlnek a nevetéstől. De senkinek sem kívánom, hogy lássa Szahib halálosan szomorú tekintetét. Olyan szívet tépő fájdalom tükröződik benne, hogy alighanem hamarosan eladom ezt a számot; életemben nem mulattattam még a közönséget ilyen szomorú produkcióval. És milyen kockázatos ez a produkció! Ha Nana elpusztul, végem. Igaz, hogy az idomítás a lényeg, csakhogy Szahib nem a közönség tapsáért dolgozik. Mindent azért a hegyes orrú, csúf kis majomért tesz. Az öreg Reimann alig hallhatóan fejezte be, az utolsó szavakat már inkább csak magának mondta. És mégis mindnyájan figyelmesen hallgatták, még Dolleschalné is álmos férjével együtt. The Great Gordon teljesen megfeledkezett a noteszeiről. A fülke utasai jó ideig képtelenek voltak megszólalni, Printemps kisasszony Harry Harwey szemébe mélyesztette fénylő tekintetét. (folytatjuk) 10