A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-27 / 26. szám

Emberi sorsok A székesegyház A legszebb látványt Toledo a Tajo kissé magasabb bal partjáról nyújtja; itt vezet a turisták kedvelt „panorámaútja". A leghosszabb spanyol folyónak a sziklába mélyen bevágott medre fölött 150—200 méter magasságban mozaikszerűen állnak a piros tetejű fehér házak, magasan kiemelkedve föléjük a város két legjellegzetesebb építészeti emléke: a toledói vár és a csodás gótikus székesegyház. A toledói eröd első spanyol birtokosa a 11. század vége felé Don Rodrigo volt, a spanyol-mór háborúk legendás hőse, aki a Cid el Campeador (kiváló hős) melléknevet kapta, s akinek tetteivel számos irodalmi alkotás foglalkozik, köztük a leghíresebb Corneille francia költö drámája. Később V. Károly kasztíliai király tette át ide székhelyét s az erődöt pompás várkastéllyá építtette át. De hiába volt oly kitűnő a toledói vár stratégiai fekvése, a történelem folyamán többször cserélt gazdát, volt elkeseredett harcok színhelye, és nemegyszer súlyosan megrongálódott. Utoljára 1936-ban, a spanyol polgárháborúban. A vár mai alakját néhány évvel ezelőtt nyerte el, amikor a 16. századból származó tervek alapján történelmi hűséggel teljesen helyreállították. A legtöbb helyiségében múzeumi gyűjteményeket helyeztek el, s ezeket rengetegen látogatják. A vár ablakaiból minden irányban csodaszép kilátás nyílik. Nyugatra a legszebb látványt az innen 300 méterre levő székesegyház nyújtja. A katedrális építését a 13. században kezdték el, de csak több mint kétszáz évvel később fejezték be, francia gótikus stílusban. A legjelentősebb műemlékei közé tartozik a 16. században készült hatalmas faragott főoltár, tábláin a Granadának a mórok alóli felszabadítását megörökítő jelenetekkel; számos drágakövekkel gazdagon kirakott arany monstrancia (szentségtartó), vala mint néhány kép világhírű festőktől, elsősorban Goyától és El Grecotól. A krétai születésű El Greco („a görög" — 1541 — 1614) életének több mint felét Toledóban élte le. Nem messze attól a háztól, ahol 1585-től haláláig lakott, múzeumot rendeztek be. Ennek termeiben El Greco több eredeti festménye s képeinek jónéhány másolata látható. El Greco az olasz mesterek művészetét összeötvözte a bizánci festészet hagyományaival. A legjobban megcsodált festménye az egyik toledói templomban látható. Ograzó gróf temetését ábrázolja a kép, amelyen a festő saját arcmását is megörökítette. Toledo érdekességei közé tartozik a régi zsidónegyed, ahol a középkori építészet és fafaragó művészet számos becses emléke maradt meg. Ugyancsak különös atmoszférát árasztanak az óváros szűk utcácskái, sikátorai, amelyek apró kis terek körül kanyarognak, és minden oldalról meredeken emelkedve a katedrálishoz vezetnek. A házak olyan szorosan tapadnak egymáshoz, hogy az utca felőli oldalon pázsit, fák már nem fértek el. Annál több a zöld növényzet az átriumszerű kis udvarokban, ahol szökőkutak vize hűsíti a levegőt. Toledo ma legfőképpen az idegenforgalomból él. Turisták tömegei keresik fel a világ minden tájáról. Az óváros emeletes házainak földszinti helyiségeiben — az eredeti homlokzat gondos meghagyásával — kis boltokat, kávéházakat, vendéglöket rendeztek be. A szuvenírboltokban a turisták igen nagy művészi értékű kézműipari termékeket találnak, amelyek évek múlva is emlékeztetik őket arra, hogy a napfényes Új-Kasztília történelmi központjában jártak. PETER MARIOT A szerző felvételei A MÁMOR RABSÁGÁBAN „Anyu, ne igyál..." Hajnalodik, talán öt óra sincs még. A madarak is csak most ébredeznek. Jó lenne meg nézni az órát nagymame éjjeliszekrényén. De akkor végig kell menni a recsegő padlón, és a nagymama is fölébredhet. A kisfiú tudja, hogy a nagyinak mostanában nehéz napjai s nehéz éjszakái vannak. Anyu kórházban van. A nagymama tulajdonképpen miatta sír és miatta szégyenkezik. A szomszédok is kerülik őket. Az igazság az, hogy anyu iszik, ezért is van most kórházban. Szombat van, látogatási nap. A kisfiú szeretné, ha már indulhatna. Anyu majd biztos elébe, jön a kórházkertben, talpa alatt csikorogni fog a fehéresszürke kavics. Kár, hogy mindig szomorú, a kisfiú szeretné, ha vidámabb lenne. De azt már a tízenkétéves Laci is tudja, hogy anyu élete rosszul sikerült, ezért is ivott. És hallásból azt is tudja, hogy az ital segít felejteni. Tudja, de nem érti. Egyszer — titokban — beledugta a nyelvét a rumosüvegbe, de a sárgásvörös folyadéktól égni kezdett a nyelve, és még sokáig borzongott émelyítő szagától. Nem érti, mi ebben a vigasztaló?... Kint egyre hangosabban csipognak a madarak. Nagymama fölriad, csodálkozva sóhajt: — Te már fönn vagy, Lacikám? Még csak pár perccel múlt öt óra ... Tudod, hogy