A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-20 / 25. szám

— Csak így? Hogy amíg szükségesnek tartja? Ez nagyon rendes volt Tóni bácsitól. Anyám a csészéjébe nézve bólintott. — Rendes. Ő igazán rendes ember. Sosem tudtam megérteni, hogy lehet olyan embert, mint ö, csak úgy egyszerűen faképnél hagyni. Méghozzá olyan szoknyavadász és borissza alakért, mint az a komáromi patikus .. . Érdekes, sosem tudtam szívből kedvelni Boriskát, akkor sem, amikor még álmodni sem lehetett, hogy egy napon olyan simán meglép. De ... — és állhatatosan nézett a teáscsészébe — mióta olyan magányos ... nagyon jó barátok lettünk. Igazán közel kerültünk egymáshoz. Azt hiszem — és itt hirtelen fölemelte tekintetét, és egyenesen a szemembe nézett —, rövidesen összeházasodunk. Az én kezemből csaknem kiesett a teáscsésze. — A doktor Karával? — kérdeztem bambán. Anyám mosolygott is, mert nevetséges lehettem, de kis neheztelés is érződött a hangján. — Vele. Miért, olyan lehetetlennek találod? — Nem, dehogy — tértem magamhoz a meglepetés okozta kisebbfajta sokkból —, de hát sejtelmem sem volt... mióta ... — nevetséges, de anyámmal kapcsolatban nehezen jött a szó a számra — mióta szeretik egymást? Anyám felnevetett, és most valóban olyan volt, mint egy fiatal nö. — Hatodik éve. Nemsokára az után, hogy Boriska megszökött. — Hát ezt jól eltitkolták! — adtam nyomatékot a szavaimnak. — Gondolod? — kérdezte anyám évődve, aztán komolyan fűzte hozzá: — Keveset voltál te otthon ahhoz, hogy megneszelhettél volna valamit. Komáromban az iskolában töltötted időd java részét, aztán meg itt. Még a nyári vakációkban is csavarogtál... De igaz, ami igaz, aggályosan vigyáztam rá, hogy senki ne tudjon róla. Legalábbis semmi biztosat. — De hát mire volt jó hat évig titkolózni? Összeesküdhettek volna már előbb is. — Nem — ingatta fejét anyám. — No és miért nem ? — Miattad. Megint bambán bámulhattam, mert ezt aztán végképp nem értettem. — Énmiattam? Nem vagyok benne biztos, mert az állólámpa égett, puha, körvonalakat elmosó, tompa fényben tartva a szobát, de mintha anyám, arca kissé megszínezödött volna. — Mikor özvegységem második évébe léptem, keresztapád megkérdezte, nem lennék-e a felesége. Akkor még el nem tudtam képzelni, hogy valaha is másnak a felesége legyek, s ezt meg is mondtam neki. Azt felelte, hogy az idő gyógyít, ö pedig vár. De ígérjem meg. ha egyszer úgy érzem ... Évek múlva újból megpendítette a dolgot, de én akkor sem biztattam. Egyenesen megkérdezte. van-e valakim. Nincs, feleltem, és igazat mondtam. Akkor nem értelek. Bözsi, — szavaiból szinte harag sütött. — Miféle nő vagy te? Utána nemsokára szökött meg a patikussal Karáné. Tóni bácsi nehezen tette túl magát a dolgokon, őszintén vele éreztem. Később észre sem vettük, hogyan, komolyan megszerettük egymást. — Jó, jó, ezt értem, de miért kellett hat évig várni? És főként miért énmiattam? — Hát nem világos? — csodálkozott anyám. — Keresztapádnak nem mertem szólni a dologról, mert féltem, hogy akkor elveszted öt. (Folytatjuk) A tekerőlant címmel jelent meg egy érdekes ismertetés a Hét május 6,-i számában (24. oldal), amelyben Tok Béla a komáromi Dunamenti Múzeum egyik hangszerét mutatja be. Rövid cikke számos problémát vet fel a kutatónak, engedjék meg, hogy ezek közül egyre, egészen röviden reagáljak. Magam évek óta foglalkozom e hangszer néprajzi adatainak összegyűjtésével, diplomamunkámat is e témából készítettem, így nem volt meglepő, hogy az első pillanattól fogva, rendkívül ismerősnek tűnt az íráshoz mellékelt fotó. Véleményem szerint ez az instrumentum az Alföidről származik, annak is középső területeiről. Általános megjelenésén kivül, kétségtelenné teszi ezt néhány szerkezeti elemének