A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-20 / 25. szám

Tudománytechnika Két óriási állatábra a sok közül a Nazca-fennsikon. Érdekességük, hogy egyetlen folyamatos vonallal készültek, és csak nagy magasságból láthatók A TITOKZATOS NAZCA-VONALAK A címben említett vonalakat — amelyek lényegében kövekkel szegélyezett csatornák — századunk harmincas éveiben, mondhatni véletlenszerűen fedezték fel a perui fővárostól, Limától délkeletre, kb. 400 km-re fekvő Nazca város közelében. Nazca környéke egy sivatagi jellegű, széljárta fennsík — áltagos tengerszint feletti magassága 1000 méter —, s ez azért lényeges, mert a laza homokba vájt csatornák sok száz évvel ezelőtt készültek és mintegy 450 négyzetkilométernyi (45 km hosszú és 10 km széles) területen találhatók. Az első pillantásra ugyancsak kuszának tetsző vonalhálózat eredetét és rendeltetését a legnagyobb igyekezet ellenére sem sikerült eddig megnyugtató módon tisztázni, jóllehet a rejtély sok ember fantáziáját megmozgatta (többek között az élelmes és kalandor áltudós, Erich von Dániken-ét is, aki földöntúli civilizációkkal hozta kapcsolatba ezeket a vájatokat), sőt egy német matematikus, Marie Reiche asszony — akit Peru nemzeti hőseként is tisztelnek és emlegetnek — szinte az egész életét arra áldozta, hogy megfejtse a Nazca-vonalak titkát; több mint 30 éven át tanulmányozta a vonalrendszert, s bár lelkiismeretesen végzett megfigyelései felbecsülhetetlen értékűek az ősi kultúrákkal foglalkozó tudomány számára, az objektum szerepének kinyomozásában alig jelentettek előrelépést. Kezdetben mindenki természetesnek vélte, hogy ezeket a szokatlan építményeket az inkák művének kell tulajdonítani, annál is inkább, mivel az egykori kiterjedt Inka Birodalom fővárosa, Cuzco is viszonylag közel — kb. 300 kilométerre — található. A helyszínről előkerült tárgyak különböző régészeti — mindenekelőtt radiokarbon kormeghatározási — módszerek segítségével elvégzett vizsgálata alapján azonban bebizonyosodott, hogy ez a vonalhálózat már jóval az Inka Birodalom létrejötte — tehát i. sz. 1100— 1200 — előtt megvolt, s könnyen meglehet, hogy 1500 évesnél is idősebb! Az első, tisztázásra váró rejtély éppen ez: vajon kik és mikor készítették ezt a csatornarendszert? A következő megválaszolatlan kérdés: hogyan maradhatott fenn ilyen hosszú ideig ebben a laza homokban, állandó szélfúvás közepette egy nem túl mély árok? Amerikai szakemberek a vájatokat szegélyező kövek között fellépő, eddig még ismeretlen jellegű aerodinamikai erőknek tulajdonítják azt, hogy meggátolták a csatornák feltöltődését. A legtöbb embert azonban a vonalrendszer szerepe és küldetése izgatja; vajon mi szükség volt erre a bonyolult konstrukcióra, amely a föld felszínén alig tanulmányozható nagy kiterjedése miatt, a levegőből szemlélve viszont összefüggéstelen sávhalmaznak tűnik föl? A dolgot csak tovább nehezíti, hogy a légi felvételeken olyan objektumok is megfigyelhetők, amelyek különböző állatokra (pókra, madárra, kardszárnyú delfinre, bálnára stb.) emlékeztetnek, egyetlen vonallal „szerkesztették" meg őket, s a földről figyelve felismerhetetlenek. Nos, úgy látszik elérkezett a titkok megfejtésének az ideje. S meglepő módon nem azoké a fő érdem ebben, akik a helyszínen vizsgálhatták ezeket a rejtélyes vonalakat, hanem olyan tudósoké, akik