A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)
1981-04-25 / 17. szám
Hha élne, most lenne csak nyolcvanéves, könyveit (kivált az esszéköteteket) mégis a régen halott klasszikusoknak kijáró tisztelettel és nem kis csodálkozással lapozzuk mi, mai húsz-harminc-negyvenévesek, mintha nem is a kortársunk lett volna még tegnap. Bizony elfelejtettük őt, mielőtt még igazából felfedeztük volna magunknak életművét, s benne azt a reneszánsz polifóniát, amely oly egyénivé s a XX. századi magyar irodalomban mindenki másétól annyira különbözővé varázsolta művészetét és szellemi világát. Mulasztásunkat semmiképpen sem menti — legföljebb magyarázza—, hogy az irodalomtörténet is adós még a megbízható, minden személyi elfogultságtól mentes íróigondolkodói fejlődés- és pályaképpel, jóllehet maga a Németh László-i életmű immár hat esztendeje végérvényesen lezárult, s szinte valamennyi Németh-írás — az életműsorozatot megjelentető Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó jóvoltából — a nagyközönség számára is hozzáférhető. Tulajdonképpen még abban sincs egységes vélemény, hogy a szerteágazó, regényt, tanulmányt, drámát, sőt szociográfiát és verset is egyaránt szép számban tartalmazó Németh László-i életműből mit tekintsünk igazán fontosnak és maradandónak, s mi lesz az, amit legföljebb kordokumentum-jellege miatt tartunk majd említésre méltónak. A legtöbb ember nevének hallatán elsősorban a regényíróra, a Gyász, az Iszony, az Égető Eszter, az Irgalom szerzőjére gondol. Különösen a nöolvasók rajonganak azért a regényíró Némethért, talán azért is, mert Kurátor Zsófi, Kárász Nelli, Égető Eszter és Kertész Ágnes alakjában egy kicsit a jobbik énükre is ráismerhetnek, arra a nemes szövésű anyagra, amelyet igazán csak egy férfi képes kitapintani a nöi lélekben. S valóban, ez a négy regény akár egy-egy tartó oszlopa is lehetne a némethi életműnek, hiszen művészi tökéletesség dolgában semmi más nem versenyezhet velük (legföljebb két történelmi dráma: a VII. Gergely és a Galilei), ráadásul megjelenésük időpontja (Gyász — 1935, Iszony — 1947, Égető Eszter — 1956, Irgalom — 1965) mindig valamilyen fontos korszakot zár illetve nyit Németh alkotói pályáján. Érdekes módon azonban ezek a korszakváltások nem is annyira az írói gondolkodásban beállt változásokat, munkásságának strukturális átrendeződését jelzik, hanem sokkal inkább a külvilághoz fűződő viszonyának átalakulását, egy új szigetre való megérkezését. A Nyugat szerkesztői indították el az írói úton, amikor egy novellapályázat alkalmával a vagy 300 dolgozat közül az ő Horváthné meghal című novellájára adták a voksukat. Osvát Ernő azonnal lehetőséget akart biztosítani az alig huszonöt esztendős cselédkönyves orvosnak, aki ezt a maga módján értelmezte: a sikeren felbuzdulva és a nászutazás élményeitől megrészegülten (épp az idő tájt házasodott) levélben jelentette be igényét a legendás szerkesztőnek „a magyar szellemi erők organizátorá"-nak szereprére. Osvát azonban nem vezérkari tiszteket, hanem fiatal és tehetséges kadétokat keresett, akik segítségével újra győzelemre viheti a Nyugat megtépázott, s többnyire már az obsitról álmodozó seregét, igy aztán a Nyugat felfedezettje egyszeriben az ellentáborban, a Napkelet, a Protestáns Szemle tájékán találta magát, s ott vívott ki magának rangot és megbecsülést kritikusként és tanulmányíróként. Az Adyn (s részben Szabó Dezsőn) nevelkedett fiatalember azonban hamarosan belátta, hogy semmi keresnivalója a jobboldali konzervatívok között, ismét kapcsolatba lépett a Nyugattal, ahol az időközben tragikusan meghalt Osvát helyét Babits vette át. Babits és Németh László barát(1901 —1975) sága nem volt hosszú életű, s szakításuk egyúttal Némethnek a Nyugattal való végér vényes szembefordulását is jelentette. Ekkorra már nem maradt egyetlen olyan folyóirat sem, ahová Németh László bizalommal küldhetett volna cikket, ezért elhatározta, hogy maga indít lapot, amelyet rendhagyó módon egyedül is fog teleírni. A Tanú első száma 1932-ben jelent meg s egyszeriben az