A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-16 / 20. szám

I 1 közelmúltban elhunyt Lőrincz ill Gyula, alig néhány évvel a halála I П l előtt, az alábbi választ adta arra a I U 1 kérdésre, — hogyan, miért, mi-I П 1 'Уеп

körülmények hatására kez-Ll Ll dett el festeni ? ,A Tanácsköztársaság bukása után viszszakerültünk szülőfalumba. Diószegre. Ott ministrálni kezdtem a templomban. Számomra, pusztai gyerek számára különös dolog volt a templom, a tömjénfüst, hiszen a pusztán ilyesmit nem láttunk. Ott pedig egy olyan pap volt, aki rajzolgatott, festegeti, és nem hitt az istenben. Isten nincs, — mondta — csak az van, ami a Földön van. Ez is egy sokk volt a számomra, de meggyőző sokk, mert a pap ennél többet is mondott, és ráadásul haladó irodalmat adott a kezembe. Ezt megelőzően én már rajzolgattam. Attól a naptól kezdve, amikor a báróék távolléte alatt, mi gyerekek, felmentünk gyümölcsöt lopni a kastély padlására, mert ott télen is volt gyümölcs. Akkor, ott a padláson színes rajzeszközöket találtunk. A báróné ugyanis rajzolgatott s a kastélyban volt egy kivételesen szép mügyüjtemény. Amikor aztán a pap meglátta a rajzaimat, biztatni kezdett. Az elismerés, a sikerélmény és annak varázsa, hogy valamit le tudok rajzolni, — meghatározó lett az életemben. Mohó kíváncsiság kezdett dolgozni bennem, olvastam, képes albumokra vadásztam. Sosem felejtem el Csók István képeit a Pesti Napló album sorozatában, s a Párizsban hozzájuk írt mélabús, megható szöveget, a hazájából elkényszerült festő szenvedéseiről. Mindez már Dunaszerdahelyen zajlott le bennem, mert apám, uradalmi gépész lévén, családostul vándorolt. Itt már mint kamaszodó legényke, eljártam a kommunisták közé. Bizalmukba, —a pap révén — már Diószegen bekerültem. 1928-ban a prágai, a bécsi, majd a pesti festőakadémiákon felvételiztem. Prágában kiestem, Bécsben úgyszintén, mert vizsgarajzom témáját bolsevizmusnak minősítették, s miután nagynehezen kiadták az útlevelemet Pestre, ott aztán azért akartak kivágni, mert rosszul tituláltam az iskola egyik méltóságát. Mindent elveszettnek láttam. Aztán mégiscsak felvettek, mert Réti István kiállt mellettem. Az ő osztályába kerültem, de hiába éreztem olyan nagy tiszteletet, gyerekkori nosztalgiát a Mester iránt, én Vaszary osztálya felé, a modernista, szabadabb szellemű műterem felé kacsingattam. A második évfolyamban aztán Vaszary átvett engem. Kísérleteztem. Kivált a színkonstruktivizmus izgatott. A mester ugyan engedte, elnézte ezt a kísérletezést, de nem rajongott érte. Egyszer aztán, miután külföldi útjáról hazajött, azt mondta: ami a színkonstruktivizmust illeti, magának igaza van. Odakint ugyanis egy, a Bauhaus jegyében épült szállodában laktam, ahol engem a színek tökéletesen kielégítettek. Legyen a tanársegédem! — mondta Vaszary. Ez persze mellbevágott, erre azért igazán nem számítottam, nem is beszélve arról, hogy akkor már kezdtem visszatáncolni a színkonstruktivista irányzattól. Végül mégis tanársegéd lettem, miközben Csók és Vaszary kiestek az iskolából, mert összerúgták a patkót a miniszterrel. Két éven keresztül vezettem Vaszary osztályát, sőt még korrigáltam, osztályoztam is, miközben persze magam is tanultam. A legfontosabb tudnivalóra Vaszary már a legelején igyekezett mindenkit megtanítani, — már akit lehetett. Azt mondta nekünk: előbb tanuljanak meg rajzolni, aztán kísérletezzenek. A fóka is rajzol, ha megtanítják, de egyénisége sose lesz."