A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-25 / 17. szám

Csak egy percre... Jó ideje már, hogy GÖGH KÁLMÁNT, a bratislavai Slovan egykori kitűnő balhátvédjét nem látták rajongói a hazai futballpályákon. Jelenleg külföldön vendégszerepel; a VÖEST Linz játékosa; ám ha kötelességei s főképpen ideje engedik, akkor szívesen hazalátogat. — Milyen érzésekkel, elképzelésekkel indultál el tavaly új klubodba és miképpen fogadtak Linzben? — Az osztrák labdarúgást részben személyes tapasztalataim, részben a televízióban látott mérkőzések alapján már korábban ismertem; de elutazásom előtt azért így is vegyes érzelmeim voltak, hiszen nem mindegy, hogyan fogadnak valakit új környezetében. Aggályaim végül is alaptalanoknak bizonyultak, mert viszonylag jól ment a játék, igy sem a beilleszkedéssel, sem a közönség rokonszenvével nem volt különösebb problémám. — Linzben nemcsak más csapatban, de számodra új poszton is játszol. .. -i- Igen. Eredetileg középhátvédként kerültem a VÖEST-be, az utóbbi hónapokban azonban a bal-, vagy jobbhátvéd helyén is gyakorta pályára lépek. — Milyen különbség mutatkozik a csehszlovák és az osztrák labdarúgás között? — Az osztrák bajnokságban több a rámenősség és kevesebb a taktizálás. Ennek eredményeképpen viszonylag sok gól esik, ami viszont a nézőszám szempontjából fontos. Az edzéseken, az erőnléti gyakorlatok mellett, rengeteg időt szentelünk az egyéni játéktechnika csiszolására és a kapuralövések gyakorlására. — A nyíltabb, rámenősebb játék a sárgalapos figyelmeztetések gyakoriságának lehetőségét rejti magában... — Ez valóban igy van, tényleg eléggé gyakran „röpködnek" a sárga lapok. Ha feleselésért, a bíró megsértéséért kapja valaki, úgy pénzbírság is jár érte, különben négy sárga lap után kell kényszerpihenőt tartania egy-egy játékosnak. — A hazai szurkolók közül sokan, főképpen a válogatott utóbb látott kiábrándító teljesítményei után, azon a véleményen vannak, hogy néhány társaddal együtt kissé korán „fordítottál hátat" a csehszlovák labdarúgásnak. — Nem osztom ezt a véleményt, hiszen itthon már régen sportpályafutásom csúcsára jutottam. Tagja voltam a Belgrádban aranyat, a római Európa-bajnokságon pedig bronzérmet nyert csapatnak, ötvennégyszer ölthettem magamra a címeres mezt, ebből negyvenkilencszer „zsinórban", azaz szünet nélkül voltam válogatott játékos. Egy labdarúgó aligha kívánhat ennél többet a sorstól. — Milyen terveid vannak a linzi vendégszereplés után ? — Két-három évig még valamelyik alacsonyabb osztályú bajnokságban szereplő hazai csapatban akarnék játszani, azután pedig egy ificsapat edzőjeként szeretném kamatoztatni a pályán szerzett tapasztalataimat. (M-) Fotó: Nagy SVEN SVENSON Micsoda szerencse Antonio Jimenez, Palma de Mallorca-i lakos egy vadonatúj Mercedest vásárolt — a kocsi lakkozása csillogott-villogott a napsütésben —, s elhatározta, hogy családjával együtt legott kirándul a közeli rezervátumba, ahol a vadállatok szabadon kószálnak. Mikor megérkeztek, Antonio arra kérte feleségét. Teresét, húzza le az ablakot, hogy kényelmesebben nézegethessék a vadállatokat. — Sose félj, drágám — nyugtatta meg ellentmondást nem tűrő hangon hitvesét —: az állatok sohasem rontanak rá az autóban ülő emberekre. De alighogy befejezte a mondatot, egyszerre csak az autó mellett termett egy elefánt, ormányát budugta a nyitott ablakon és nyákot ragadta Teresét. Antonio rémületében gyorsan nekifogott, hogy felhúzza az ablakot — és becsípte az elefánt ormányát. Teresa elájult. A beszorult ormányú elefánt rávetette magát Antonio vadonatúj autójára. Néhány perc múlva a Mercedes ütött-kopott ócskavashalomhoz hasonlított, de a motorja ennek ellenére továbbra is működött. Antonio bősz haragjában a vadaskert igazgatói irodájába sietett, hogy kártérítést követeljen. Ott azonban megmagyarázták, hogy ö tehet az egészről, mert megsértette a szabályokat, amelyek kifejezetten megtiltják, hogy a gépkocsik ablakait leeresszék a látogatók. Hogy megnyugtassák Antoniót, egy pohárka konyakkal kínálták meg. Visszafelé menet Antonio összeütközés szemtanúja volt az úton — az egyik kocsi kissé behorpasztotta a másik sárhányóját. Antonio