A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-07 / 10. szám

Csak egy percre-. Kereken másfél esztendeje, hogy TÓTHNÉ NESZMÉRY ILONA a Csehszlovák Rádió magyar adásának állandó bemondónöje lett; bár a hangja akkoriban már „régi ismerős ként" csengett a hallgatók fülében. — Mióta foglalkoztat a rádió? — Mintegy tíz éwel ezelőtt kezdtem el a rendszeres szereplést a bratislavai rádió magyar nyelvű adásaiban. Eleinte főként ifjúsági műsorokban kaptam lehetőséget, de más jellegű adásokban is eléggé gyakran bízták rám hoszszabb-róvidebb összekötő szövegek szalagra olvasását. A hetvenes évek közepétől aztán félállásba kerültem, 1979 őszétől pedig teljes foglalkozású bemondónő lettem. — Sok újat hozott az állandó híradózás, hírolvasás? — Az élesben, azaz egyenesben sugárzott adás természetszerűleg még nagyobb figyelmet igényel, mint a hagyományosan készülő műsorokban a szalagra rögzített szövegolvasás, bár a rádióban egyetlen helyen, egyetlen alkalommal sem lehet pontatlan vagy figyelmetlen az ember. — Milyen a rádióbemondónő kapcsolata a hallgatókkal? — Meglehetősen alkalomszerű, hiszen nagyon kevesen ragadnak tollat, hogy levelet Írjanak nekünk. Inkább a közvetlen munkatársak, esetleg a régebbi kollégák mondanak véleményt az ember munkájáról. — És vajon miként fest a bemondónő egy munkanapja? — Ez attól függ, hogy téli vagy nyári adásrendben sugározzuk-e a műsort. A téli időszakban reggel hét órakor jelentkezik először a magyar adás, tavasztól őszig pedig hatkor. Ilyenkor fél ötkor kelek, és alig húsz-huszonöt perccel később már a bratislavai rádió épülete felé sietek. A hírszerkesztők szobájában már ott vár az éjszaka érkezett híranyag. Gyorsan átfutom a szöveget, de alaposabb fölkészülésre nincs időm, mert hat órakor kigyullad a piros lámpa, azaz indul az adás. Az egyórányi adásidő leteltével szabad délelőttöm van, de ebéd után újra visszasietek a rádióba, hogy időben elolvashassam a gyakori „belépéseket", azaz a sok beolvasást igénylő Napi krónika kéziratait. Hírolvasási kötelezettségem mellett a jubilánsok műsorában, a vasárnapi randevúban, az ipari adásban szoktam szerepelni, és havonta egy-egy szombat-vasárnap is szolgálatos vagyok. — Elkésni szabad-e egy hírolvasónak? — A rádióban elkésni annyit jelent, mint kötelességmulasztóan meg sem jelenni. A pontosság itt alapkövetelmény. — És tévedni? Vagy elnézni a szöveget? — Bakizni? Gondolni is rossz rá, bár hébe-hóba előfordul az emberrel, hogy megbotlik a nyelve. De a gyakorlott rádióbemondó ilyenkor sem esik pánikba, hanem a lehető leggyorsabban kivágja magát. — Tényleg, kit tartasz jó szpíkernek ? — Aki szépen, helyes kiejtéssel beszél. Első pillantásra talán könnyű feltételnek tűnik, pedig egyáltalában nem az. Ráadásul dinamikusan, jó ritmusban kell olvasni a híranyagot. — Szabad időd? — Eléggé kevés, úgyhogy igyekszem jól kihasználni. Főképpen a családom, a gyermekeim körében. (mik-) Fotó: Gyökeres I n Pedro Valdez az egyik cigarettát a másik után nyomta el a hamutartóban és görcsösen gondolkozott. Súlyos anyagi gondok nehezkedtek a vállára s a kiutat a zsákutcából nem az Óz varázslója határozza meg, ezt tudja. A diszkóklub — amelyet néhány héttel ezelőtt nyitott meg — a szó szoros értelmében — bedöglött. A készpénz elúszott. Az utolsó pesetáig. Magában gyakran hangoztatta; — Ha ném volnék ilyen barom ...! Mielőtt a „bűn útjára" lépett, tulajdonképpen tisztességesen