A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-06 / 23. szám

Aszlovákiai magyarság kétnyelvűségéről néhány részfelmérés eredményétől eltekintve nincs ma pontos képünk. A Végh László által végzett felmérés (1973) során megállapított 80 % körüli arány ma is valószínűnek tűnik, bár kétségtelen, hogy a szlovák nyelvismeret egyre általánosabbá válik. Ami nemzetiségi kétnyelvűségünk minőségi mutatóit illeti, itt az előbbinél is nagyobb a bizonytalanság, hiszen a nyelvtudás mértékének megállapításához a felmérések — egyéni bevallás alapján szerzett — adatai nem teljesen megfelelőek. Az viszont teljes bizonysággal megállapítható, hogy nemzetiségi közösségünknek kevés olyan tagja van, aki számára ne jelentene a két nyelv párhuzamos használata napról-napra kisebb-nagyobb gondot. Egyéni és közösségi (nemzetiségi) kétnyelvűségünk gyakorlatát átfogóan céltudatosan és rendszeresen mindmáig kizárólag az iskolai nyelvtanulás szabályozza, alakítja. Az alábbiakban az újabb magyarországi szakirodalom néhány közfigyelemre számot tartó, illetve arra érdemes kutatási eredményéről szeretnénk beszámolni — elsősorban a figyelem felkeltése céljából. A kétnyelvű ség (bilingvizmus) sokrétűségének megfele löen a kérdéskör gyarapodó magyar szakiro dalma több tudományág képviselőjének a terméke. A nemzetiségi magyarság kétnyel vűségének megoldatlan kérdéseit a szépiro dalom és publicisztika jeles képviselői is felvetették — mindenek előtt Illyés Gyula és Ruffy Péter. A nemzetiség kétnyelvűség gondjai inspirálták Sütő Andrásnak — egye dül Kosztolányi nyelvművelő írásaival mérhe tö — páratlan mélységű és igazságú esszéjét (Engedjétek hozzám jönni a szavakat) és közelmúltban bemutatott drámáját. A tudo mányágak közül elsősorban a nyelvészet, szociológia és pszichológia, illetve ezek át meneti „műfajai" birkóznak a világszerte előtérbe került problémával, amely Ruffy Pé ter egyik tanulmányágának alcíme szerint a Magyarországon kívül élö „ötmillió magyar gondja" (Egynyelvüség, kétnyelvűség, nyelvcsere — a Győrben megjelenő Műhely cimü folyóirat 1980/1. számában). A kisebbségi-nemzetiség magyar nyelvmüvelés elméleti és gyakorlati megalapozásában kimagasló szerepet játszó Derne Lászlónak a Tiszatáj cimü szegedi folyóirat múlt évi novemberi számában megjelent tanulmánya az anyanyelv és az első idegen nyelv elsajátítása, használata valamint szerepe közötti különbséget vizsgálta. Derne László szerint mind a „spontán" (azaz társadalmi, környezeti eredetű), mind pedig a „tanulásos" kétnyelvűség kialakulása a minden vonatkozásban kedvezményezett, „abszolút kiemelt helyzetű" anyanyelv ismeretén alapulhat: Idegen nyelvnek nevezhetjük az egyén szempontjából a reagálásnak, az ismeretszerzésnek és kommunikációnak minden olyan eszközét, amelyet másodlagosan szerez meg ehhez az elsőhöz (még akkor is ha beépülése esetleg nem teljesen másodlagos, hanem többé-kevésbé párhuzamos az elsőével)" A szerző az idegen nyelv elsajátításának az anyanyelv „megtanulásától" eltérő legfőbb sajátosságát abban látja, hogy annak révén már nem magát a valóságot, a körülöttünk lévő környezetet, világot fedezzük fel, illetve ismerjük meg, hanem csupán „egy másik kommunikációs eszközrendszert" sajátítunk el. Különösen fontos az a megállapítás, mely szerint a kétnyelvű közegben kialakult spontán kétnyelvűség esetében mindkét nyelvre érvényes, a valósággal közvetlenül érintkező, párhuzamos közvetlen nyelvi reflexrendszer alakul ki: „Az ilyen egyén öntudatlanul is azon a nyelven reagál, amelyiken szólnak hozzá." Ennek kapcsán megjegyezhetjük. hogy a kétnyelvűségnek ez a fajtája kétségkívül az alacsonyabb szintet képvisel, mégha a beszédkészség, a beszédhelyesség esetleg jobb is, mint a tanult" bilingvizmus esetében. Az ösztönös kétnyelvűség két nyelve között ugyanis a kapcsolat eléggé erőtlen, a fordítási, tolmácsolási, összehasonlitó-megkülönböztető képességek kifejletlenek. A két nyelv párhuzamosan létezik egymás mellett, az általuk hordozott, illetve az általuk szerzett műveltséganyag egységesítése, szintézise komoly nehézségekbe ütközik. A spontán kétnyelvűségben gyökerezik a két nyelv szerep szerinti elkülönülése. Ennél a típusnál ugyanis leginkább annak veszélye, hogy az egyik nyelven megszerzett ismeretek a másik nyelven az egyén számára a puszta reprodukció szintjén sem mozgósíthatók. Ami a tudatos kétnyelvűséget illeti, Derne László szerint ennek mindig „kapcsolt reflex" az eredménye, azaz az anyanyelv a megnevezendő valóság és az idegen nyelv közötti közvetítés közegének szerepét is ellátja. Ez a fajta kétnyelvűség — amely esetében a tudatosság mértéke kétségbevonhatatlanul magasabb, mint a spontán formánál — jellemzi „a más nyelvű országokban na gyobb tömbökben élő nemzetiségi csopor tok gyermekeinek ketnyelvuseget is. Ez utóbbi megallapitashoz feltétlenül odakíván kőzik a kiegészítés — legalább is a kétnyelvűség kialakulásában, azaz a kezdeti szakaszban. Ha ugyanis a fentieket — hangsúlyozzuk, Derne László elméleti szinten és az egyéni kétnyelvűségre korlátozva vázolta fel koncepcióját — szembesítjük kétnyelvűségünk gyakoríatával, akkor először is arra leszünk figyelmesek, hogy a közösségi kétnyelvűség meglehetős tarkaságban, sokrétűségben termeli ki a maga — elméleteket esetenként igazoló, máskor meg éppen megkérdőjelező — összetett formáit, kombinációit. Bár ugyancsak nincsenek rá adataink, mégis aligha kétséges, hogy szlovák nyelvismeretünk alapjait döntő többségünk az iskolában szerezte, azaz tanulásos formában. Mégis kétnyelvűségünket egyre inkább és egyre erőteljesebben a spontán kétnyelvűségre jellemző jegyek határozzák meg. Ennek az egynyelvű magyar, illetve szlovák rokonok, ismerősök, fültanúk kétes értékű elkápráztatásán kívül csak az anyanyelv és a szlovák nyelv, illetve az általuk, rajtuk keresztül megvalósuló gondolkodás, közlés, végsösoron műveltségünk látja kárát. Az ösztönösség előtérbe kerülésével ugyanis a nyelvi tudatosság feltétlenül háttérbe szorul. Vitathatat * lanul gyorsabb eredményeket produkál a spontaneitásra alapozott nyelvtanulás — nem véletlenül kerül mennyiségelvű korunkban ez a módszer minden vonalon előtérbe. Feltétlenül érdemes lenne azonban a minőségi mutatók alapján a kétnyelvűség és a korszerű, teljes értékű műveltség szempontjából az iskolán túli szférákban is az anyanyelviségre épülő szlovák nyelvtanulás intézményesítésének lehetőségeire gondolni. Az ösztönösség további hátrányaira figyelmeztet a spontán kétnyelvűség kisebb tartóssága. Remek