formája, amelyek pontos másait helyhez tudjuk kötni. Ezek közül a húrokat tartó és rögzítő — a hajtókar és a fakerék között található — oszlopocskákra és állványokra utalok, amelyeknek formai párhuzamai az alföldi múzeumok tekeröin találhatók meg. Rokonságot fedezhetünk föl ugyanakkor a bemutatott tekerőlant és számos alföldi társa között a billentyűzet némely tulajdonságában is. Szerintem tehát ez alföldi eredetű hangszerpéldány a komáromi múzeumban. ami persze nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy egykor a komáromi járás területén is használták ezt, vagy hasonlót. Ha VISSZHANG valóban zenéltek rajta ezen a területen, akkor rendkívül fontos lenne ennek bemutatása, lévén: az erről szóló adatok mindeddig ismeretlenek. A jelzett hasonlóságok körében tovább bogozgatva, az általánosnak tünö „alföldi eredetű" megjelölést pontosíthatjuk is. A párhuzamok ugyanis Szentes hangszereire irányítják a figyelmet. Ha a szentesi tekerőkkel vetjük össze az ábrát, már akkor is szembetűnő a hasonlatosság. Közülük is kiugrik azonban a a kiskunfélegyházi Kiskun Múzeum 55.2200.1. számú, bizonyíthatóan szentesi készítésű tekeröje, amelyen a jelölt szerkezeti elemek formája a megtévesztésig hasonlít a komáromi példányéhoz, ugyanúgy, mint a szegedi Móra Ferenc Múzeum 71.23.1. számú tekeröjének alkatrészei is. Az előbbi kettő ezenkívül a billentyűk elrendezésének szisztémájában és — feltételezett — hangsorában is messzemenő hasonlóságot, majdnem egyezést mutat. Mindkét magyarországi tekerön ugyanannak a készítőnek a neve, az elsőn pedig a következő szöveg olvasható: „Én Szenyéri János (javítottam) Készítettem ezen muzsikát 1898 November 18 dikán Szentes II K 821 sz alt" Az „alföldi eredetű" megjelölés tehát közelebbről szentesi származást takar, nagy valószínűséggel pedig Szenyéri János készítését. Magyarországon a tekerőlant a 17. századtól mutatható ki kétséget kizáróan. (Béres András: Tekerőlant ábrázolása XVII. századi címerben. Ethnographia, 1974. 352— 354. oldal.) A 19. században már bizonnyal népi hangszer, mert a századforduló környékén olyan nagy az elterjedési területe, ami alapján legalábbis több évtizedes népi előzményt feltételezhetünk. (Hankóczi Gyula: A tekerőlant... Studium. 1979. 118—119. oldal.) Nálunk a paraszti hagyományban, a falusi zene eszközeként a 20. század közepéig használták, bár egyes területeinkről (például a Csepel-szigetről és környékéről) jóval hamarabb kiveszett. Kelet-Európában továbbfejlesztett változatokban a belorusz és az orosz zene, valamint egyes cseh területek szegényebb rétegei is megtartották, körülbelül a negyvenes évek végéig, az ötvenes évek közepréig, mint ez olvasható Vertkov, K. — Blagodatov, G. — Jazovickaja, E. szovjet népi hangszer atlaszában (Moszkva 1963. 31.; 37.; 43. oldal.), valamint Kunz, L. csehszlovák népi hangszerekről írott könyvében (Leipzig, 1974. 73. oldal.). HANKÓCZI GYULA, a mezőkövesdi Matyó Múzeum vezetője DÉNES GYÖRGY Én nem tudom Én nem tudom, hogy hot vagyok, hány lépték szobám és a lelkem, cigarettával, borral telten mily betegségben sorvadok. Jöjj, kisfiú, hatéves másom, -apám, anyám még telt örömben —, köszöntsön a pánsipos isten, hold-bagoly gyönge nyírfaágon. Szép volt, ami elmúlt, a mély kutakba csöppent napsugár, hő nyárban, ahogy inni járt; és ami nincs: a szenvedély. TÓTH LÁSZLÓ két verse Epitáfium Pörög a hold tengernyi porban pörög egetlen Ha mozdul is ruhám hiányzik belőle a testem Az voltam aki lehettem Villamos a kertben A kertben villamos vesztegel, kövér növényi lét a léte, szirma kél és szirma hull, áramszedőivel fölnyúl a nap felé, csenget, csilingel vadul, madarak élnek benne, rovarok, kísértő szörnyek, s kóbor kutyák. Fotó: MESKOVÁ 11