A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-28 / 9. szám

— Ön valóban úgy véli, hogy lerázhatjuk magunkról a társadalmi kötelékeket, eltéphetjük a barátság szálait, kiszakadhatunk az emberi közösségből ? — Tudom, hogy ez lehetséges. Magam is képes voltam rá. — Remeteélet árán! — Szó sincs róla, mindig is emberek között és emberekkel érintkezve éltem. — Nehezen tudom elképzelni. Ha az ember valahol gyökeret ereszt, és nem mogorva különc, óhatatlanul ismeretségeket köt, vagyis maga szövi saját maga köré, ahogy ön mondja, a konvenció hálóját. — Nem, ez nem feltétlenül szükséges. Csak olyan foglalkozást kell választani, hogy az ember megőrizhesse függetlenségét. — És, ha szabad kérdeznem, mi volt az ön foglalkozása? — Mindössze két foglalkozást űztem. Először hosszú évekig portréfényképész voltam. — No látja. Akkor tehát ki kellett alakítania ügyfeleinek állandó körét. Az ember csináltat egy igazolványképet, a felvétel megnyeri a tetszését, s ahogy elnézem az ön intelligens arcát, semmi kétségem afelől, hogy kifogástalan fényképeket készített. Az ügyfél elégedett, egy év múlva tehát ismét fölkeresi önt, magával hozza a menyasszonyát is, majd elhívja önt fényképezni az esküvőjére, aztán lefényképezteti önnel elsőszülött gyermekét, levéteti az ifjú anyát, a kisfiát az első nadrágban, a kisfiát kerékpáron, a kisfiát bérmálás után, közben a kisfiúnak kishúgai és kisöccsei születnek, a család gyarapodik, és a fotográfus úr akaratlanul is részesévé válik a család sorsának. Ön mentesülhet a saját családjától, de az ügyfelei családjai elöl nem zárkózhat el. A jó fényképész több, mint keresztkoma, már jóval a bölcső előtt kapcsolatba kerül a családdal, és ez a kapcsolat a síron túl is megmarad. — Fején találta a szöget, uram, valóban ez a helyzet, főként ha az ember kisvárosban nyit fényképészetet. Csakhogy én gondosan kerültem az efféle feladatokat. Nem rendeztem be semmiféle jó hírnek örvendő műtermet, és nem építettem ki sok éves klientúrát. Hogy mentes legyek az ön által felsorolt kötelezettségektől, a lehető legváltozatosabb közönség fotografálására rendezkedtem be — fényképezőgépemmel bejártam egész Amerikát, és mindig ott űztem az ipart, ahol sok ezer ember gyűlt össze. — Vásári fényképész! Hát Amerikában is vannak búcsúk meg vásárok? — Nincsenek. De akadnak olyan alkalmak, amikor a környék egész lakossága összesereglik, és nagyobb népmulatság kerekedik, mint nálunk a leghíresebb búcsún. — És mi az indítéka az ilyen vigalmaknak? — Leggyakrabban a cirkusz. Például egy Barnum & Bailey. Nagyszerű látványosság tömérdek attrakcióval. Ám ahhoz, hogy a cirkusz körútja kifizetődő legyen, sok mérföldes körzetből össze kell csődíteni az embereket; a vidékiek ugyanis hihetetlen összegeket képesek ilyen alkalmakkor eltékozolni. Csakhogy pusztán a cirkuszi előadás nem elé-. gíti ki őket, ha már egyszer bejöttek a városba, sokkal több szórakozásra vágynak. Ezért aztán tömérdek apró vállalkozó élősködik a cirkusz árnyékában, kihasználják, hogy sok ember gyűlik össze, és hogy valamennyien virágos kedvükben vannak. Én is követtem fényképészbódémmal a Barnum & Bailey útvonalát. Pillanatfelvételeket készítettem a vidékről besereglett farmerekről és szerelmespárokról megvárásra, egy fénykép negyed dollár, öt darab egy dollár. Az emberek tódultak hozzám, de nem lettek ügyfelek, mert senki sem jöhetett másodszor. Egyrészt azért mert amint tehettem, odébbáiltam, másrészt meg azért, mert egy hét múlva a felvételből nem maradt egyéb megfeketedett papírnál. Szép pénzt kerestem vele. EDUARD BASS a magam ura voltam, és mindenkire csak annyi időt vesztegettem, amennyit jónak láttam. — De ... már megbocsásson . .. ezzel, a maga módján ... rászedte a közönséget. — Már hogy szedtem volna rá. Soha senkinek nem állítottam, hogy a fényképeim olyan tartósak lesznek, mint a bagariabőrböl készült cipők. Azt