leírását adja az ilyen jellegű gyermeki kétnyelvűség illanékonyságának Ódor László: Balázs beszélni tanul (Budapest 1980) cimü rendkívül tanulságos könyve. Amint az a fentiekből is kiderült, mind az egyéni, mind pedig a közösségi kétnyelvűség kérdéskörének központi jelentőségű problémája a második nyelv elsajátításának, tanulásának vizsgálata. Ezen belül a gyermeki kétnyelvűség kialakulásának kutatása hozott számtalan érdekes eredményt. A gyermeki kétnyelvűség értelmiségi vegyesházasságokban már-már laboratóriumi körülmények közt való kialakulását vizsgálta Alekszandr Jarovinszkij, az MTA Pszichológiai Intézetének munkatársa. A szerző magyar-orosz nyelvű óvodás korú gyermekek nyelvhasználatát vizsgálta, s többek közt megállapította: „A vegyes családokban a kétnyelvűség feltételei megvannak ugyan, de már ebben a mikrokörnyezetben — a helyzettől, nyelvhasználati szokásoktól, környezeti hatásoktól függően — a két nyelv használatában bizonyos egyenlőtlenségek keletkeznek, azaz a gyermek számára a két nyelv nem egyenlő értékű. Ez az egyenlőtlenség a külső — javarészt egynyelvű vagy kevésbé arányosan ketnyelvu környezet novekvo befolyasa, szerepe következtében gyorsuló ütemben növekszik. Az ekképpen hátrányos helyzetbe került nyelv további fejlődése mind nagyobb akadályokba ütközik, s használata mind szűkebb területre, az illető nyelvet beszélő szülővel való familiáris érintkezésre korlátozódik. így azután a kezdetek kezdetét egyenlő esélyekkel indul a két nyelv fejlődésében lényeges különbségek alakulnak ki, alá ós fölérendeltség keletkezik. A szerző megállapítása véleményünk szerint általános érvényű, azaz a kollektív kétnyelvűségre is az egyenlőtlenségek állandó újratermelődése a jellemző. A megtanult, második nyelv ós az anyanyelv egymásmelletiségében sokféle tényező válthat ki ilyen eltolódásokat: családi, baráti, munkahelyi nyelvhasználat; a nyelv társadalmi presztízse, műveltség- és kultúrahordozó szerepe stb. Amint azt e lap hasábjain Mózsi Ferenc is megállapítani kényszerült, összpontosított figyelemmel kell törekednünk a magyar nyelv társadalmi presztízsének tájainkon tapasztalható rohamos csökkenésének megállítására, ami persze rendkívül összetett folyamat, az anyanyelvi közéletiség felerősítését, nyelvhasználati jogainak népszerűsítését, az ezekkel való élnitudást, a magyar nyelv, s általában az anyanyelv pótolhatatlan szerepének hangsúlyozását, ilyen jellegű és a felsorolt feltételek megteremtését segítő pályázatok meghirdetését emiitjük ezúttal. Mert a második nyelv — esetünkben a szlovák nyelv elsajátítása — vitathatatlanul csak a teljesség igényét támasztó anyanyelvi műveltségre épülve érheti el a tudatosságnak azt a szintjét, amelyen a kétnyelvűség egyöntetűen pozitívum. Közmondásaink aranyigazságok, de előfordul, hogy konkrét esetekre vonatkoztatva csak az igazság felét jelzik. Az „Ahány nyelv, annyi ember" alapigazsága mögött a személyiség szuverenitásával nehezen összeegyeztethető ellentmondások is könnyen kimutathatók a spontán kétnyelvűség rohamosan térthóditó gyakorlatában. Márpedig oly korban élünk, amikor a nyelv és az általa megszerzett műveltségünk révén a munka végre elfoglalhatja az emberi értékek közt őt méltán megillető helyét. Műveltségünk