A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-20 / 25. szám

Köztudott dolog — hiszen szüntelenül emlegetjük —, hogy az első Csehszlovák Köztársaság feltételei között született nemzetiségi irodalmunkban (bár a kispróza is jelentős eredményeket ért el) mindenekelőtt a líra dominált, a költészet területén jöttek létre legmegbecsülendőbb és legmaradandóbb értékeink. Ezekről az értékekről azonban mindeddig jóformán csak a szakemberek, a korabeli irodalommal behatóbban foglalkozó irodalomtörténészek meglehetősen szűk köre alkothatott magának olyan-amilyen fogalmat, hiszen maguk a művek fokozatosan kikoptak a köztudatból, kivesztek szellemi életűnkből — meghaltak, mert a korabeli újságokban, folyóiratokban, illetve verskötetekben maradtak, eltemetve és elfelejtve. Az egyszerű olvasó, akit nem érdekel különösebben a téma és akinek nem „kenyere" a hosszadalmas utánajárás, nemigen juthatott hozzájuk (a korabeli verskötetek nagy része ma már csak a budapesti Széchényi Könyvtárban lelhető fel). A közelmúltban végre — hosszú idő után — megkezdődött nálunk a két világháború között létrehozott irodalmi értékek betakarítása : a Sz/ovenszkói vásár cimű elbeszélésantológia után nemrégiben napvilágot látott a Rejtett ösvény cimű versantológia is; a VARGA ERZSÉBET Madách Kiadó jóvoltából tehát a szélesebbkörű olvasóközönség is megismerheti két világháború közti líránk legjavát, ha csak részben is, ha teljes képet nem is alkothat róla, mert meglehetősen szubjektív szempontok szerint készült válogatásban ismerkedhetik meg vele; de hát ez nem is olyan rettenetes hiba, hiszen teljesen objektív képet erről a területről is csak akkor kaphatnánk, ha nem emberek, hanem gépek, robotok állítanák össze az efféle antológiákat. Két világháború közti költészetünk antológiáját, amely a „Csehszlovákiai magyar költök 1918—1945" alcímet viseli. Varga Imre költő állította össze, s el kell ismernünk, hogy óriási munkát végzett, óriási anyagtömegen rágta keresztül magát, hogy eljusson az értékekhez, kiássa a könyvtemetöböl mindazt, ami érdeklődésünkre még mindig számot tarthat, ami ma is megismerésre érdemes, ami esetleg nekünk, mai embereknek is mondhat még valamit. Értékkeresö és értékmentő szempontjaival természetesen vitatkozhatunk és sokszor kell is vitatkoznunk, hiszen a válogatást olvasva nem egyszer az az érzésünk, hogy a válogató nem is annyira szubjektív (ami véleményem szerint, mint már említettem is, nem könyvelhető el hibaként), mint inkább elfogult — főként az avantgarde költői irányzatok javára. Forbáth Imréről azt írja például, hogy az „1958-ban térhetett csak vissza a csehszlovákiai magyar irodalomba válogatott verseinek gyűjteményével, melyhez Fabry Zoltán irt előszót. Ez a válogatás aránytalan; az avantgardista-konstruktivista időszak versei hiányzanak belőle, s kimaradt a »groteszkek« nagy része is. Összeállításom ezért több olyan verset közöl tőle, amelyek kötetben a második világháború után nem jelentek meg; ismereteik nélkül viszont homályosabb volna Forbáth költői életműve ós a csehszlovákiai magyar avantgarde képe is". Nos, miután elolvastam ezeket a verseket (egyébként mindössze öt ilyen versről van szó a Diagrammé, a Földrengés, a Bölcsődal, az Engesztelés meg a Dialógus címűről), az a véleményem, hogy korántsem valamiféle elfogultság folytán nem szerepelhettek a felszabadulás után kiadott válogatásokban, hanem nagyon is érthető — esztétikai! — okokból, mert ezek a korai költemények valóban nem érik el a húszas évek vége felé vagy a harmincas években irt Forbáth-versek színvonalát (hangsúlyozom: nemcsak eszmei, hanem művészi színvonalát sem, ha egyáltalán elválaszthatnánk egymástól ezt a „két" mércét), s bizonyára Forbáth Imre sem örült volna nagyon, ha annak idején egy reprezentatívnak szánt antológiában érett, kiforrott versei helyett a zsengéivel kellett volna szerepelnie. Ugyanakkor viszont hiányzik a válogatásból két világháború közti líránk egyik legszebb költeménye, az antimilitarista költészet remeke, a Felébrednek