A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-14 / 11. szám

felügyelőség járási kirendeltségének szakértője terepszemlét tartott s megállapította: katasztrofális a templom állapota, tehát azonnal cselekedni kell. Igen ám, de ilyen munkálatokhoz nem elég a jószándék, a hivatalos engedély, a költségvetési keret biztosítása — szakemberek is kellenek. Márpedig ugyancsak kevés a hozzáértő szakember, a kapacitás. S hogy nem akadt kivitelező, gondolt egy nagyot és merészet a közel ezer lelket számláló község lakossága: csináljuk meg önerőből! Előbb néhányan ennek még a gondolatától is rettegtek, de napok, hetek elteltével, amikor egyre több volt a jelentkező, hogy szívesen részt vennének a majdani munkálatokban, már nem is tünt olyan furcsának az ötlet. Ha a falu lakosságának nagy része a mezőgazdaságban is dolgozik, akad már itt épp elég szakiparos, kétkezi munkás, aki tudását, idejét, energiáját szívesen rendelkezésre bocsátotta volna. A Nagykürtösi Járási Nemzeti Bizottság kulturális osztályával történt tanácskozások után megszületett a döntés: a járás adja a pénzt, a falu, a lakosság a munkát. Azonnal érintkezésbe léptek a bratislavai Tervezőintézet egyik hozzáértő munkatársával, Kalafus mérnökkel, aki elkészítette a restaurálási munkák tervdokumentációját. A Közép-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság tapasztalt szakembere, Balassa Géza is segített: időnként helyszíni szemléi alkalmával útmutatásokat adott, irányította a munkálatokat. 1978 áprilisában látott hozzá a falu lakossága társadalmi munkában, önerőből a restauráláshoz, és őszre a fagyok, a havazás beállta előtt kész volt az új tető, helyreállítva eredeti állapotába a műemlék-templom. Boros János hnb-elnök: — A nemzeti bizottság kezdettől fogva hathatósan támogatta a műemlék helyreállítási, restaurálási munkálatait. Mi is tudatában voltunk: nem szabad hagyni, hogy ilyen ritka, becses érték veszendőbe menjen, meg kell menteni az utókor számára. Nyilvántartásunk szerint a község lakossága 78 ezer órát dolgozott társadalmi munkában, lelkesedésben, tenniakarásban nem volt hiány. így vált lehetségessé, hogy a hatszázezer koronás állami támogatás és a lakosság munkája meghozza eredményét. — Máskor is hasonló módon vették ki részüket a falu lakói a társadalmi munkából? — Nézze, magának nem kell mondanom, helybeli, tudja: az Ipoly völgyének lakóit s így a balogiakat is mindig a munka éltette. Ritka szívós, dologszerető nép lakik itt, a hegyet is képes elhordani, ha célt, értelmet lát benne. A műemlék helyreállítása is kitűnő példa erre, de ugyanilyen lelkesedéssel, szeretettel dolgoztak korábban az óvoda, a sportpálya és a járulékos létesítmények építésén is. Talán mindennél ékesebben beszél a következő két számadat. A megelőző megbízatási időszakban 2 544 261 korona értékű létesítmények létrehozását vállalták az emberek a választási programban, de ezt csaknem háromszorosan túlteljesítették: 6 054 224 korona értéket hoztak létre. Tudom azt, ha elkezdődik az új bevásárló központ építése, dolgos kézből, lelkesedésből ott sem lesz hiány. Az építkezés során figyelemmel kísértem a munkálatokat. Ha odahaza jártam rövidebb-hosszabb időre, mindig megnéztem, hol tartanak. Elbeszélgettem az emberekkel. Naponta átlag tízen dolgoztak. De ha kellett, nem okozott problémát kétszer, háromszor ennyi embert is összeverbuválni. Nagyon sokan akadtak olyanok is, akik tudván, mikor van szükség a munkájukra, szakértelmükre, szabadságot vettek ki és napokig dolgoztak. Idős néni kék, akik fizikai munkát már nem végezhettek, enni- innivalót vittek ki a dolgozóknak. Sőt, a falu lakossága tetemes anyagi támogatással is hozzájárult az építkezéshez, voltak, akik tíz-húszezer koronát adtak a közös kasszába. — Miért tölti itt munkával a szabadságát? — kérdeztem az építkezés során az egyik kőművestől. — Nézze, én ott voltam az óvoda meg a sportpálya építkezésénél is. Megcsináltuk ezt is, azt is szépen. Számomra a szépen, pontosan elvégzett munka jelenti a sikerélményt, az örömöt. Most meg egy nyolcszázéves műemlék helyreállításához