A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-17 / 3. szám

• 1981 - a rokkantak és testi fogyatékosok megsegítésének esztendeje • Látogatás hazánk egyik legkorszerűbb gyógypedagógiai intézetében Amozgássérültek bratislavai intézetének folyosóján, a délelőtti tanítás szünetében, éppen olyan zsivaj, lárma van, mint minden egyéb iskolában. Épp csak a gyerekek mások: itt nem viháncolnak, kergetőznek olyan önfeledten, hiszen némelyek kocsikban ülnek, mások mankókra támaszkodnak, vannak közöttük sánták, félkezüek vagy egyéb sorscsapással sújtott gyerekek. Az óvodáskor kezdetétől, tehát hároméves lurkóktól, érettségiző diákokig kétszázötven növendéke van az intézetnek. Margit széparcú, csinos lány, tizenhét éves. Tízéves koráig olyan volt akár a többi egészséges gyerek. Egy téli reggel azonban későn ébredt, és nem akart elkésni az iskolából. Szaladt a buszmegállóra, a nagy rohanásban azonban elfelejtett balra nézni s alászaladt egy szabályosan közlekedő teherautónak. Margitnak azóta mülába van. Kati tizennégy éves. Szülei unokatestvérek, lányuk jobb kéz nélkül született. Joli most tizenöt éves. Elsöosztályos kisdiák volt, amikor paralízis következtében mindkét lába megbénult. A lányok-fiúk csoportokba verődve várják a szünet végét jelző csengőt. Margit azonban nem tudja magába fojtani bánatát, hirtelen kifakad: — Nagyon kérem, rólunk ne írjon! Semmi értelme, az emberek amúgysem akarnak tudomást venni rólunk. Gyakran látom az utcán, ahogy a szembejövők tekintete lesiklik rólam. Vagy utánam fordulnak, és bár nem hallom, tudom mit gondolnak : Szegény leány, egy életre nyomorékká lett... Lehetséges, sőt, biztos, hogy így van, de azért terveink és vágyaink így is vannak. Jövőre érettségizem, utána például egyetemen szeretnék tovább tanulni. Az intézet falain kívül azonban ezt nem merem elmondani senkinek, mert kinevetnek az emberek ... Azért mondom, ne írjon rólunk! Egy szőkésbarna, kocsiban ülő fiú azonban más véleményen van: . — Ne hallgasson Margitra! Nézzen szét, beszélgessen a többiekkel is. Miért ne lehetne írni rólunk? Mi is emberek vagyunk, még ha sorscsapás is ért bennünket. De ki tehet arról, ami velünk történt? Éppen úgy megtörténhetett volna az is, hogy az egészségesek közül ül most itt bárki, vagy maga helyett én jövök látogatóba az intézetbe. Nézzen csak körül, hogyan készülünk itt föl az életre, kérdezze meg, hogy mit várunk az „egészséges" emberek társadalmától. Higgye el, pusztán azt szeretnénk, hogy az utcán, az autóbuszban ne nézzenek keresztül rajtunk, ne is szánakozzanak fölöttünk, hanem vegyenek emberszámba. w Minden tanévben egyszer, néhány nappal karácsony előtt a mozgássérültek intézetében úgynevezett iskolaérettségi vizsgálatot tartanak. — Ez amolyan vízválasztó — mondja Miroslav Frehár. az intézet igazgatója. — Ilyenkor derül ki, hogy az általános iskola utolsó évfolyamát látogató növendék gimnáziumba, intézetünk szakiparitanuló-részlegébe kerül-e, vagy esetleg alkal-MIKLÓSI PETER