alapja, az ismeretszerzés természetes közege a valósággal eszmélésünk óta legszorosabban összekötő kapocs — édes anyanyelvünk. Körülményeink közt kiváltképp egyénekre lebontva a műveltség megszerzésében az anyanyelv mellett a másik nyelv is fontos szerepet tölthet be. Nemzetiségi műveltségünk fejlődése szempontjából azonban az anyanyelv elsősége továbbra is kétségbevonhatatlan. Az e téren mutatkozó fogyatékosságok lehetséges súlyos következményeire utalnak az olyan kutatások, amelyek magyarországi eredményeit Szász János A nemzetiségi közművelődés művelődésszociológiai kutatása (Budapest, 1980) c. tanulmánya foglalta össze. Szász János a magyarországi délszláv közösségek műveltségének felemásságát, torzóvoltát egyöntetűen az esetükben számos sajátossággal súlyosbított kétnyelvűséggel magyarázza. Az anyanyelvükként ismert és használt nyelvjárások nem bizonyulnak elegendőnek a korszerű műveltséganyag elsajátítására. A nemzetiségi értelmiség az irodalmi nyelvhez való tisztázatlan viszonya folytán az anyanyelviséget meglehetősen szűkös koriátolt terepként értékeli. Az „anyatájnyelv" pedig csupán a népi kultúra hordozója, az iskolában az irodalmi horvát, ill. szerb nyelvet tanítják: . az irodalmi horvát nyelv bevezetése ideén, amikor a dialektust másodrendűnek, vagy elhanyagolható jelentőségűnek tüntették fel, ezzel kisebbrendűségi érzést ültettek I a tájnyelwel szemben, igy érzelmileg fordították szembe, illetve tették bizonytalanná az embereket anyanyelvük iránt." És bár esetünkben az anyanyelv regionalizálódás, tajnyelwé válása még nem ilyen akut veszély, a kétnyelvűség fentiekben jelzett ösztönössége kétségkívül erőteljes forrása lehet egy ilyen jellegű folyamatnak. Ilyen meggondolásból mindent el kell követni azért, hogy mind az iskolai nyelvtanulásban, mind kétnyelvű gyakorlatunkban az anyanyelvre épülő tudatos kétnyelvűség domináljon. Az iskola szerepére idézzük Kiss Gy. Csabának a Tiszatájban (1975/2. sz.) megjelent tanul-, mányából az egyik idevágó megállapítást: „Az anyanyelven szerzett ismeretek szilárdsága, aktivizáihatósága, alkalmazhatósága — ha egyébként azonos feltételek mellett folyik a tanítás — tanulás — kétségtelenül felülmúlja a második nyelven elsajátított ismereteket, jártasságokat, készségeket. Az anyanyelvű iskola a legcélszerűbb a továbbtanulás szempontjából is, ha a benne folyó oktató-nevelő munka színvonala azonos más iskolákéval és ha sikeresen megtanítja a lakosság többségének nyelvét mint második nyelvet. Azt tehát helytelen lenne elvárni, hogy a nemzetiségi tanuló anyanyelvi szinten ismerje a lakosság többségének nyelvét, az viszont fontos számára, hogy elsajátítsa mint a többséggel való érintkezés eszközét." Ez évben kerül sor Pécsett a III. Anyanyelvi Konferenciára, melynek központi témája a kétnyelvűség. Remélhetőleg a bennünket képviselő szakembereink ottani részvétele, beszámolóik, tapasztalataik kellőképpen hozzájárulnak a szlovákiai magyarság nyelvi helyzetének javításához. Mindenesetre úgy érezzük, hogy nemzetiségi közművelődésünknek és nyelvművelésünknek egyik legsürgősebb és központi feladata egy széles tömegeket érintő anyanyelvi mozgalom kibontakoztatása. SZARKA LÁSZLÓ Eredmények és kérdőjelek a kétnyelvűség kutatásában 15