érdeklődés középpontjába állította szer kesztöjét. A legtöbben gúnyolták vagy támadták — Némethnek legjobban a Babits oldalvágása fájt —, csak egy-két pályakezdő fiatal és egyetemista kelt a védelmére, de ök sem bizonyultak hűségesnek. (Jellemző egyébként, hogy mind balról, mind pedig jobbról egyforma kitartással és szenvedéllyel ostorozták.) A Tanú hasábjain irodalomtörté neti tanulmányok, kritikák, regényrészletek, versek, elbeszélések, a fiatal írónak Kert-Ma gyarországról kialakított utópista nézeteit összefoglaló írásai egyaránt helyet kaptak, hatalmas támadófelületet biztosítva természetesen ezáltal minden fajta ellenfélnek Ezekben a csatározásokban izmosodott a tanulmány- és esszéíró Németh László, akivel mindig is a legtöbb probléma volt. A Babits nevével fémjelzett „liberális ellenzék' túlságosan radikálisnak ítélte meg öt, a mar xista baloldal Ortega y Gasset és Oswald Spengler túlságos tiszteletéért, valamint a szocializmus eszméinek félreértéséért ma' rasztalta el — alapjában véve joggal, mégis túlzott szigorúsággal. S közben a negatívumok árnyékában senki sem látta a pozitív tendenciákat, a következetes ellenzéki magatartást a Horthy-rezsimmel szemben, ami olykor meghökkentően merész formában nyilvánult meg nála. Helyzetét csak nehezítette túlzott érzékenysége is. amely barátot alig, ellenséget viszont annál többet szerzett neki. A viták pergötüzébe keveredett esszéíró a regényíró sorsát is megkeserítette. Talán nincs még egy olyan tökéletesen szerkesztett, már-már a gótikus katedrálisokra emlékeztető regény a magyar irodalomban, mint a Gyász, ennek ellenére a kritika nem nagyon méltatta figyelemre ezt a remekmüvet. Az író a legszebb ókori görög szobrokra emlékeztető Kurátor Zsófi alakjában önmagát is megmintázta, igy fejezve ki művészileg a leghitelesebben azt a daccal teli lázadást, amelyre a meg nem értés kényszerítette. Az erősen szociális indíttatású Bűn-t sem fogadta lelkes éljenzés, komoly társadalombírálata legfeljebb rokonszenv-megnyilvánulást váltott ki a baloldali kritika soraiból. Ez talán azzal is magyarázható, hogy Németh László az időközben kibontakozott népi írók mozgalmának élére állt, vagy legalábbis ott látták őt. Ez az irodalmilag és politikailag egyaránt jelentős mozgalom nem kis mértékben éppen Németh Tanujának hatására kezdett el terebélyesedni, s zömmel paraszti származású írókat, értelmiségieket tömörített soraiban. Németh László nagyszülei jóvoltából szintén parasztivadéknak számított, ezért származása, egyéni alkata és hatalmas műveltsége szinte predesztinálta öt a vezéri szerepre, amelyet azonban alig volt módja gyakorolni. Ott bábáskodik ugyan a népi írók orgánumának, a Válasznak a születésénél, de hamarosan kiválik a szerkesztőségből, s bár a mozgalomhoz továbbra is szoros szálak fűzik, a maga választotta útról senki kedvéért nem hajlandó letérni. Jóllehet később gyakran a fejéhez vágták a túlfűtött nacionalizmus vádját (mindenekelőtt a Kisebbségben című kötete miatt), azt mégsem hallgathatjuk el, hogy Németh László volt az is, aki a német imperializmus terjeszkedésének megakadályozására a Duna-medence népeinek — a „tejtestvéreknek" — az összefogását sürgette. Ebben az időben — a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején — Magyarország jövőjét még nem a szocialista társadalom keretei között képzelte el, hanem egy sajátságos paraszt—értelmiségi társadalomban, amelynek alapját a „minőség forradalmának" eszméit valló, kertgazdaságokat művelő kis közösségek képezték volna. Több utópisztikus jellegű írásban is megálmodta ezt a Kert-Magyarországot, sőt néhány korabeli drámájában (Villámfénynél, Cseresznyés, Mathiászpanzió stb.) színpadra is elképzelte, bemutatva egyúttal azonban az utópia csődjét is. E társadalmi drámáinál — érzésem szerint — sokkal érdekesebbek és jelentősebbek történelmi drámái, mint például az 1939-ben nagy sikerrel bemutatott VI/. Gergely, a világháború befejezése után keletkezett Húsz, Galilei, Az áruló vagy A két Bolyai. A negyvenes években, bár írásaival komoly hatást váltott ki, egyre inkább elszigetelődött, nem találta meg sem a helyét, sem a szerepét a marxista baloldallal kapcsolatot kereső népi írók és értelmiségiek táborában, s tulajdonképpen csak a Kelet Népe szerkesztőségében érezte jól magát, ahol együtt dolgozhatott Móricz Zsigmonddal. 