A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-16 / 20. szám

ram, minthogy tudom, hogy örömödet fogod találni abban a nagy diadalban, amellyel a Mi Urunk megkoronázta utamat, íme leírom azt neked, s abból megtudhatod. hogyan értem el húsz (elírás: valójában harminchárom — L. T.) nap alatt Indiába azzal a flottával, amelyet a legfényességesebb király és a királynő kegyesen a rendelkezésemre bocsátott. Igen sok szigetet találtam ott, számtalan sok emberrel, és a szigeteket mind birtokba vettem Öfelségeik számára proklamációval és a kibontott királyi zászlóval, és senki sem emelt ellene kifogást. Az első szigetnek, amelyet felfedeztem, a San Salvador nevet adtam, megemlékezvén a mi Mennyei Királyunkról, aki mindezzel csodálatos módon megajándékozott; az indiánok Guanahani néven ismerik a szigetet." Ez az idézet egy 1493. február 15-én keltezett levélből való, amely — hivatalos formában — első Ízben adja tudtára Spanyolország urának és úrnőjének; Ferdinánd királynak és Izabella királynőnek, hogy az elözö esztendőben útjára bocsátott, három hajóból — Santa Maria, Nina, Pinta — álló flotta, Don Cristobal Colón vezetésével szerencsével megjárta a nyugati tengereket és elérte — legalábbis az Admirális hite szerint — Ázsia keleti partjait, ahonnan gazdag zsákmánnyal megrakodva hazafelé tart. A levél írója e nagyszabású vállalkozás elter vezöje és semmiféle akadályt nem ismerő végrehajtója: Cristoforo Colombo — vagy ahogy az 1480-as évektől általában hívták: Cristobal Colón. 1493 tavaszáig csak mint különc idegent emlegették Spanyolországban. Senki sem tudta valójában honnan is származik: Portugáliába is — ahonnét kilenc esztendei ottlét után 1485-ben szinte menekülve távozott Spanyolországba — hajótöröttként érkezett meg, miután a San Vicente-fok közelében egy genovai kereskedelmi flotta és egy francia lobogó alatt hajózó kalózflotta között lezajlott tengeri ütközet során az egyik süllyedő hajóról a tengerbe zuhant és egy hatalmas evezölapát segítségével a partra evickélt. Bármilyen különös, tulajdonképpen még az sem bizonyos, hogy melyik fél oldalán harcolt. A történészek többsége szerint genovai matrózként teljesített szolgálatot, ami végeredményben nem is meglepő, hiszen Kolumbusz Kristóf (állítólag) Genovában látta meg — egy takács fiaként — a napvilágot 1451 nyarán vagy őszén. Ám némelyek — az elmúlt ötszáz év során elég szép számban összegyűltek — vitatják Kolumbusz születésének időpontját és genovai származását, s igy természetszerűleg azt is, hogy az 1476 augusztusában lezajlott ütközetben hősünk a genovaiak oldalán küzdött, s erre meg is van az okuk: a genovai flotta fennmaradt személyiistáján ugyanis Cristoforo Colombo neve nem szerepel, jóllehet ott mindenkit — az utasoktól kezdve egészen a legutolsó hajósinasig — megemlítenek. Igaz viszont, hogy Kolumbusz kalóz-voltára sincs semmiféle bizonyíték, így csak találgathatunk. Annyit mindenesetre leszögezhetünk: az a rejtélyes férfi, aki 1476 szeptemberében Cristoforo Colombo néven felbukkan, Lisszabonban már tapasztalt tengerésznek számít; s noha írni-olvasni ez idő tájt még nem tudott, csakhamar betársul öccse, Bartolomeo Colombo (milyen érdekes, hogy ö is Lisszabonban él ekkor) térkép-üzletébe, s szinte elképesztően rövid idő alatt (talán még egy fél év sem kellett hozzá) sikerül benősülnie egy előkelő portugál nemesi családba. Ennek a szerencsés házasságnak is köszönhette, hogy a későbbiekben, amikor fantasztikusan hangzó tervével a portugál királyi udvarban előhozakodott — egyáltalán szóba álltak vele. Mi is volt ez a meghökkentő elképzelés? Lényegében a következő: hajóra szállni, de nem déli irányba haladni — mint ahogy az Tengerész Henrik portugál herceg kezdeményezésére