A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)
1981-06-13 / 24. szám
Akár nyitott kónw~ (Portrévázlat Kövesdi Szabó Mariról) Az elmúlt tizenkét év alatt, amióta fiatal, 19—20 éves lányként a Magyar Területi Színház akkoriban alakuló kassai (Kosice) Thália Színpadához szegődött, Kövesdi Szabó Mari tehetségét sokszor fölfedezték már; de pályafutásában volt olyan időszak is, amikor elterelődött róla a figyelem. Legalábbis Kassán. Ö ekkor a Tháliát színházunk komáromi (Komámo) együttesével cserélte föl, és az új légkör, az új környezet ösztönzőleg hatott rá. Nemcsak az átmenetileg vállalt „vendégjáték" során bizonyított, de azóta a Thália Színpadon is több jelentős sikert arató szerepet játszott el. A szerepről szerepre változó, más-más arculatát fölvillantó művésznő így nemcsak a reflektorfények ragyogását szokta meg, nemcsak a fel-felcsattanó taps örömét élvezte; hanem a szerepépités szenvedélyes küzdelmét, az állandó tájolás gondjait is megtanulta. Valamint azt is, hogy a színész nap mint nap kitárulkozik; egész lénye olyan, akár egy nyitott könyv, hiszen estéről estére nem a saját, hanem színpadi hőseinek sorsát éli. Tulajdonképpen azóta figyelem a művészetét, amióta a Thália Színpad tagja lett. Láttam őt vidámnak és csipkelödöen gondtalannak a Két úr szolgájában, már-már fájdalmasan érzékenynek a Rettenetes szülök cimű Cocteau-drámában, a humoros szójátékok beszédesen csacska és üde-szép előadójának az Énekes madárban, a múlt század képmutató orosz társadalmának hazugságai ellen küzdő s mindenre elszánt fiatalasszonynak a Viharban, cserfes signorénak A chioggiai csetepatéban. Most, hogy szép sorjában visszapergetem magamban eddig látott szerepeit, két előadás újra meg újra az eszembe jut. A Csendesek a hajnalok és a Warrenné mestersége. Kövesdi Szabó Mari talán ebben a két drámában nyújtotta pályafutásának legjobb, legizgalmasabb alakításait. Mindkét darabot többször láttam a Thália különböző játékhelyein, de csak harmadszorra-negyedszerre jöttem rá, hogy bármennyire is ugyanaz a szöveg valamennyi előadáson, ő alkalomról alkalomra mégis más-más eszközökkel formálja meg szerepeit ... Egyszer ábrándos álmodozással, másszor meglepő elszántsággal, olykor az őszinténél is nyíltabb érzelmekkel, vagy csak egyszerűen — csalhatatlan nőiességgel. Rádöbbentem, hogy akármennyire ismerem öt, illetve a művészetét; egyéniségének igazi arculatát tulajdonképpen mégsem tudom fölfedni. Azt, hogy milyen is a valóságban? Mert sokféleképpen játszott szerepeinek skálájában tényleg úgy lapoz az emlékezet, mint a kéz egy nyitott könyv lapjaiban ... — Tizenhárom-tizennegy éves voltam, amikor bekapcsolódva a helyi kövesdi CSEMADOK-szervezet színjátszóinak munkájába, életemben először színpadra léptem. Részemről ez még csak amolyan gyerekes érdeklődés volt a színházművészet iránt, a csoport azonban kitartóan és jól dolgozott, mert a hatvanas évek vége felé a komáromi Jókai-napokra is eljutottunk, ahol dijat nyertünk! Az érettségi után tanítónőnek készültem, helyszűke miatt azonban nem vettek föl a nyitrai tanárképző főiskolára, így egy évig képesítés nélküli tanerő voltam. Az újságokban ekkor jelent meg a felhívás, hogy az alakulóban lévő Thália Színpad szinészfelvételt hirdet. Szüleim beleegyezése nélkül jelentkeztem a tehetségvizsgára, de sorsom további alakulásáról is önhatalmúlag kellett döntenem, mert apámék továbbra sem akartak hallani arról, hogy színésznő legyek. Féltő szeretettel aggódtak értem, mert Kövesdröl én voltam az első, aki erre a pályára jelentkezett . .. Szabó Mari ... És csak ez a tudat is elég volt ahhoz, hogy újra meg újra elöntsön a lámpalázas izgalom . .. — Milyen érzést jelent, ha otthon vagy a szülőfalum környékén játszunk? A Kövesd-vidéki falvakban még ma is valamiféle leírhatatlan szorongással lépek színpadra, de amikor először jártunk ezen a tájon, akkor szinte szenvedtem a színpadon. Magamon éreztem az emberek perzselően kíváncsi tekintetét, úgyszólván hallottam, ahogy összesúgnak: nézd, az ott a Kövesdi Szabó Mari általában takarékosan bánik a színészi kifejező eszközökkel. Elég, hogy játék közben összeszorítsa az ajkát vagy éleset villanjon a szeme — és máris helyzetet tud teremteni. Elég, hogy összekulcsolja az ujjait vagy hevesen fölkapja a fejét — és máris mintha nemcsak a szívét, de a lelkét is megnyitotta volna a néző előtt. És a hangjában is van valami különleges erő, ami egyszer szigorú és visszautasítóan kemény, másszor megkapóan kedves és forró. vagy éppenséggel annyira keserű, hogy az ember szinte a nyelvén érzi az általa játszott figura csalódottságának könnyeit. Olyan egyéniség, akinek elég megjelennie a színpadon s lénye egyből betölti azt. Egyetlen gesztus vagy fél szó nélkül is a cselekmény középpontjába tud kerülni. • — Nem hiszek abban, hogy van tudatos és ösztönös színész. A színpadi játékban mindenkinél vannak tudatos és ösztönös elemek. Én például minden szerepre nagyon alaposan fölkészülök. Olvasok hozzá, töprengek a megvalósításon, de a szerep végső formája csak a színpadon alakul ki. Előfordul, hogy összecsapok a rendezővel, ha mást akar kicsikami belőlem, mint amit érzek. A jó rendező azonban bízik a színészben, nem akar az előadás egyeduralkodójává lenni. Mostanában sok vita folyik arról, hogy rendező- vagy színészcentrikus színházat kell-e csinálni?... Véleményem szerint a közönségcentrikus színház a legalkalmasabb megoldás, mert publikum nélkül nincs színház, mint ahogy művészet sincs. Engem, ha kilépek a színpadra, egyetlen cél vezérel: mindent megadni a nézőnek, ami erőmből telik. És akkor vagyok boldog igazán, ha a feszült csendből kirobban a taps. — Egyelőre nem bántam meg, hogy színésznő lettem. Elégedett vagyok, sosem gondolkozom komolyan azon, miképpen alakul a sorsom a jövőben. Egyszerűen rajongok a színházért. De a próbák hangulatát, a szereppel való barátkozás folyamatát is szeretem, hiszen akkor hódítom meg magam számára az új figurát. Boldog és keserves küzdelem ez, az alkotás semmivel sem pótolható érzete. Kövesdi Szabó Mari szívesen társalog, de az interjút vagy a hivatalos beszélgetések egyéb formáit nemigen kedveli. A változást, az állandó mozgást szereti, ezért a válaszai is olyanok, mintha minden mondatának végén három pont lenne. Úgyhogy .. . milyen is a valóságban? Nem tudom. Nem tudom, mert akárcsak a zenét, a színész egyéniségét sem lehet szavakban kifejezni. Legföljebb vele együtt átélni színpadon játszott szerepeit. MIKLÓSI PÉTER FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY