A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-07 / 10. szám

*1 К Rendkívül részletesen el-I О» mondtam neki, miről van szó. Figyelmesen végighallgatott, aztán egyszer csak hahotázni kezdett. — Ember, de hiszen ez blöff! — Blöff vagy sem, eredeti ötlet, és nekem jogom van szabadalmaztatni. — Ez igaz — válaszolta —, csak meg kell állapítanom, nem szabadalmaztatott-e már valaki valami ehhez hasonlót. Telefonon átszólt a szórakoztató találmányok osztályára, és elmagyarázta, mivel álltam elö. A vonal túlsó végén is nevettek és azt válaszolták, hogy nem, ilyen hülyeséget még senki sem szabadalmaztatott. Egyszóval semmi sem állt1 többé boldogságom útjában. A szomszéd asztalnál le kellett körmölnöm egy kérvényt, és mellékelnem hozzá a találmányom műszaki leírását. Ezután a mérnök eskü helyett íratott velem egy írásbeli nyilatkozatot, majd bevasalta tőlem azt a másik húsz dollárt, és egy fél óra múlva a zsebemben volt egy gyönyörűen nyomtatott okmány, amely szerint 17 évig enyém a trükköm hasznosításának kizárólagos joga. Délelőtt már az Atlanta felé robogó vonaton ültem, és estefelé ott álltam a Barnum Cirkusz igazgatója, Ringling úr előtt. — Ringling úr, csinálhatnánk egy jó üzletet. Van egy teljesen új ötletem, amely rendkívül fellendítené az ön műsorát. — Hát akkor ide vele, fiam, és ha beválik, azonnal megveszem. — Ringling úr, erről és erről van szó. Mit szól hozzá? — Kitűnő, öregfiú. Azt hiszem, hasznát vehetném. És mennyit akarsz érte? — Szerződtet havi száz dollárért, megfizeti az útiköltségemet egyik városból a másikba, és engedélyt ad, hogy a bódémat a cirkusz kerítésén belül állítsam fel, ne pedig kívül. — Száz dollárt? Neked elment az eszed. Hiszen ez az -egész semmiség, ezt akármelyik utcakölyök is megcsinálja. — Ringling úr, ebben valóban nincs semmi, csak az ötlet. De ez az ötlet olyan, hogy a szabadalmi hivatal kizárólagos jogot biztosított nekem, és én azt az utcakölyköt, aki az ötletemet alkalmazná, becsukathatom. Tessék, nézze meg. És előhúztam a szabadalmi hivatal díszes okmányát, amelynek a közepén szépen metszett betűkkel ott díszelgett az új, védett megélhetési forrás neve: NO - PHOTO Az igazgató megnézte, és azt mondja: — Rendben van, fiam. Kapsz havi ötven dollárt, és kezdheted. — Jó, legyen ötven. De ha sikerem lesz, és a publikum tél órán át jól fog szórakozni, megkapom a százat. Erre kezet csaptunk, és este már kezdtem is „nemfényképezni". — És mondja, tulajdonképpen mit művelt? — Nézze, a dolog rendkívül egyszerű. Ezer és ezer ember tódul befelé a hatalmas, ötárbocos sátorba. Többségük vidéki farmer, akiket teljesen megzavart a sosem látott kavarodás, elkábított a három zenekar fülsiketítő zenebonája, ámulatba ejtett a cirkusz gigantikus mérete. Azok, akik már szerencsésen feljutottak a tribünökre, unatkozva bámulnak lefelé, és valamilyen látványosságra, valami jó heccre várnak. És ekkor egyszeriben meglátnak engem, ahogy feltűnő öltözékben hatalmas, ormótlan állványra szerelt fényképezőgéppel rohanok a befelé igyekvőkkel szemben. Mindenki izgatottan lesi, mi lesz ebből. Én pedig gyorsan felállítom a masinát, és megkérem az érkezők legközelebbi csoportját, hogy egy pillanatra álljanak meg, mert a cirkusz igazgatósága szeretné őket megörökíttetni a mai nap emlékére. A prérikről és pampákról beszabadult sok bamba farmer természetesen készségesen beleegyezik, hogy lekapjam őket. Összeterelek tízet-tizenötöt, férfiakat, nőket vegyesen, amennyire lehetséges, minél sikerültebb pofákat, villámgyorsan elrendezem őket, a tribün felé fordítom a fejüket, megkérem őket, hogy egy pillanatig maradjanak mozdulatlanul, és mosolyogjanak közben. Fogalma sincs, milyen boldogan vigyorognak, és milyen jámborul bámulják a fejük fölött a sátor ponyváját. Leírhatatlanul mulatságos látványt nyújtanak, és a tribünön ülők majd megszakadnak a nevetéstől, mert látják, hogy a következő pillanatban összekapom a masinámat, és már rohanok is vele a sátor túlsó végébe, miközben a lóvá tett vidéki asszonyságok és uraságok továbbra is türelmesen állnak kitekert nyakkal, kényszeredett mosollyal az arcukon. Mindjárt első este kétszer sikerült megjátszanom a trükköt a karzat harsány nevetése közepette, és mikor előadás után az emberek tódultak kifelé, azt kiáltották oda a kisegítő személyzetnek: — Nagyszerű volt az előadás, hanem EDUARD BASS az a kópé, aki nem fényképezett, az volt a teteje mindennek. így hát ez lett az én második egzisztenciám. Egy év múlva Ringling már kétszáz dollárt fizetett havonta. Két év múlva háromszázat kértem, és Ringling kiadta az utamat. Azt hitte, hogy a Barnum Cirkusz nélkülem is meglesz. Figyelmeztettem, de nem hallgatott