szokásba jött —, az afrikai partok mentén, hanem nyugat felé nekivágni az óceánnak és úgy eljutni Kelet-Ázsiába: Indiába, Kínába, Japánba. Ezekről a birodalmakról az akkori Európában még vajmi keveset tudtak, s amit tudtak — jól vagy rosszul —, azt is elsősorban Marco Polo könyvéből tudták meg, így nem csoda, ha az antik szerzők leírásaiból és néhány kalandor zavaros beszámolóiból merítő XV. századbeli derék geográfusok — akik többnyire még szűkebb pátriájuk határain túl sem nagyon jártak, nemhogy Kelet-Ázsiában — ugyancsak kiszínezték a valóságot. Kolumbusz is olvasta ezeket a munkákat, s Sevillában ereklyeként őrzik Pierre d'Ailly Imago Mundi című könyvének azt a példányát, amelyet Kolumbusz több száz sajátkezű bejegyzéssel látott el. Ebben a műben olvasható például az a figyelemre méltó megállapítás, hogy az latait, hanem egyszerűen azért, mert Kolumbusz érveit és ismereteit — s ennek következtében az általa megadott távolságértékeket — nem találták meggyözőeknek és hitelt -érdemlöeknek. Portugáliában ráadásul az is megnehezítette a dolgát, hogy a portugál kapitányok szinte hetente számoltak be újabb és újabb afrikai felfedezésekről, söt állítólag Kolumbusz is jelen volt éppen, amikor Bartolomeu Dias lelkendezve újságolta II. Jánosnak, hogy elérte Afrika legdélibb csücskét, a Jóreménység-fokot, s ezzel megnyílt a tengeri út India felé — de nem nyugati irányban, ahogy Kolumbusz javasolta, hanem keletre. Kasztíliában már tervének előterjesztése is komoly nehézségekbe ütközött; a spanyol királyi pár állandóan az országot járta, az udvaroncok jól megválogatták azokat, akiket az uralkodók elé engedtek kihallgatásra, s jobbára ők voltak azok is, akik ténylegesen döntöttek, igy Kolumbusznak, annak dacára, hogy igen magasrangú pártfogói akadtak, csak hét esztendei fáradozás után sikerült elérnie, hogy bU Kolumbusz partraszállását ábrázoló XVI. századi metszet A kép szakállasan mutatja az Admirálist, és három hajó helyett négy hajó látható rajta óceán Marokkó és Kelet-Ázsia között nem túlságosan széles, kedvező széllel egy-két hét alatt áthajózható. Azt ma már bajos lenne kideríteni, mikor és milyen ösztönzésre gondolt először Kolumbusz a nyugati utazásra — egy Paolo Toscanelli nevű firenzei csillagászt is emlegetnek ezzel kapcsolatban —, tény azonban, hogy meglehetősen hiányos műveltsége ellenére komoly intellektuális szenvedély lobogott benne. Néhány Kolumbusz-párti író elhitette a naiv olvasókkal, hogy „a nagy génuai hajós"-nak azért volt annyi baja előbb II. Joao portugál király udvarában, később pedig Spanyolországban a tervének elbírálására kinevezett tudós bizottsággal, mert a föld gömbölyűsége mellett tett hitet, szemben a derék, de maradi gondolkodású tudós férfiakkal, akik az ellenkezőjét állították. Ez nagyon jól hangzik — csak éppen egy szó sem igaz belőle. A föld gömbölyű volta közismert ténynek számított a XV. században, legalábbis tudós körökben, s a portugál illetve a spanyol csillagászok nem elfogultságból vagy maradi nézeteik miatt vetették el Kolumbusz javas-Izabella és Ferdinánd jóváhagyja a tervet. Az igazat megvallva, öfelségeiknek elég sok dolguk akadt az országban is: végleg kiűzték a mórokat az Ibériai-félszigetről, s velük a nagyszerű mesteremberek hírében álló zsidók legnagyobb részét is (ennek később igen tragikus következményei lettek a spanyol iparra nézve), tökéletesítették" az inkvizíciót és a titkosrendőrséget — még csoda ezek után, hogy Kolumbuszra egyáltalán ügyet vetettek. Az viszont tény, hogy túl nagy kiadásokba nem verték magukat miatta: előlegezték neki ugyan az alkirályi címet a majdan felfedezendő területeken, kinevezték a nyugati tengerek admirálisává és minden lehetséges joggal felruházták, csak éppen a