kiszállt autójából, hogy megtudakolja hogy s mint esett a dolog, és néhány becses tanácsot adjon. Ekkor a helyszínre érkezett a közlekedési rendőr. Antonio rozzant külsejű autója láttán a rendőr arra a megállapításra jutott, hogy neki közvetlen köze van a balesethez. — De hiszen én csak erre mentem! Semmi közöm az egészhez! — tiltakozott kézzel-lábba! Antonio. — Miért árad magából a szeszszag? Nosza. fújjon csak bele a szondába! Antonio olyan derekasan belefújt, hogy vérvizsgálatra nem is volt szükség. Ezután Antoniót letartóztatták. Másnap reggel az őrszobán, a zárkában ébredt. Az ügyeletes a vállát rázogatta, s'valami fehér papírlapot dugott az orra alá. Antonio felült, megdörzsölte a szemét és rámeredt a papírlapra: a vadaskert állatorvosának borsos számlája volt az elefántnak okozott sérülésért ... j Fordította: Gellért György — Nos — kérdezte türelmetlenül Marianne, amikor átfutottam a rövid levélkét — eljönnek? — Nem tudom. — Hogyhogy? — Hát mert egyetlen betűt sem tudok kisilabizálni a hülye ákombákomjaiból. Marianne felkapta a receptet, és megpróbálta elolvasni az üzenetet. — Igazad van. Ebből semmit sem lehet megérteni. Elővettem a nagyítót, és szóról szóra, gondosan elemezni kezdtem a szöveget. — Nos, megértettél belőle valamit? — Lehet, hogy latinul vagy görögül van ... — Talán megnézhetném? Átnyújtottam Marianne-nak a receptet és a nagyitót. De ez sem segített. — Uramisten, de hát tudnunk kell, hogy eljönnek vagy nem! Nem teríthetek úgy, hogy nem tudom, hányan leszünk. Nagyszerű ötletem támadt. Zsebre dugtam Gusztáv bácsi receptjét, beugrottam a kocsiba, és a legközelebbi patikához hajtottam. — Tessék — mondtam, és a gyógyszerész elé raktam a nagybácsi receptjét. — Megmondaná, mi áll ezen? — Egy pillanat — mondta a patikus, és a recepttel együtt eltűnt. Nemsokára egy nagy üveg paraffinolaj-emulzióval tért vissza. „Naponta háromszor egy evőkanállal" — ez állt a cimkén. — 9 korona 50 — közölte. — De biztos abban, hogy éppen az áll a recepten? — dünnyögtem kissé csüggedten. — Mi rendszerint nem szoktunk tévedni, uram. Mondja, szúrást érez, vagy valamilyen gyomorpanasza van, ezért írták fel önnek ezt az emulziót? Szó nélkül legyintettem. Túlságosan bonyolult lett volna megmagyaráznom a fehér köpenyes embernek, miről van szó. A recepteket a patikában hibáttanul elolvassák. És punktum. Zsebre dugtam az emulziós üveget és hazamentem. Telt-múlt az idő. Eljött Marianne születése napja. Mi persze nem számítottunk a dollekbingi Gusztáv bácsira. Akkor állítottak be, amikor nekiláttunk a levesnek. — Hát nem kaptátok meg a levelemet? — csodálkozott a bácsi, amikor rájött, sem neki, sem a feleségének nem jut hely az asztalnál. — Emlékszel, receptűrlapra írtam ... — Miért ne kaptuk volna meg — feleltem, és előszedtem a paraffinolaj-emulziós üveget —, tessék, itt a válasz! — s a meghökkent Gusztáv bácsi kezébe nyomtam az üveget. Fordította: Gellért György Minisztériumi osztályvezetők, ezredesek, a királyi színházak művészei, miniszterek, udvaroncok, egyetemi rektorok, televízió-rendezők, polgármesterek, képviselők, az orvostudomány .világának képviselői — az ilyen emberek pozíciójuk, magas fokú intelligenciájuk és választékos műveltségük folytán abban a kiváltságos helyzetben vannak, hogy bármikor ellátogathatnak egy családi ünnepre, bármely tisztességes, rendes házba. A mi ismeretségi körünkhöz ennek a nagy tiszteletnek örvendő társadalmi rétegnek sajnos igen kevés képviselője tartozott. Talán csupán a Dollekbingben lakó Gusztáv bácsink. állt közel ehhez a kategóriához. Gyakorló orvos volt, bár rendelőintézetben dolgozott, de mégiscsak orvos. Mivel pedig tréfacsináló, szellemes ember hírében állt, mi persze meghívót küldtünk neki — arra kértük, tisztelje meg családi ünnepünket. Marianne születése napja közeledett, mivel pedig kerek dátum volt — sajnos, nagyon is kerek — feltétlenül meg kellett hívni a bácsit, bár jó ideje volt már, mióta utoljára láttuk egymást. Két nap múlva választ kaptunk. A bácsi nyilván nagyon elfoglalt lehetett, mert a válasza kurta volt: csupán néhány szót firkantott egy receptűrlapra. VILLI BREINHOLST: QlV3ShatatlaÍ1 iVáS 22