1945 után ismét egy új területen bizonyíthatta sokoldalú képességeit: óraadó tanár lett Hódmezővásárhelyen. A pedagógusi pálya mindig is vonzotta, hiszen édesapja gimnáziumi tanár volt, ő pedig majd 15 éven át iskolaorvosként tevékenykedett (ebben a minőségben szerzett tapasztalatait A Medveutcai polgári cimű szociográfiájában foglalta össze), a vásárhelyi tanárkodást azonban mégiscsak egy kényszerhelyzet eredményének kell tekintenünk. Mindamellett boldogan vetette bele magát ebbe a munkába, mivel teljesen szabad kezet kapott pedagógiai elképzeléseinek megvalósításához. Mi is volt ennek a Németh László-i pedagógiai módszemek a lényege? Érzelmekkel, szenvedélyekkel, egyszóval: élettel megtölteni valamennyi tudományt, s megmutatni azt, ami minden szellemi alkotásban közös: az emberit. Kezdetben csak magyar irodalmat, latint és történelmet tanított, később engedélyezték neki a kémia, a biológia, a fizika, a matematika és a filozófia oktatását is — ez persze rengeteg felkészüléssel járt, de ő bodogan vállalta. Közben drámát és regényt irt (az Égető Esztert), s komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy végleg letelepedik ebben a kedves városban. A minisztériumban azonban úgy látszik valaki megelégelte ezt a szokatlan experimentumot, mert 1947-ben elbocsájtották. Egy ideig eredeti műveket sem publikálhatott — a készülő regény kézirata is csak a szerencsés véletlen folytán maradt fenn —, ezért fordításokból kellett eltartania népes családját. Ismét egy újabb „szakma", amelybe bele kellett kóstolnia, s természetesen ezt sem akarta csak úgy tessék-lássék alapon művelni. A lefordításra váró szerzők is erre kötelezték. Az ember szinte el sem akarja hinni, hány kiváló Tolsztoj- és Jirászek-regény fordítása fűződik Németh László nevéhez, más nemzetbeli szerzőkről nem is beszélve. Szinte valamennyit eredetiből fordította, hiszen jól beszélt németül, franciául, angolul, oroszul, s csehül és szerbül is megtanult, Ibsent pedig legszívesebben norvégül olvasta. Furcsa iróniája a sorsnak, hogy műfordítóként hivatalos állami kitüntetésben is részesült (1951-ben) saját eredeti munkáit azonban egyelőre még nem jelentetheti meg. Az ötvenes évek elején ismét a drámaírás kerül előtérbe alkotóműhelyében, aztán fokozatosan önmagára talál az esszéíró is. Közéleti szerepet azonban a kedvezőbb lehetőségek ellenére sem vállal, s a váratlanul jelentkező hipertónia teljesen zárkózott életre kényszeríti. A külvilág azonban lépten-nyomon beleszól életébe; Galilei cimű drámáját többször is műsorra tűzik, aztán még sem mutatják be, csak 1956 októberében kerül színre. A darab körüli vihart egy még nagyobb orkán nyomja el, amely a szocializmus alapjait ingatta meg Magyarországon. S Németh László ebben a kritikus helyzetben egyértelműen a szocializmus mellett foglal állást. Az 1956—1970 közötti időszak termése: tízegynéhány dráma, egy regény, több kötetnyi tanulmány — ismét az alkotói kedv felerősödésének a csalhatatlan jele. A számoknál is többet mondanak azonban a címek: Sajkódi esték. Változatok egy témára. Irgalom, Az Írás ördöge — megannyi remeklés. Mintha a Tanút egymaga író Németh László támadt volna fel újra, pedig közben állandóan a vérnyomásmérőt kell figyelni, s olykor még a kórházba is be kell feküdni egy-egy kisebb agyvérzés után. Életének utolsó éveiben már nem dolgozhatott, s ez azért is csapás volt számára, mert még tele volt tervekkel, asztalfiókjában seregnyi megkezdett és félig elkészült mű kézirata remélte az idők jobbra fordulását. A betegség azonban, amellyel oly hősiesen dacolt közel húsz éven át, végérvényesen lezárta azt az életmüvet, amelyhez hasonlót e században a magyar irodalomban csak Móricz Zsigmond mondhatott a magáénak. LACZA TIHAMÉR 14