élt. Volt némi megtakarított pénze, hiszen az édesapja a végrendeletben nem feledkezett meg egyetlen fiáról. Idővel aztán összeszűrte a levet az uzsorásokkal, hiteleket vett fel, de a pénz úgy elrepült, mint egy habkönnyű léggömb a tavaszi szélben. Egy alkalommal Julio Sancheznek 800 000 pesetát adott kölcsön s az összeg átmenetileg kihúzná a csávából. Senor Sanchez bizony nagylábon élt, többször találkozott vele az utcán, de az adós bölcsen hallgatott a pénzről. Adta a hülyét. Sanchez egy luxusvillában lakott. A ház körül csodaszép park és a parkban hófehér galambok. Gyanús üzletekkel foglalkozott: behozatal és kivitel. Meg valami hasonló. Senor Sanchez tulajdonképpen aranyat és kábítószert csempészett be az országba. Ehhez jó kapcsolatai voltak a magasabb körökben. Sanchez gazdagságáról legendákat meséltek, de azt is tudták róla, hogy olyan zsugori, mint egy ír antialkoholista. Valdez hosszabb gondolkodás után úgy döntött, hogy behajtja az adósságot. Zsebre vágta a fegyverét. Nincs mese, felkeresi Sanchezt, és visszaköveteli a pénzét. Ha kell, megfenyegeti. Az ilyen alakok könnyen begyulladnak. Maga Sanchez nyitott ajtót, mert a házvezetőnője aznap szabad napot kapott. Pedro halkan megjegyezte: — Úgy élsz, mint egy keleti kényúr. A pénzemért jöttem. A ház gazdája kimeresztette a szemét és váltig hangoztatta, hogy borzalmas körülmények között tengődik, az adóhivatal a sirba kergeti. A beszélgetés hamarosan elfajult. Valdez elkapta Sanchez kabátját. — A pénzemet akarom és pont. Értjük egymást?! — Meglátom, hogy mit tehetek érted — mondta végül kényszeredetten Sanchez. — van valami apróm ... várj meg itt a szalonban. Ezzel átsietett a dolgozószobába, de Pedro oda is követte a ház gazdáját. Sanchez óvatosan felkattantotta a páncélszekrényt, amely tele volt pénzkötegekkel. Sanchez izzadó homlokkal leszámolta a 800 000 pesetát. A páncélszekrény mélyén aranyrudak fénylettek. Pedrónak a szíve a torkában dobogott. Elvesztette az idegeit. — Te rohadt dög — mondta és előrántotta a fegyverét. A golyó Sanchez szivébe fúródott. A ház ura a lövés pillanatában már halott volt. Pedro percekig nem mozdult a helyéről. Aztán átment a hálószobába és a szekrényből előhalászott egy pár kesztyűt meg egy bőröndöt. A bőröndöt teletömködte pénzkötegekkel. Csak úgy — számolatlanul. Megtalálta az elismervényt a 800 000 pestáról. Ekkor az előszoba felöl megszólalt egy nöi hang: — Julio! Julio! Merre bujkálsz? Ez Dolores Alvarado. A nő Sanchez szomszédságában lakott. Biztosan a szeretője volt. Pedro a hátsó kijáraton távozott és a revolvert nagy ívben átdobta Alvarado kisasszony kertjébe. Tiszta sor: a gyanú Alvarado kisasszonyra terelődik. Pedro nyugodtan beült a kocsijába és észrevétlenül elhagyta a bűntény színhelyét. Senki sem látta, hogy erre járt. GILBERT SHORE MINDENT MEGTETT ÉRTE Dolores az első pillanatban arra gondolt, hogy szeretőjével egy szívroham végzett, de aztán megtudta a szörnyű valóságot. Juliót annak rendje és módja szerint meggyilkolták. Nem szerette túlságosan a zsugori szomszédot, de most csak arra gondolt, hogy miképpen jusson ki a házból. Úgy határozott, hogy ez ügyben felkeresi Pedro Valdezt és tanácsot kér tőle. Pedro ijedtében majdnem a mennyezetre mászott, amikor a nő elmesélte a történteket. Éppen tőle kér tanácsot! Pedro agya villámgyorsan dolgozott, de időközben arról is tudomást szerzett, hogy a zakójáról leszakadt