ígértem, hogy három percen belül kész a fénykép, és három perc múlva készen is volt. Közöltem, hogy huszonöt cent az ára, és huszonöt centbe is került. Ez, szerintem, teljesen fair eljárás volt. — Igen, csakhogy ügyfelei abban a hiszemben voltak, hogy az ön fényképe tartós értéket képvisel. — Fiatalember, a világ minden üzletét két dologra ajapozzák: arra, amit a vásárló gondol, és arra, amit a szállító. Miért kellene hát nekem, a szállítónak úgy gondolkodnom, mintha vásárló volnék, mikor a vásárló öurasága nem gondolkodik szállítóként? Uram, ha az ember sokat gondolkodik, oda a biznisz. Mert például valaki úgy gondolja, hogy a felvételen nem fog látszani a púpja, a menyasszonya azt, hogy rejtve marad a sántasága, én pedig azt, hogy micsoda elfuserált pár, hogy a fényképen lesz csak igazán szembeötlő minden fogyatékosságuk, és hogy végül mind a ketten boldogok lesznek, ha majd egy hét múlva nem látszik rajta semmi. Minden amerikai üzletember megmondja önnek : ami szóban elhangzott, azt meg kell tartani. De hogy közben ki mit gondol, arról nem szól a szerződés! — Nos, mondjuk, hogy így van ... tudom, hogy Amerikában más nézetek uralkodnak ... de ha már talált magának egy foglalkozást, amely olyan kitűnően megfelel az ön függetlenségi törekvéseinek, hogy lehet az, hogy felhagyott vele? Említette az imént, hogy később valami másba fogott. — Igen. Egy sokkal jobb foglalkozást eszeltem ki. Az embernek haladnia kell a korral. — És mi volt jobb a fényképezésnél? — Az, hogy nem fényképeztem. ' — Hogyan? Nem értem. — Pedig világosan válaszoltam: rájöttem, hogy jobb nem fényképezni, mint fényképezni. És ebből az ötletből vettem a villámat. — Ez tökéletes rejtély számomra. — Nem csodálom. A zseniális találmányt sohasem értik meg azonnal, különben más is rég rájött volna. Vannak egészen nagyszerű dolgok, amelyek öröktől fogva megvannak, és mégse tud róluk senki. Titokban rejtőznek valahol, és aranybányává válnak annak a kezében, aki felfedezi őket. A zsenialitás a felfedezésben van. A közönséges agy nem fedez fel semmit, ámbár utólag a leleplezett titkot mindenki egyszerűnek és hétköznapinak találja. — És nem tudhatnám meg, miben ... — Dehogynem. Miért ne. Ma már nincs benne semmi titkolnivaló. Említettem már önnek, hogy a Barnum Cirkusszal jártam Amerikát. Jó ötlet volt, kitűnően ment az üzlet. Az emberek egész nap látogatták a cirkusz állatseregletét, az istállókat meg a furcsaságok sátrát, és néhány lépésnyire ettől a sátortól állt az én bódém. Nagyon jó hely volt ez, mert miután a sátorban megcsodálták azt a sok torzszülöttet, akit az öreg Barnum összeszedett és kiállított, rettenetesen boldogok voltak, hogy ők csak közönséges épkézláb halandók. És mintegy bizonyítékul, hogy minden testrészük ép, és hogy nem szőrös erdei emberek, bajuszos hölgyek vagy sziámi ikrek, készségesen hagyták, hogy lefényképezzem őket. Csak a tetovált férfiak voltak más véleményen. Ők azért fényképeztették le magukat, hogy bebizonyítsák, sokkal szebb képek láthatók a testükön, mint azon a hölgyön a Barnum sátrában. Mint mondom, nagyon jó üzlet volt, de egy órával az előadás kezdete előtt teljesen bedöglött. Amint kiült a vörös egyenruhás zenekar a pódiumra, és fújni kezdte az indulókat, megbolydult a tömeg, és többé nem érdekelte semmi más, mint hogy bejusson a cirkuszsátorba. így hát én is összeraktam a fényképezőgépemet, és mentem utánuk. Egy-két dollár fejében a jegyszedő megengedte, hogy a kamerámat betegyem a tribün alá a holmija közé, és ne kelljen becipelnem a városba. Aztán rendszerint figyeltem a befelé özönlő tömeget. Tudja, fentről nézve rendkívül mulatságos látvány, ahogy nyolc-tízezer ember egyetlen bejáraton át tódul befelé a sátorba. Akár a megáradt Mississippi; a cirkusz minden emberének sorompóba kell állnia, még a bohócoknak és a clownoknak is, sziklaszilárdan állni a rohamot, és kitartóan terelni az