a busz csak fél hét előtt indul. Fél hatkor végre öltözni, reggelizni lehet. A nagymama is fölkel, csomagot készit Anyunak. A nagymama és unokája együtt indulnak el otthonról, de az idős asszony csak a buszig kíséri a kisfiút. A megállóról visszafordul: ő nem utazik, nem akarja ott látni a lányát. A kórházi környezetet Laci sem kedveli, de az Anyuval való viszontlátás percét a világ minden kincséért sem adná oda. A megállóban nemigen van ember, szombaton senki sem utazik ilyen korán. És a buszon sincs ismerős. A nagymama lehajol a kisfiú füléhez: — Mondd meg anyukának, hogy már nagyon hazavárjuk öt, de aztán már egy kortyot sem szabad innia!. . . Aztán odamegy a buszvezető ablakához és felkiabál : — A gyerek egyedül utazik. Kérem, tegye majd ki a kórház előtt. A keresztanyját megy meglátogatni. Laci tudja: mindenkinek ezt kell mondania. És Anyu? Ó, hát ö el van utazva .. . Ez kegyes hazugság § § § H J.-né, Laci édesanyja, csinos, fiatalos arcú nö. Szőke haja, barátságos pillantása van. Nem látszik betegnek, de valahányszor rágyújt, remeg a keze. És mohón szívja a cigarettát, a legszívesebben egyikről a másikra gyújtana. A látogatási órák befejeztével, amikor már a kis Laci is hazament, a múltjáról beszélgetünk, arról, hogy miként került a kórházba. — Az utolsó három hónapban alig—alig voltak már józan pillanataim. Minden áldott nap elhatároztam, hogy másnap nem fogok inni. Rendszerint esténként fogadkoztam, amikor szédülve, rosszulléttel küszködve estem be az ágyba. Reggel rendszerint kábultan ébredtem. Ittam egy kávét, kicsit kitisztult a fejem, de a rossz közérzetem megmaradt. Enni nemigen tudtam, inkább egy po hárka itallal akartarin magam egyensúlyba hozni. De már az is elég volt, hogy megérez zem az izét a nyelvemen, máris kívántam a következőt. Éreztem, fejembe száll az ital; féltem bemenni a munkahelyemre. Hirtelen minden mindegy lett, ittam még két-három pohárkával, amigcsak nem éreztem, hogy részeg vagyok. Annyi maradék öntudatom azonban így is volt, hogy tudjam: megint megbuktam. Aztán jött a rosszullét, a szédülés, előbb-utóbb beleestem az ágyba, és egy-egy világos pillanatban megfogadtam: soha többé! De másnap vagy harmadnap minden kezdődött elölről. .. — Néhány hónap alatt egész félretett pénzemet elittam. A munkahelyemen először fegyelmit kaptam, aztán elbocsátottak. Egy nap megkértem az édesanyámat, kisérjen el az orvoshoz. Önként jelentkeztem elvonókúrára. — Hol tanultam meg inni? Az ilyesmire rengeteg alkalom adódik. Otthon is volt mindig ital. Apám egy-kétszer becsípett ugyan, de sohasem volt részeges. Anyám pedig sohasem kedvelte az itókát. Diplomás emberhez mentem férjhez, anyósoméktól lakást kaptunk nászajándékba. Alighogy beköltöztünk, rá kellett jönnöm, hogy rosszul választottam : a férjem rideg, számító volt hozzám, szégyellte kimutatni az érzelmeit, neki a karrierje volt az első. Egyedül éreztem magam és becsapottnak. Az italban akkor még nem a vigaszt és felejtést kerestem, csupán jólesett, hogy felold a gátlásaim alól. Ha ittam, rögtön úgy éreztem, hogy visszanyertem önbizalmamat és talán nagyvilágibb leszek attól, hogy fölhörpintek egy-két pohárka konyakot. m H. J.-né arról lényegében nem tud pontos számot adni, hogyan csúszott rá a rendszeres ivás lejtőjére, hogy mikor lett a szokásból kényszer. Tény, hogy a férj ezen a címen adta be ellene a bontókeresetet. A gyereket is el akarta perelni töle, de a bíróság ezt az indítványt nem hagyta jóvá. A lakás a férjéé maradt, ő pedig visszaköltözött a szüleihez. És örült, hogy Lacikát meghagyták neki. Józan, dolgos hétköznapok következtek. Egy szép napon azonban beleszeretett valakibe, akiről későn derült ki, hogy büntetett előéletű szélhámos. Tulajdonképpen elkeseredésből és dacból kezdett el újra inni. Bántotta, hogy egy hazug bűnözőhöz akarta kötni életét. Orvosai véle ménye szerint van remény a gyógyulásához, mert önként jelentkezett, tehát maga is egészséges akar lenni. §§§ — Az elvonókúrán az első napok a legke servesebbek, akkor szinte a poklok mélységeit járja meg az ember. De szükség is van az efféle megrázkódtatásra, mert ma már világosan tudom, hogy a vesztembe rohantam. Talán nem is a kezelés hat rám ilyen erősen, hanem a példa. A betegtársaim, akik már másodszor vagy harmadszor vannak itt, tulajdonképpen roncs-emberek. A puszta látvány is megrendítő. Én nem szeretnék ilyen sorsra jutni, szeretném, ha rendes kerékvágásba kerülne az életem. A kisfiamat is becsülettel szeretném fölnevelni, mert érzem, hogy ragaszkodik hozzám. És választott hivatásomhoz is csak gyógyultan térhetek vissza. Elhibázott életem tanulság nekem is, de talán mások számára is az lehet. Ha gondolja, ezt is Írja meg. MEGÍRTAM 17