rám. Erre felszámoltam a mozgóbódémat, Chicagóban telepedtem le, és eladtam a nemfényképezés jogát Amerika összes cirkuszának, a kicsiknek és a nagyoknak tíztől nyolcvan dollárig terjedő havidíjért. A nem fényképező fotográfus elengedhetetlen tartozéka lett minden cirkusz műsorának. Kiderült, hogy ez a hecc felel meg legjobban az amerikai ízlésnek. Egyedül a Barnum Cirkusz maradt no-photo nélkül, és a nézők unatkoztak benne. Elment a kedvük tőle, hogy a műsor kezdetéig háromnegyed órán át hiába várják azt a szélhámos fényképészt a hatalmas masinájával. Alig telt el három hónap, beállított hozzám Ringling ügynöke, és ismét szerződtetett havi ötszáz dollárért. Aztán felajánlott nyolcszázat, ha visszaveszem a konkurrenciától a szabadalmamat, és a no-photo szabadalmi jogát kizárólag a Barnum Cirkuszra ruházom át. Már-már beleegyeztem, de időközben az Unió mind az 51 állama és territóriuma megtelt a mukarovi, manétíni meg Veselí-Mezimostí-i rokonaimmal, és mindegyik rám akaszkodott mint szerencsés milliomosra. Erre otthagytam Barnumékat, s mint a többi cirkusznak, nekik is bérbe adtam a szabadalmamat, csakhogy havi száz dollárért, és visszahajóztam Európába, cseh földre, abba a boldog országba, ahol akkorra már nem maradt egyetlen rokonom sem. A havidíjakat a chicagói artistaügynökség szedi be helyettem, és a jutalék levonása után minden hónap elsején átutalja nekem ide Breznitzbe. Itt nyugodtan és békességben élek, s mint ön is tapasztalhatta, nem hiányoznak a társadalmi kapcsolataim sem. Részletesen elmondhattam önnek csaknem az egész életemet, és még csak nem is ismerjük egymást. Most, hogy lassan megérkezünk Breznitzbe, én leszállok, ön pedig tovább utazik, és remélem, soha többé nem találkozunk. A vonat valóban lefékezett, kerekei egyre lomhábban csattogtak a síneken. — Ön valójában önző embergyűlölő — kiáltottam sietve, hogy kihasználjam együttlétünk utolsó perceit —, a nophotója szégyentelenül gúnyt üz a hiszékeny emberekből, ami pedig a magányosságot illeti, abban egyáltalán nem hiszek. Csak nem akarja azt állítani, hogy sohasem volt szeretője? Útitársam már indulni készült, de szavaim hallatára megtorpant, elkomorodott, és gyilkos tekintetet vetett rám. Aztán metszőn fölényes hangon így szólt: — Uram, nem kellene válaszolnom a kérdésére, hiszen idegenek vagyunk. De hogy lássa, minden cselekedetemet megfontoltam, és életemet mindenben tudatosan alakítom, teljesen nyíltan válaszolok. A futó kalandok nem számítanak. Egyébként pedig most nősülök. — Akkor hát mégiscsak lesz rokonsága! — ujjongtam fel, mert rettenetesen kihozott a sodromból, hogy ez az érdekes és máskülönben rokonszenves fickó folyton-folyvást a közönyösségével kérkedik. — Nincs rokonság! — válaszolta diadalmasan. — A hölgy, akit Príbramban megismertem, teljesen árva, nincs egyetlen rokona sem, csupán egy unokafivére, de az külföldi cirkuszokkal járja a világot, és itt sohasem bukkan föl. Nos uram, ajánlom magamat! Csodálkozva bámultam rá, én is felugrottam. — Egy pillanatra, uram. Ez az ön szilárd elhatározása? — Szilárd és megmásíthatatlan! — válaszolta fölényesen, és lehúzta a vasúti kocsi ajtaja mellett levő ablakot, hogy kívülről kinyithassa az ajtót. — Becsületszavára elveszi azt a hölgyet? — Becsületszavamra! Hétfőn van az esküvő. Isten önnel! Kinyitotta az ajtót, és lelépett a lépcsőn. Én azonban az ajtóhoz ugrottam és utánakiáltottam: — Isten önnel, barátom, a hétfői viszontlátásra! Mert ha a pribrami Mária Vondráckovát veszi feleségül, annak én vagyok az egyetlen unokafivére ... — Mit beszél? — kiáltotta már a peronon a rémülettől kidülledt szemmel. — A Kranz-Kozísek Cirkusz karmestere vagyok és Vácra utazom zenészekért. Holnapután szabad vagyok, és hétfőn ott leszek az esküvőjén a feleségemmel, három gyermekemmel, a feleségem szüleivel, és néhány nénikémmel. Az ön menyasszonyát ugyanis ők nevelték föl! Mindannyiuk számára nagy újság lesz, ha Mária férjhez megy! Ugy tizenkét rokonra számithat. Kezdetnek gondolom, ennyi elég, antifamilista uram! Good bye! A vén bohóc históriája Sok különös emberrel találkozunk az élet útkereszteződésein. Azt hiszem, önök közül nem sokan hallották Otto Kreuger nevét. Az az ember egész életében nem lépte át Svédország határát, noha a cirkuszigazgatók és az ügynökök olyan ajánlatokkal ostromolták, hogy dúskálhatott volna az aranyban. Ismerniük kellett volna. Az egész emberiségnek látnia kellett volna a produkcióját. Nemcsak azért, hogy megcsodálják a tudását, hanem hogy segítsenek megítélni, jó ember volt-e, vagy rossz. Én magam sohasem voltam képes ezt eldönteni, és akiket megkérdeztem, azok is tanácstalanul vonogatták a vállukat. 1 n