egyszer. (Legalább így zárójelben azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy Forbáth 1958-as „visszatérése" költészetünkbe tulajdonképpen nem igazi visszatérés, hiszen ekkor már nem ír újabb verseket. Forbáth mint költő 1938-ban végleg elhallgatott, a felszabadulás után csak régi versei jelentek meg újabb kiadásokban.) De hát Forbáthot bizonyára nem a Rejtett ösvény című antológiából fogja megismerni az olvasó, hiszen az 1958-ban kiadott Mikor a néma beszélni kezd cimű kötete után válogatott verseinek újabb gyűjteménye, A csodaváró már két kiadásban is megjelent. Sokkal inkább kifogásolhatjuk azt, hogy szocialista líránk néhány jeles képviselője (például a kommunista Prerau Margit, vagy az akkor még Szlovákiában élő Palotai Boris, akinek a két világháború között három verskötete is megjelent: 1926-ban a Tavaszi áradás, 1929-ben a Valaminek a végén, 1936-ban pedig a Csillag és kenyér cimű) kimaradt az antológiából, holott minden bizonnyal írtak legalább olyan színvonalú verseket, mint mondjuk Kudlák Lajos vagy Pozsonyi Anna — legalább egykét verssel tehát ök is szerepelhettek volna a válogatásban, főként ha meggondoljuk, hogy akkoriban — a két világháború között — éppen a szocialista meg az általában „szocialisztikusnak" nevezett költészet volt a legnagyobb hatással a dél-szlovákiai néptömegekre (Mécs László rajongóitól most nyugodtan „eltekinthetünk": Mécs talán nem is annyira verseivel, mint inkább személyes varázsával, szuggesztív előadásmódjával nyerte meg közönségét). Ennek igazolásául csupán egyetlen példát említek: Tóth Józsefnek manapság már a nevét sem ismeri olvasóközönségünk (félreértés ne essék, őt egyáltalán nem hiányolom az antológiából!), s ezt nem is vethetjük a közönség szemére, hiszen Tóth József — annak ellenére, hogy jó néhány kötete látott napvilágot — nem teremtett figyelemreméltó értékeket; a két világháború között azonban még ö is jelentós szerepet játszott a csehszlovákiai magyarság életében: rigmusait nemcsak hogy Dél-Szlovákia-szerte ismerték, de meg is zenésítették, s többször szerepeltek a műkedvelők műsorain. Ismétlem: a most megjelent antológiából nem a Tóth Józsefeket hiányolom, hanem azokat, akik a méltán elfelejtett Tóth Józsefnél értékesebbet alkottak, és legalább olyan népszerűek voltak Dél-Szlovákia munkástömegei között, mint ő. Természetesen az előszóval meg a jegyzetekkel is vitatkozhatunk. Ám maradjunk egyelőre csak az alcímnél: „Csehszlovákiai magyar költök 1918—1945". Az 1945-ös korszakhatár véleményem szerint meglehetősen vitatható, hiszen 1938 után Csehszlovákiában (ha nem anakronizmus egyáltalán az akkori csehszlovák területeket Csehszlovákiának nevezni) nem maradt valamirevaló magyar irodalom, amit egyébként Varga Imre is elismer előszavában: „A cseh és szlovák államszervezetbe került magyar néptöredék konzervatív köreinek érdeke volt, hogy a régi kaszinóirodalom, a »nemzeti* műkedvelők mecénásai legyenek, mivel ezek ugyanazt az ellenzékiséget fejezték ki verseikben, mint a maradi politika itt rekedt korifeusai. Csakhogy ez az irodalom a kor emberének nem tudott újat, korszerűt, jelentőset * mondani, tehát érvénytelen és értéktelen volt". Az előszóban egyébként főleg az általánosságokat kifogásolhatjuk. Álljon itt csupán egyetlen példa: „S azok a költök, akiknek életműve sem terjedelemben, sem minőségben nem elegendő önálló gyűjteményhez, válogatáshoz, akiknek nevét, könyveit elfelejtettük? A sematikus irodalompolitika elhallgatottjai, akik nem kerülhettek méltó helyükre — a nevükhöz tapadó félreértéseknek nem akadván mindmáig visszaháritója." Kik ezek? Hol lenne a méltó helyük? S miért kell itt egyáltalán a sematikus irodalompolitikát emlegetni, ha ezeknek az „anonim" költőknek az életműve sem terjedelemben, sem minőségben nem elegendő önálló válogatáshoz? (Attól tartok, hogy napjainkban már a sematikus irodalompolitikára való állandó hivatkozás válik sémává, sematikussá.) A jegyzetapparátus (az egyes költők jellemzése, életrajzi adataik tömör ismertetése) meglehetősen