kérték a segítségemet. Boldog vagyok, mert a gyerekeim is tudni fogják, van benne egy-két kő, amit az apjuk tett a helyére. Én is hozzájárultam ahhoz, hogy még évszázadokig fennmaradjon. A munkálatok során megtalálták és kibontották a déli oldalon 1926-ban befalazott egykori főbejáratot. Eléggé megrongált állapotban találtak rá, akárcsak arra a keleti oldalon levő befalazott ablakra is, amelyről tudtak, csak a pontos helyét nem ismerték. A bejárati boltív kora-gótikus, az ablaknyílás románkori. Kalafus mérnök: — Az ipolybalogi templom a legrégibb románkori építészeti emlékeink közé tartozik, s éppen a huszonnegyedik órában sikerült megmenteni. Csodálatosnak tartom a falu lakosságának összefogását, hasonló lelkesedést még sehol sem tapasztaltam. Nagyrészt nekik köszönhető, hogy ez a ritka műkincs helyreállítva fennmaradhat az utókor számára. Az utókor is bizonyára hálás lesz, de már ma is hálás az a sok-sok átutazó, aki megáll a műemlék előtt, megcsodálja az épületet, és a falu lakóinak igyekezetét. Ma már nemcsak kívülről, de belülről is megújított „köntössel" fogadja a templom a látogatókat. Kicserélték az orgonát, stílusos fapadok kerültek a szúette régiek helyébe. Az egykori masszív főkapu, amelynek ajtaját 1896-ban bizonyos Rados Imre nevezetű parasztember faragta, bugylibicskával, mára már újra eredeti díszében pompázik. A tetőszerkezet ácsmunkáin és a bádogosmunkán kívül mindent a falubeliek végeztek el. Amihez nem találtak szakembert, azt is megcsinálták, menet közben tanulva, ízlelgetve a szakma fortélyait. A különleges cserepet Prágából szerezték be, a faanyagot Párkányból hozták, a vörösfenyöt a Magas-Tátra lábától, az új koronát — az eredetinek sokkal hitelesebb, értékesebb mását — hozzáértő ötvösművész formázta. És menet közben azt is megtanulták, nincs elérhetetlen, nincs lehetetlen. Dolgoztak az ipolybalogiak, s az érték, amit létrehoztak — művelődéstörténeti szempontból — szinte felbecsülhetetlen. Mindez persze, a helyi, a járási, a kerületi szervek messzemenő és hathatós erkölcsi, anyagi támogatása nélkül nem valósulhatott volna meg. Kölcsönös volt a bizalom, az összhang. a támogatás. Mert végül is a cél a fontos: minden lehető eszközzel megmenteni, tovább éltetni a múlt értékes, pótolhatatlan értékeit. Ipolybalogon ilyenek voltak a társadalom nyújtotta lehetőségek — s az emberek kihasználták, éltek vele, mindannyiuk, mindannyiunk javára. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Emberi sorsok MEGTALÁLT ÉLET 1. A járásszékhelyen, ahol csaknem három évvel ezelőtt egy tavaszias kora délutánon súlyos gázolás történt, napokig a figyelmet lenül gépkocsi elé lépett N. Irén balesete volt a leggyakoribb beszédtéma. A fiatalasszony elővigyázatlansága komoly következményekkel járt: az akkor huszonhat éves Irénnek amputálni kellett a jobb karját. 2. A városnak ez a forgalmas útja szinte nyílegyenes. Vele párhuzamosan vasúti sínpár halad, melyet a töltés út felöli oldalán dróthuzal szegélyez. Gyalogátkelőhely itt nincs, de a helybeli lakosok a buszmegállóval szemben oly gyakran vágnak át ezen a ponton, hogy már messziről, szabad szemmel is jól látható ösvényt tapostak ki maguknak a fűvel benőtt partoldalban. A sínek mögött amolyan kertváros terül el; itt található az az óvoda, ahová N. Irén naponta eljárt. Napsütéses, szép idö volt a baleset napján és az út is hibátlan, száraz, minden irányban jól áttekinthető. Irén autóbusza három óra húsz perckor érkezett az imént emiitett gyalogösvénnyel szembeni megállóra . .. . . . A sárgászöld Lada vezetője száz-százötven méternyi távolságból követte az autóbuszt és féklámpáinak felvillanását is már messziről látta. A kitaposott ösvényhez közeledve balra nézett, mert eszébe villant, hogy itt már nemegyszer kellett hirtelen lefékeznie az utacskáról a buszra igyekvő, az úttesten könnyelműen átszaladni akaró járókelők miatt. A jobb oldali események így egy másodperc tört részére kiestek a látóteréből. Mire tekintetével visszafordult, az autóbusz elöl kilépő Irén már ott volt előtte! Megállni vagy kikerülni lehetetlen — ez volt az utolsó gondolata és fékezett. Az első kerék elkapta az asszonyt s enyhén a magasba röpítette, majd a test magatehetetlenül visszazuhant a motorházra, onnan pedig a gépkocsi elé esett. Rögtón csődület támadt, mentők érkeztek, percekkel később megjött a rendőrségi jár örkocsi is; s megkezdődött a gázolás történetének rekonstruálása. N. Irént közben a járási kórházba, egyenesen a baleseti osztály műtőjébe szállították. 