A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-21 / 12. szám

Bizonyára sokféle tényezők együtthatói teremthetnek olyan körülményt, amelyen belül egy-egy tájegység képes megmaradni a néprajzi hagyományok hivatott őrzőjének szerepében. Kétségtelen, hogy vannak ide sorolható jó példák, de sajnos sokkal gyakoribb az, amikor kisebb és nagyobb közösségek igen kíméletlen módon, szinte lelketlenül herdálják el saját múltjuk pótolhatatlan értékeit. Esetenként aztán az archaizálás divatjának hullámai úgy arcul csapják a tékozlókat, hogy a rossz lelkiismeret hangját elfojtani hivatott hurrázással, gyorsan, sebtiben akarják pótolni a pótolhatatlant. Az eredmény rendszerint szomorú, mert hiába hitelesek a részek, az egész együtt már nem akar hiteles lenni, s a hűtlenül kezelt emlékek ily módon próbálják megbosszulni a tőlük elpártolt utókort. Az utókor pedig dadog és a fejlődés szükségszerűségeire hivatkozva tovább pusztítja azt, ami a múltból feltétlenül megmen tendö lenne. Vannak még tájegységek, ahol a népi építészet megmaradt emlékei pompásan érzékeltetik azokat az időket, amikor még szándékkal sem volt lehetséges két egyforma házat építeni. Szerény feltevésem szerint azért lehetett az így, mert az épületet megálmodó és megépítő ember rendszerint a majdani lakóval volt azonos, aki a saját fertőzetlen szépeszményét valósította meg, és teremtő képességeinek szerzett érvényt akkor, amikor a házát építette. Mint aki nemcsak saját feje és jószágai fölé akar fedelet teremteni, de ugyanakkor alkot ni is — a szó legnemesebb értelmében Hiszem, hogy a népi építészet legszebb alkotásai mögött nyilvánvalóan felmutatható ez a háttér. De hovatovább, egyre nehezebb példát, igazolást találni, olyan vidékre tévedni, ahol a hirtelen fejlődés „viszontagságai" közepette is megőrződött valami a sokszínű európai népi építészet hamisítatlan értékeiből. Ahol a falak nem a skanzenek hideg, lakatlan leheletét árasztják, de odabent esetleg a mai lakáskultúra követelményeinek megfelelő modernizálást is elvégezték, méghozzá úgy, hogy ne sértsék az épület eredeti, értékszabó sajátosságait. A Fehér-Kárpátok nyugati lejtőinél fekvő településekben akad néhány példa, sót, talán nem is kevés. Az itt élt emberek sok évszázadon keresztül formálódott településkultúráját sokféle körülmény alakította, ezért jellemzői is sokféle st: lussal rokoníthatók, ám ennek ellenére is egyedülállóak, mint minden, ami a népi ízlésvilág öntörvényű viszonyainak megfelelően jött létre. A szóbanforgó néprajzi tájegységet elsősorban a felvételeken látható parasztházak festett oromfalai jellemzik, amelyek mint min den tiszta forrásból táplálkozó népművészeti alkotás, — nemcsak a nép, a közösség életmódját, de szellemiségét is markánsan kifejezik. Üdítő élmény végigutazni ezen a tá jon, mint minden olyan tájon, ahol a múlt arra érdemesült nyomai megmaradtak. Üdítő élmény ez annak is, akinek szívéhez és anyanyelvi kultúrájától elválaszthatatlanul kialakult ízléséhez egy másfajta, de ugyanígy hiteles paraszti építészet formavilága áll közelebb. Jómagam, aki a magyar paraszti építészet vasárnapi tisztaságú fehér falait szeretem, aki lenyűgözve tudom csodálni a fehér falakon oly csodálatos-titokzatos árnyékok játékát, önzetlenül tudtam gyönyörködni a morvaországi pingált házak falai előtt is. Mert ez is ugyanúgy tud szép lenni, mert ez is tiszta, romlatlan hírnöke egy másik nép múltjának, életmódjának, szellemisegének, s túl a csodálaton ugyanúgy érdemel tiszteletet, mint egy megviselt, ráncoktól barázdált emberarc. Különös értéke ennek a stílusnak talán éppen az, hogy sokszínűsége ellenére sem úgy tarka, hogy bárki is csiricsárénak minősíthetné. Ellenkezőleg. Mert ami igazán szép, az akkor is elfogadtatja magát, ha egy másfajta szépség ellentéteként jelenik meg. Mindkettő békésen, úgy fér meg egymás mellett az ízlésvilágunkban, hogy a kölcsönösség viszonyaiban tudja kiemelni egymás szépségeit. Milyen kár, hogy nem létezik a világon olyan lakótelep, ahol ugyanezek az érzések felléphetnek az emberben, ahol ugyanezek az egyszerű összefüggések kirajzolódhatnak. Hogy tulajdonképpen nem is létezik két különböző lakótelep. Legfeljebb alkotókedvű, képzett építészek is vannak, akik évtizedek óta vehemensen iparkodnak felépíteni két egymástól különböző lakótelepet, de bizony ez nem akar sikerülni. Mert egyelőre még csak lakótelepek vannak, olyanok, amilyenek. Ideje lenne tehát e lakótelepek szociális értékeinek tiszteletbentartása mellett elgondolkozni azon, hogy a régieknek bizony ma sem kell szégyenkeznlök az Ízlésük miatt. És elkerülhetetlen említés nélkül hagyni a ma épülő családi házak megszámlálhatatlan tömegét. Ezek legnagyobb részét is a majdani lakó képzeli el és valósítja meg. Az eredményben mégis kevés az érték, pedig a jámbor építő még tükörcserepeket is ragaszt a külső vakolatba. Azt hiszi, az a szép. De hogy önmagát miért nem nézi meg abban a sok tükörben? Vagy nézi, csak nem látja? Akkoi meg hiába nézi .. . Kép és szöveg: KESZELI FERENC