egy gomb. Igen ... abban a pillanatban, amikor megragadta Sanchezt... az a zsugori dög védekezett. A gomb leszakadt és elgurult valahova. Az áruló nyom tehát ott hever Sanchez szobájának a padlóján. — A rendőrséget kihagyjuk a játékból? — kérdezte Dolores. — Természetesen. Ha a gyanú rád terelődik, akkor lecsuknak. Ha a sors úgy hozza, hogy kihallgatásra visznek, akkor mondd azt, hogy a délutánt velem töltötted. Őszintén be kell vallanom ... mindig tetszettél nekem ... Dolores, mindig. S amíg beszélt, azalatt levetette a zakóját és elhelyezte a széken. — Az ötlet kitűnő — mondta Dolores és megcsókolta Pedro homlokát. — Ma péntek. Mindenki úgy hiszi, hogy az a nyomorult a víkendet valahol vidéken tölti, tehát hétfőig nem fedezik fel a hullát — magyarázta Pedro. — Ez alatt az idő alatt mindent elkövetek, hogy megtaláljam a gyilkost. Ehhez azonban kellene valami. .. valami bizonyíték. Menj vissza a házba. Ott találsz valami áruló nyomot. Egy gombot . . . vagy ... igen: egy gombot. Mit tudom én .. . valahol el kell kezdeni a nyomozást. Ha találsz valami apróságot, amit a gyilkos a helyszínen hagyott... Dolores visszasietett a villába. Egy takaróval letakarta a holttestet és szakszerűen átkutatta az egész házat. A gombot természetesen megtalálta. Arra is gondolt, hogy az ujjlenyomatokat gondosan el kell tüntetni, de az előszobában megdermedt. Ha mégis gyanúba fogják, akkor Pedro sem kerülheti el a sorsát. Ez a drága és becsületes Pedro ... néhány percig gondolkozott. Pedro olyan tiszta lesz, mint a felhőtlen ég Granada fölött. Leült az írógép mellé. A szöveg: „Kedves Pedro, köszönöm a pénzt, amelyet egykoron kölcsönadtál. Te voltál mindig az én legjobb barátom ..." Az az ember, akit az áldozat ennyire becsült, nem lehet gyilkos, gondolta Dolores. A nyomozó csoport főnöke a hadnagyhoz fordult. — Tehát? — Az ügy világos. Pedro Valdez a tettes. Még nem ismerte be a gyilkosságot, de ezek után, amit tudunk, hamarosan megtörik az ellenállása. Kisebb szünet után hozzátette: — Azt a levelet a gyilkos gépelte ... Ez gyors munka volt, gondolta a főnök. — Tartóztassák le azt a fickót — mondta egyszerűen. Pedro Valdez természetesen mindent tagadott. — Jobb lesz, ha mindent beismersz — ajánlotta a fönök. — Minden ellened beszél. Az a levél az írógépben ... az ujjlenyomatokat is eltüntetted. Az áldozat tehát nem írhatta azt a levelet. Nos? Senor Sanchez megírja a levelet s aztán gondosan letörli az ujjlenyomatokat. Miért? — Azért tette, hogy a gyanút rám terelje. A rendőrfőnök megjegyezte: — Nincs alibije, Valdez. Nincs alibid, hékás! — Dolores Alvarado elmondhatja, hogy egész nap együtt voltunk. — A hölgy is ezt mondta, de valami nem stimmel a kréta körül. Te azt állítod, hogy a hölgy nálad tartózkodott?! — Igen ... — Ő pedig azt vallotta, hogy nála voltatok. Meg aztán ... megtaláltuk a revolvert a postaládában. A te postaládádban, Valdez. Valdez hallgatott. Semmit sem értett a fejleményekből. Tehát Dolores megtalálta a kertben a revolvert s ijedtében — mivel Pedrót nem találta otthon — a fegyvert bedobta a postaládába. S hogy a baj még nagyobb legyen, Dolores a következő pillanatban megjelent az ajtóban. A tenyerében egy gombbal. Ezzel a gombbal akarta bizonyítani Pedro ártatlanságát. A gyilkos halkan megjegyezte: — Vége a 'játszmának. Kérem a bilincseket. Dolores felsikoltott. — Mi történt, Pedro? Én mindent elkövettem, hogy megmentselek!