3. Részletek a látleletből: „A beteg eszméletlen és súlyos sokkállapotban van. Külsérelmi nyomok: enyhébb koponyasérülés feltételezhető, az arcon horzsolások. A jobb váll duzzadt, deformált, a jobb kar — könyök fölött — teljesen összezúzódott, a jobb mellkasfélben bordatörés. Beavatkozások: újraélesztés, infúzió, a vér leszívása a mellkasüregből, a vérző sebek ellátása. A jobb kar zúzódásai annyira súlyosak, hogy annak megmentése lehetetlen." N. Irén ötheti kezelés után — sajnos — jobb kar nélkül, egyébként azonban gyógyultan távozott a kórházból. 4. Kis híján három esztendő telt el azóta. Otthon, a lakásán próbálom meglátogatni. Alighogy becsöngetek, egy nagyon csinos fiatalasszony nyit ajtót. Derűs a megjelenése is, de főképpen finoman metszett arca, égő fekete szeme a megkapó. Egyenesen a szobába invitál. Jó ízlésről, a szép szeretetéről tanúskodik itt minden. Az asztalon kézi hímzéssel díszített színes terítők. Hellyel kínál. — Örülök, hogy eljött, mert tényleg komolyan gondoltam a meghívást, amikor tavaly, a zselizi fesztiválon beszélgettünk ... Főzzek egy kávét? — Igenl — bólintok, bár alig félórája ittam. De látni akarom, hogyan főzi a kávét. Megereszti a vízcsapot, aztán odaviszi a fözőt. Amikor megtelik vízzel, leteszi az asztalra, előveszi a kávét, ügyesen megtömi a szűrőt s felteszi a tűzhelyre. Gyufát vesz elő, az oldalára állított dobozon villan a láng. Ujjai között az égö gyufával, tenyérrel elforgatja a gázcsapot — s már főhet is a kávé. Aztán saját sütésű aprósüteményt tesz az asztalra, s közben mesélni kezd: — A baleset pillanatában végiggondoltam az életemet. A házasságomat, a válásomat, láttam a kétéves kislányomat. Éreztem, valami más lesz ezután. Vagy meghalok, vagy élek, de egy időszak lezárult. A kórházból haza akartak szállítani a szüleimhez, de én csak ide. a lakásomba akartam jönni. Visszatekintve azt kell mondanom, hogy ez nagy hasznomra vált, hiszen ha enni akartam, föznöm kellett. Hozzákezdtem krumplit há mozni. Eleinte tízszer is leejtettem, de azért sem hagytam abba. Sok gyakorlattal ügyes ségre kenyszerítettem a bal kezemet. Valami konok dac kerekedett bennem, nem akartam, hogy nyomorék létemre sajnálkozzon fölöttem a világ. Akkoriban kezdtem el hímezni, söt, festegetni is. Hímzéseket, festményeket mutat. — A festmények nem mesterművek, tudom — mondja. — De azért készítettem őket, hogy lekössem a gondolataimat és engedelmességre szoktassam a kezemet. Az egyetlen, bal kezét. A félkezét, amellyel újra kellett tanulnia az írást is. Azóta adminisztrátorként dolgozik egy vállalat számvevőségében, délutánonként pedig a kislánya és a háztartás mindennapi gondjai várják. Föláll, hogy széttöltse a főző alján maradt kávét. Vállra vetett, házi kosztümkabátban áll előttem. — Szeretek szépen öltözködni — mondja vidáman. — Miután meggyógyultam, többször észrevettem, hogy megnéznek a férfiak. Ha már nagyon ismerkedni akartak, leejtettem vállamról a kiskabátomat. Mennyire megváltoztak, amikor üres ruhaujjra esett a tekintetük! Bele is éltem magam, hogy én már nem megyek férjhez . . . — Mégis másképp alakult. .. — Sokáig nem is tértem magamhoz a meglepetéstől. Azelőtt alig találkoztam a férjemmel, vállalatunk egyik gépkocsivezetőjével. Egyszercsak beállított hozzám és feleségül kért. Mondtam neki, várjon egy kicsit, hátha meggondolja, de legközelebb újra megkért. Tudtam, benne megbízhatok, hogy a kislányomnak is jó apja lesz. Nem tévedtem, Évikét is nagyon szereti, mintha tényleg a saját lánya lenne. Hát kell ennél nagyobb boldogság? Sugárzó arccal indul a konyhába, hogy megterítsen: fél öt-ötkor szokott hazajönni a férje. 17