A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-07 / 10. szám

ijvi.iUi-.Vm, nTTT iliiiiípviTíiiat. Lyon — a gall—római színház romjai Milánó ' a Dóm-tér Párizs — a Louvre-ban Már Strasbourgnál találkoztunk vele. Nem személy volt, nem is környezet, még csak nem is közszellem vagy felfogás. A nálunk szokásos „Nyugat" elnevezés sem igen illett rá ... Igy került valahogy előtérbe a Gallia elnevezés. Tudjuk, hogy az ókori Gallia nemcsak a mai Franciaországot, Belgiumot és Hollandiát foglalta magában, hanem Svájc egy részét és Észak-ltáliát is. Az is közismert, hogy kelta eredetű gall törzsek lakták, és hogy az i. e. 2. századtól kezdve római birtok volt. A római uralom az i. u. 5. századig tartott, amikor germán törzsek törtek be és hódították meg a tartományt. Ennyit a történelemből, előzetesen. S még valamit! Boldizsár Iván írja Rokonok és idegenek című franciaországi naplójának Látogatás a Milói Vénusznál alcímű fejezetében: „Bementem (t. i. a Louvre-ba, Párizsban) és útközben fejet hajthatok a szamothrakéi híres, szárnyas Niké, a Győzelem szobra előtt. Széles lépcső tetején helyezték el, úgy áll és lebeg ott, mint egykor a vezéri gálya orrán ..." Azt mondanom sem kell, hogy a „fejet hajthatok" csak képletesen érthető. Bár van ilyen kényszer is. ha a múzeumot Marseille Ókori emlékek — mai városok ben. „Egymagában egy kis terem közepéi ragyog a Milói Vénusz. Aki csak képei látta, nem ismer belőle többet, mini amennyit egy élő emberről a fényképi alapján megtudhat. Közelről kell látnil hogy az ember ne csak külsejét, formájá^ és arányait élvezze, de a müvet megindí tóan emberinek is lássa. A harmadfé évezredes márványt az idő megérlelte olyan lágy és hamvas, mint a bőr. As ember hozzáér az ujja hegyével és csodál kőzik, hogy nem testhőmérsékletet érez.' De most engedje meg a nyájas olvasó hogy képzeletben egy nagy ugrást tegyel a Louvre-ból, Párizsból — Strasbourg ba ... A város a latin és a germán kultún mezsgyéjén fekszik, de Strasbourg jóva régebbi keletű, mint az érte dúló francia német viszály. Időszámításunk előtt tele pedtek meg itt kelta halászok. Római kor ősét, Argentoratumot a Rajna mint lime: védte a be-betörő barbároktól. Későbl germán törzsek, köztük alemannok nyűg talanították portyáikkal a római birodalomnak ezt a határterületét (a németer ma is allemand-nak hívja a francia). A ma 350 ezer lakosú Strasbourgbai ma is érezni a két kultúra kölcsönhatását látogató turista váratlanul megpillantja a lépcsők tetején széles peremen, a szárnyas Nikét. Ez a fejhajtás nemcsak a szobornak, a győzelem márványba laragott szimbólumának szól. Valahol, szinte a tudat alatt a merész görög hajósoknak is, akik az ókorban, törékeny bárkáikon, messze földet bejártak, kolóniákat, városokat alapítottak — még a mai Franciaország területén is — Marseille helyén és máshol. De erről majd később. Nikéről még ezt írja Boldizsár Iván: „Amikor a múlt század végén Szamothraki szigetén, darabokban megtalálták, egy kőből faragott gályaorr is előkerült a földből. Nagy tengeri győzelem emléke lehetett a parton ... hiszen: a gálya orra nem bírta volna el a márványistennöt!" Bevallom, én is csak utólag, e sorok olvasásakor értettem meg, mi is volt az, ami engem úgy megfogott akkor, hogy megkockáztattam, lemaradok csoportunktól, párizsi idegenvezetőnktől, nem hallgatom meg többi magyarázatát, de vissza kellett térnem a széles lépcsőkhöz és a rajta lebegő, nehéz márvány szárnyas Nikéhez. Ez fogott meg engem: a súlyos márványszobornak ez a lebegése, mely ma is csodálatba ejti az embert. Gallia sokáig ellenállt a rómaiak támadásainak. Csak Caesarnak sikerült i. e. 58—51 kőzött teljesen meghódítani a területet. Ettől kezdve a római birodalom keretében közigazgatásilag két tartományból állt: az egyik a Gallia cisalpina (Alpokon inneni), a másik a Gallia transalpina (Alpokon túli Gallia) nevet viselte. Ha most visszapergetjük a történelem kerekét még majd fél évezreddel, akkor kerülünk abba a korba, amiből azok a görög emlékek származnak a Louvreban. A szárnyas Nikét már említettem. A másik is közismert — s talán a legismertebb az antik emlékek közül: a Milói Vénusz. Boldizsár Iván írja már említett útikönyvé-