esetleges és nemegyszer ugyancsak vitára késztet. Nem tartom nagy hibának, csupán a pontosság és a teljesség kedvéért említem meg, hogy a csehszlovákiai magyar avantgarde egyik legjelentősebb képviselője, Mihályi Ödön müvei között nincs megemlítve első verskötete, az 1917-ben (Kassán) kiadott Ma itt borongok néhány kétkedéssel cimű (egyébként nem jelentős) kötet. S ha már Mihályi szóba került: az ö verseiből készült összeállítással kapcsolatban mindenekelőtt azt kifogásolhatjuk, hogy a Galambot várok című kötet bukolikájának jegyében készült; e kötet kapcsán állapította meg annak idején — 1929-ben — Fábry Zoltán a Menekülő Ura cimű elemzésében: „A költő meghalt. Öngyilkos lett. A halál oka: menekülés." De térjünk most vissza a jegyzetapparátus vitatható pontjaira! Itt természetesen nincs elég terünk részletesebben foglalkozni az egyes jellemzésekkel, elégedjünk meg hát ismét — minden többi helyett is — egyetlen példával: két világháború közti költészetünk egyik legkiválóbb képviselőjéről, Sáfáry Lászlóról Varga egyebek között azt állapítja meg, hogy „szociális indulatú költő, ám nem programosan, hanem természetszerűen az". Nem tudom elképzelni, hogyan értelmezendő ez a „természetszerűen", annyi azonban bizonyos, hogy Sáfáry László nagyon is tudatos, nagyon is programos költő volt, s hogy a természetet, a természetből kiragadott képeket csupán eszközként használta fel költészetében: fö mondanivalója nem a természet, még csak nem is a természet meg az ember egyanyagúsága, miként Varga Imre véli (noha ezzel az egyanyagúsággal kétségtelenül tisztában volt). Dobossy László nagyon találóan állapította meg Költő a korfordulón cimű írásában: Sáfáry belső rokonságot (mutat) azokkal a kelet-közép-európai költőkkel-írókkal, akik szilárd egységbe próbálták ötvözni az érzelmi és a művészeti forradalmiságot. A Munkácsról Budapestre vetődött, ám a csehszlovákiai társaival — a Sarlósokkal — mindig szoros kapcsolatot tartó Sáfáry László jól ismerte Jiri Wolker életmüvét, amely akkor, a cseh modemek alkotásai közül a legközelebb állt hozzánk és szándékainkhoz. A gyakran szintén rövid versekben megfogalmazott wolkeri költészet képalkotási módja és szemléleti világa — rokon jelenség gyanánt — újra meg újra föllelhető Sáfáry verseiben, bár ezek (részint a végletes tömörítés, részint a magyar költészeti tradíció okán) általában keményebbek, harsányabbak. De a megjelenítési mód alapelve: a valóságmozzanatnak vagy tájélménynek az átlényegitése szociális élménnyé, sőt forradalmi programmá — jellegzetesen wolkeri indítású." Erre az átlényegítésre Dobossy a költő Bimbó kinyílik cimű versét hozza fel példaként, amely — noha sokkal többet mond el Sáfáryról, mint például a Jó lány a kedvesed című költemény, ez utóbbival ellentétben nem szerepel a Rejtett ösvény című antológiában, amelynek címadó költeményét is Sáfáry írta. S hiába keressük itt második kötetének, ennek a Verhovina-vonzódásról, a ruszin szegénynép szeretetéről tanúskodó kötetnek a címadó versét, a Verhovinát, amely Vaszil gazda tragédiáját adja elő a balladák komor, tárgyilagos, ám ennek ellenére megrendítő hangján: Vaszil gazda a Verhovinán, egy félhold földje is van talán, kukoricát vetett belé, és ha istenke is úgy akarja, puliszka télre bőven lesz az asztalán. Az istenkének segitni kell, mert néha bántanak a hegyek. Az erdöszé/i katyibában kint lármáz éjszakánkint Vaszil és a három nagyobbik gyerek. Ó furcsa, szörnyű éjszaka! Puliszkás álmot küldtek a hegyek. Ó furcsa, szörnyű éjszaka! A kukoricán átgázolt egy vaddisznósereg. Álljon itt ez az egyetlen, csodálatosan egyszerű költemény mintegy bizonyságul, hogy azért korántsem minden felmutatható és megőrizendő értékünk került be a Rejtett ösvénybe. Akiben tehát az antológia esetleg felkeltette a költészetünk két világháború közti időszaka iránti érdeklődést, most már maga is búvárkodhat a könyvtárakban itt-ott még föllelhető régi újságokban: a sok-sok pelyva között minden bizonnyal talál majd tiszta gabonaszemeket is. iron 14