életükben még nem jártak Peruban, s a Nazca-vonalakról készült légifelvételt is valamelyik külföldi folyóiratból nyírták ki, hogy alaposabban szemügyre vehessék. A perui és általában a dél-amerikai lapok néhány hónapja egy magyar tudósról, nevezetesen Zelkó Zoltán budapesti geográfusról áradoztak heteken keresztül; a Perui és Magyar TV munkatársai közösen egyórás dokumentumfilmet forgattak a Nazca-vonalakról Zelkó Zoltán közreműködésével, aki így végre a helyszínen is ellenőrizhette elmélete helyességét és természetesen elvégezhette a szükséges módosításokat is. Mi is ennek az elméletnek a lényege? A korábbi elképzelésekkel ellentétben Zelkó Zoltán nem kultikus vagy misztikus alapon magyarázza ezeket a vonalakat, nem is tekinti őket egy ókori repülőtér maradványainak, hanem egy bizonyos terület térképét, pontosabban ennek geodéziai felvételét látja bennük. A szóbanforgó terület a Nazca városától több mint 600 km-re fekvő Titicaca-tó és környéke, s Zelkó szerint a vonalrendszer ezt a vidéket ábrázolja 1:16 arányban. Maga a szerző a Természet Világa című folyóirat 1981/1-es számában megjelent interjúban a következőket mondta a felfedezés születésének körülményeiről: „A Nazca-vonalakról különböző méretarányokban pauszvázlatokat készítettem és ezeket térképen több helyen próbáltam azonosítani Peru valamelyik részével. így találtam rá a Titicaca-tó környékére. Az azonosítás szempontjából elsősorban az alaptérképen kiemelt romvárosok és erödök helyzete volt érdekes, de figyelembe kellett venni a földrajzi szerkezetet és a tájolást is. Mivel a tó és az ÉNy-ról benyúló félsziget alakja annyira jellegzetes, hogy ezt a legelvontabb ábrázolás sem hagyná figyelmen kívül, feltételeztem, hogy — ha a Nazca-vonalak valóban erre a területre vonatkoznak — legalább egy vonal kifejezi a félsziget irányát. Egy nyíllal jelölt vonal ráillesztése végül olyan összhangot adott mind a szerkezeti szempontokból, mind az erődromok vonatkozásában, hogy elfogadtam egy leendő helyszíni vizsgálat alapjául." A továbbiakban megállapítja, hogy a Peruban „megvizsgált 37 erödrom egybeesik a Nazca-vonalak kitüntetett pontjaival. A földrajzi szerkezet, a csúcsok, gerincek, tehát mindazok a pontok és vonalak, amelyek a táj lényegét fejezik ki a Titicaca környékén, ugyancsak egybeestek a Nazcavonalak kitüntetett részeivel. Megegyezik a vonalrendszer és a Titicaca-tó tájolása is. Ez utóbbi rendkívül fontos a bizonyítás szempontjából, hiszen a két terület vonalhálózata többféleképpen is fedésbe hozható. Az optimális fedést kellett megtalálni, és ez sikerült." Önként adódik az újabb kérdés: vajon mi szükség lehetett arra, hogy az eredeti helyszíntől több száz kilométerre 1:16 arányban „térkép" készüljön, amely ráadásul a földről szemlélve egészében áttekinthetetlen?Zelkó szerint a Nazca-fennsíkon található vonalrendszer gyakorlótérként szolgálhatott a hírvivők kiképzésében, itt sajátították el a futárszolgálat minden fortélyát. S azért éppen a Titicaca-tó környéke, mert ez a terület volt a birodalom szempontjából a legfontosabb: a termékeny talaj, a hatalmas kiterjedésű vízfelület biztosította számára a jelentőséget. Az Interpress Magazin 1980/10. számában megjelent interjúban a vonalak között található óriási sivatagi rajzok szerepéről ezt mondotta: „Erre még nem sikerült egyértelmű választ találnunk. De tény, hogy amikor átrepültünk azon a tájon, amelyet a térkép a spirálisan csavarodó farkú majommal jelez, nem akartunk hinni a szemünknek. Az ottani hegyen a természet szeszélyes játékaként a geológiai rétegvetödések világos és sötét kövei ugyanolyan csavarvonalnak látszanak a magasból, mint az óriási ábrán. Találtunk olyan vidéket is, ahol kizárólag csak egyfajta burgonyát termesztenek. A nazcai térképen ezen a helyen egy burgonyából kiágazó gyökérrendszer stilizált rajza látható. Talán nem véletlen az egyezés. A régészekre vár a feladat, hogy a térképek ábráit a kézzel fogható valósággal azonosítsák." Zelkó Zoltán elmélete élénk visszhangot váltott ki. Peruban nagy tisztelettel fogadták és több kitüntetéssel is elhalmozták a szerény megjelenésű geográgust. Mindezek ellenére azonban még korántsem tekinthető lezártnak az ügy, s érdekes módon a Zelkóelméletnek egy magyar bírálója akadt Mandics György temesvári matematikus személyében, aki mindenekelőtt a Nazca-vonalak gyakorlótéri-demonstrációs jellegét vitatja. Hozzászólásából kiderül, hogy ö is több esztendeje foglalkozik a témával, s egy egész könyvet szentelt a Nazca-vonalak rejtélyének. A könyv feltehetően a közeljövőben napvilágot lát, s benne foglaltatik majd annak a részletes kifejtése, hogy Mandics szerint milyen célt is szolgáltak a Nazca-vonalak. Az Interpress Magazin 1981/4. számában megjelent cikkében előzetesként ennyit árul el róla: „Saját elméletünk, amelyet a Nacza-kultúra elemzéséből alakítottunk ki más hasonló kultúrákkal való összehasonlítás alapján, azt feltételezi, hogy ez az ábrázolási megfelelés — ha szabatosan van igazolva — nem annak tulajdonítható, hogy térképpel van dolgunk, hanem a mágikus analógiának. (...) A mi példánk esetében a Titicaca-tó környékének a Nazca-sivatagba vetítése (mégpedig a tiahuanacói kultúra betörése után i. sz. 900 körül) arra utal, hogy ennek az ábrázolásnak fontos mágikus funkciója volt, hiszen nem véletlen, hogy a két ábrázolás tengelye is párhuzamos, nyilván a mágikus erő »hatásfoka« érdekében! De mi volt az az ok, amiért oda kellett vésni a sivatag talajára ezt az ábrát? A Nazca-kultúrát bemutató könyvem egyértelműen megadja a választ: a víz hiánya. E kultúra története ugyanis az ökológiai egyensúly megbomlásának és az elsivatagosodásnak is a története. (...) A termékenységi kultuszrendszerhez tartozó, de asztronómiai információkat is tartalmazó, s asztrológiai funkciókat is teljesítő vonalrajzolás kialakulásának szellemi indítékait, az egymást követő stílusváltozások okát lehetetlen itt néhány sorban vázolni. Csupán annyit jelzünk, hogy a kezdeti »kocsinyomszecű« vonalaktól, amilyenek a Paracas-félszigeten találhatók, előbb a »nyilakhoz« és a »trapézokhoz«, ezek újra és újra átrajzolásához, majd a figurális ábrázolásokhoz vezetett az út. A Nazca-kultúra szétesésének korszakában, amikor a tiahuanacóiak bejöttek, a rajzhagyomány egyetlen feltámasztási célja a meglehetősen száraz klímájú területről érkezők szemében a Nagy Életadó Tó — a Titicaca ábrázolása lehetett." Amint látható, Zelkó Zoltán és Mandics György között a vita inkább a szerep-értelmezés körül zajlik, hiszen a lényeget tekintve — hogy t. i. a Nazca-vonalak a Titicaca-tó környékét ábrázolják — egyetértenek. Mindenesetre érdeklődéssel várjuk a további fejleményeket. -lacza-18