pénzt kellett saját magának előteremtenie. Két hajót Pálos kikötőváros volt köteles felszerelni — ezzel a palosiak letudhatták egykori tartozásukat a királynak —, egyet Kolumbusz bérelt. S ekkor az a furcsa helyzet állt elö, hogy útra készen állt a három hajó a kikötőben, de nem akadt egyetlen tengerész sem, aki szolgálatra jelentkezett volna. Kolumbusz szerencséjére egy híres pálosi kapitány, Martin Alonso Pinzón is csatlakozott az expedícióhoz, s az ő személyes vonzereje, úgy tetszik, legyőzte a bizalmatlan matrózok félelmét. (Pinzón tekintélye az első utazás alkalmával, a Karib-tenger i szigetvilágban sok kellemetlenséget okozott Kolumbusznak. Egyszer két hónapra nyoma veszett: az egyik hajóval elindult aranyban gazdag szigeteket kutatni.) Kolumbusz négy alkalommal járt Amerikában, de élete végéig úgy hitte, hogy azok az ismeretlen szigetek és szárazföldek, amelyekre először ő lépett — Kelet-Ázsiához tartoznak. Kétségtelenül az első út — 1492 szeptemberében hagyja maga mögött az utolsó ismert szigetet az Atlanti-óceánban — volt a legizgalmasabb és a legfelejthetetlenebb. A már idézett levél csak igen tömören és helyenként nagyon tapintatosan számol be az utazásról (elhallgatja például azt a tényt, hogy a vezérhajó, a Santa Maria az éjszakai szolgálat hanyagsága folytán zátonyra futott Hispaniola sziget partjainál), sokkal beszédesebb a hajónapló, amelyet Las Casas, Kolumbusz személyes ismerője és első életrajzírója is ismertet História de las Indias (Az Indiák története) című könyvében — az utókor nem kis örömére, mivel a naplónak időközben nyoma veszett. Ebből kiderül, hogy Kolumbusz — a legénység elégedetlenkedését megelőzendő — kétféle feljegyzést készített: az egyikben az általa valósnak hitt távolságot tüntette fel, a másikban a legénységgel közölt napi értékeket, amelyek mindig kisebbek voltak a titokban elkönyvelt adatoknál. A teljes igazsághoz tartozik az is, hogy Kolumbusz igen gyakran tévesen állapította meg a szélességi és a hosszúsági fokokat: csak részben szól mentségére a korabeli helymeghatározó műszerek kezdetlegessége vagy az, hogy akkoriban még nem ismertek megfelelő eszközt a hajó haladási sebességének a mérésére; Kolumbusz ugyanis olykor a csillagokat is összetévesztette az égbolton, s ez bizony nagy eltéréseket eredményezett. Mindezek ismeretében inkább az a csodálatra méltó, hogy mégis olyan jól érezte meg mindig, hol is tartózkodnak éppen. Ha csak egyszerű fantaszta lett volna, akinek van egy jó ötlete, de semmi több — akkor aligha jutott volna el elsőként Amerikába. Mind a négy utazása során bebizonyította — s ezt még legvérmesebb ellenfelei is elismerték —, hogy nagyszerű tengerész, aki a legreménytelenebbnek látszó helyzetből is kimenti a hajóját. Jó megfigyelőnek bizonyult, s eredményesen kamatoztatta tapasztalatait is. Negyedik utazása alkalmával (1502 május — 1504 november) — amikor a ma Közép-Amerikának nevezett területeket fedezte fel — történt meg vele az, hogy bizonyos jelekből egy hatalmas hurrikán közeledtét megjósolta, hajóit biztos kikötőbe vitte, söt volt olyan nagylelkű, hogy még Ovando kormányzót is — aki előzőleg nem volt hajlandó őt beengedni Santo Domingo kikötőjébe — figyelmeztette a nagy veszélyre, de az nem hallgatott rá, parancsot adott harminc, értékes áruval megrakott hajója kapitányának az indulásra, igy a rettenetes vihar a nyílt tengeren érte a flottát: húsz hajó elsüllyedt, kilenc hasznavehetetlenné vált, csupán egy jutott el Spanyolországba. Amikor 475 évvel ezelőtt, 1506. május 21 -én Kolumbusz meghalt, még nem merték hangosan kimondani, hogy egy új földrészt fedezett fel; halála után alig húsz évvel ez a föld már nagyobbrészt az európai hódítók lába alatt hevert. LACZA TIHAMÉR 18